1988. október 19-én a formálódóban levő Baloldali Alternatíva Egyesülés nyilvánosan meghirdetett platformkialakító tanácskozást tart. A vitaindító előadáson Márkus Péter az utóbbi években keletkezett legfontosabb reformprogramok összehasonlító elemzésére vállalkozik. A listán megtalálható a szamizdatként terjedő „Társadalmi szerződés”, az akkoriban élénk szakmai érdeklődést kiváltó „Fordulat és reform”, Bihari Mihály: „Reform és demokrácia”, Ferge Zsuzsa és Péteri János: „Javaslat a szociálpolitika rövid és hosszú távú programjára”, Földes György: „A kibontakozás erővonalai”, Szegő Andrea és Wiener György: „Gazdaságirányítás, politikai intézményrendszer, reform” című írása éppúgy, mint „Az MSZMP KB 1987 júliusi állásfoglalása” és „A Minisztertanács Munkaprogramja” 1987 szeptemberéből.

Az előadás csaknem valamennyi olyan, a rendszerátalakításban bekövetkezhető veszélyre és elkövethető hibára utal, amelyeket időközben megtapasztaltunk. Egyúttal körvonalazza egy olyan rendszerátalakítás lehetőségét (lehetséges irányát), amely mentes marad ezektől a buktatóktól.

Az előadásban jelzett veszélyek korántsem teljes listája:

– az általános érdekként feltüntetett változásnak szép számmal lesznek vesztesei;

– drasztikusan szűkül a szociálpolitika mozgástere;

– növekvő számú csoportok hullanak ki a „szociális hálón”;

– a pártelit uralmát egy új gazdasági elit uralma váltja fel;

– megmarad a kormányzók és kormányzottak közötti hierarchia;

– a termelő ágazatokon nem segít a külföldi tőke;

– a külföldi tőke bevonásának arányában nő a többletterméknek az országból való kivonása;

– az ország az ígért jóléti kapitalizmus helyett a periféria-kapitalizmus helyzetébe kerül.

A dokumentumok elemzése során az előadó határozott végkövetkeztetésre jut: az állami-politikai és a gazdasági-piaci reformra való törekvés végső fokon ugyanaz. Azért ugyanaz, mert hosszabb távon nem létezik (mivel nem életképes) egyik a másik nélkül: ez a két „reformtípus” valójában ugyanannak a tartalomnak két különböző, de egymásra utalt, ezért szervesen összetartozó arculata (a gazdaság az állam, illetve az állam a gazdaság másik arca). Vele szemben egyetlen érdemi alternatíva létezik: a sokféle egyént felölelő társadalom - külső korlátozástól mentes - önszerveződése. Az önszervező társadalom működésének érzékeltetésére Márkus – az ökonosztát alternatívájaként – a szociosztát megnevezést is használja.

Szükségesnek tartja az előadó, hogy a tartalmi elemzés elé bocsásson néhány módszertani megjegyzést. („Ezeknek a javaslatoknak van néhány olyan közös gyengéje, ami miatt egy alternatív programnak más módon kell majd elindulnia.”) Néhány fontosabb közös módszertani aggály a vizsgált programokkal kapcsolatban.

1. A kimunkálatlan helyzetelemzés és tisztázatlan jövőkép megalapozatlanná, lebegővé teszi a javasolt reformokat. „Ha nincs szakmailag jól fölépített és megalapozott társadalomképünk, akkor homályosak és bizonytalanok lesznek azok az utalások, amelyek a különböző állampolgári vagy vállalkozói magatartás változására, különböző állampolgári igények bemérésére építenek fel egy jövőbeni fejlődésirányt vagy programot.” Miért van ennek a megállapításnak kiemelt jelentősége? „Az első, ami feltűnik ezeknek a dokumentumoknak az áttekintésénél, hogy mennyire bizonytalan, ingatag az a társadalomkép és -struktúra, amellyel dolgoznak. Vagy azért ingatag, mert feltételezik (és erre Bihari anyagát hadd hozzam példának), hogy történelmileg meggyökeresedett és nagyon masszívan megalapozott konstrukciók, formák mintegy etikai kívánságok vagy etikai axiomatikus megfontolások alapján átprogramozhatók, átalakíthatók. Vagy ha nem az etikai kiindulásból való átalakíthatóságot írja le a dokumentum, akkor nagyon hozzáidomul, hozzásimul a jelenlegi erőviszonyokhoz, konstellációkhoz.”

2. Homályban maradó perspektíva. „Teljesen tisztázatlan marad ezen javaslatoknak a formációelméleti következménye. Amit leírtak, az nincs elhelyezve egy társadalomelméletben. Képlékennyé válnak rendszerhatárok, képlékennyé válnak bizonyos struktúrák. Ezt a műfajt ugyan lehet művelni, csak emiatt nagyon manipulatív csengése lesz a dolognak. Nekünk tehát világosan körül kell határolni, hogy milyen társadalmi rendszerben, milyen formációban gondolkodunk, és annak milyen ismérveit tartjuk elfogadhatónak az általunk képviselt gondolkodáson belül.” Szükséges, hogy az alternatív elképzelések egyszerre legyenek távlatilag megindokoltak, ugyanakkor gyakorlatiasak, a mindenkori jelenben is életképesek. „Mindenképpen kell majd kínálnunk formációelméleti magyarázatot, de egy bizonyos ponton túl a konkrét programelemeink nem lesznek formációfüggőek. Például akkor is lehet érvelni az önigazgatás mellett, és ennek konkrét működési formáit meg lehet adni, ha az adott társadalomról az a véleményünk, hogy átmeneti, vagy ha az a véleményünk, hogy tőkés, vagy az a véleményünk, hogy bürokratikus szocialista.”

3. Nem megkerülhető az a viszony, ahogy az anyag megfogalmazói elképzelik a helyzetüket az anyag címzettjeihez képest. „Egy társadalmi program megfogalmazásánál fontos szempont, hogy az, aki kifejti a véleményeit, önmagát hol helyezi el a társadalmi körképben. A vizsgált reformjavaslatok ebből a szempontból sajátos képet mutatnak. A következőket tapasztaljuk. Megnyilatkozik a hatalom. Az általa fogalmazott szövegekben (kormányprogram és párthatározat) egyszerre mutatja az erőfölény és az erőfölény elbizonytalanodásának a jeleit. Emiatt a megszólaló hatalom nagyon sokszor kiterjeszti az általa képviselteknek a körét olyan csoportokra vagy személyekre is, akikről nem lehet bizton állítani a mai politikai tagoltság mellett, hogy vajon valóban a hatalom mögött állnak-e. Nagyon nagy a társadalomban a lassan vagy nehezen vagy egyáltalán nem megnyilatkozó csendes többség, akiknek a szándékait, akaratait nem verbális módon, hanem csak bizonyos gesztus értékű jelzésekből lehet kikövetkeztetni. Emiatt némileg kockázatos megoldás, amit a hatalom dokumentumai választanak.

Úgy tűnik, hogy nem sokkal szerencsésebb a többi anyag helyzete sem ebből a szempontból. A legnehezebb pozícióban azok a személyek vagy csoportok vannak, amelyek egyszerre vannak kívül és belül is a hatalomgyakorlás körén, ugyanis egyszerre kell jelezniük az elhatárolódást és a csatlakozást. Nagyon finoman kell utalniuk azokra a különbségekre, amelyek hozzákötik az adott személyt vagy irányzatot az éppen vitt politikai kurzushoz, és ugyanakkor azt is elég markánsan kell jelezniük, hogy milyen irányban szeretnék továbbfejleszteni ezt a kurzust. Két olyan dokumentum van, amelyikre ez jellemző, és a szóhasználatában, nyelvezetében tetten érhető: Szegőék és Földes munkájára gondolok. Ambivalensebb ebből a szempontból Fergéék szociálpolitikai javaslata. Értelemszerűen egész más pozíciót mutat a hatalomból kiszorult Bihari, vagy ott sosem szereplők ellenzéki anyagának a nyelvhasználata.”

4. Mind a bizonytalan társadalomképpel, mind a megszólítottak körének tisztázatlanságával (homályban maradásával), mind a nyílt vagy látens manipulatív szándékkal kapcsolatos, hogy az anyagok össztársadalmi érdekként tüntetik fel javaslataik megvalósítását. „Valamennyi szöveg arra törekszik, hogy az általa felvázolt társadalmi reformot vagy kibontakozási programot egy további megkülönböztetés nélküli általános érdekként mutassa fel. Mióta tagoltság van a társadalomban, ilyenről nem nagyon lehet beszélni. Ezért korrektebb, ha egy alternatív program megfogalmazásakor világosan megjelöljük azokat a csoportokat, rétegeket, amelyeknek elsősorban építeni próbálunk az igényeire, mozgásdinamikáira, törekvéseire, és meg kell tudnunk jelölni azokat a rétegeket is, amelyek az egész küzdelemnek, újrafelosztásnak mintegy kárvallottjai vagy potenciális vesztesei lehetnek. Ez még nem tartalmi kérdés, de a vita etikájához hozzátartozik.”

Az össztársadalmi érdekre való hivatkozás önmagában is problematikus – elméletileg teljesen tarthatatlan. De fokozottan ingataggá teszi az ilyen érvelést a történelmileg kialakult konkrét helyzet. „A jelenlegi szóhasználatban a nemzeti közmegegyezéssel, társadalmi konszenzussal és hasonlókkal valami olyasfélét kergetnek egyes politikusok, ami már nem elérhető. Ezen az állapoton már túlvagyunk. A mostani nem konszenzusos, hanem konfliktusos szituáció. Ennek megfelelően kell leírni a helyzetet, és ennek megfelelően kell javaslatokat tenni.”

5. Ismétlődő probléma bizonytalan jelentésű fogalmaknak manipulatív célú használata. „Van egy árulkodó mozzanat, ami még mindig a nyelvhasználattal, a ’ki kihez szól?’ kérdéssel kapcsolatos. Szemlátomást nincs konszenzus a hazai társadalomtudományi irodalomban egységes nyelv- és fogalomhasználat körül. Ugyanazok a kifejezések a legkülönbözőbb tartalommal röpködnek. Magát az önkormányzat, önkormányzás kifejezést is számos eltérő értelemben használják különböző irányzatok vagy személyek. Ezért valószínűleg az lesz a járható, ha kezdeményezésünk megkísérel az eddigi tradícióra ugyan építő, de önmagában is érvényes és megálló, önmagában is magyarázatot hordozó nyelvet kialakítani. Amikor önkormányzatról vagy valamiről beszélünk, akkor megmondjuk, hogy mit értünk rajta, és nem hagyatkozunk – mint sok reformjavaslat – közvélekedésekre, impressziókra, olyan hangulati elemekre, amelyek benne vannak a laikus és a szakmai közvéleményben, de igazából nyílttá, explicitté nem válnak. A tisztázatlan nyelvhasználattal, fogalomhasználattal függnek össze – megítélésem szerint – azok a manipulatív elemek, amelyek úgy tudnak feltüntetni javaslatokat, mintha köztámogatást, közmegegyezést vagy valami hasonlót élvezne. Ezekkel az illúziókkal a mai Magyarországon le kellene számolnunk egy időre, és józanabb fejjel kell a nyelvi eszközökkel, a politikai nyelvi eszközökkel bánni.”

Márkus elemzéséből az derül ki, hogy a vizsgált reformprogramok közös sajátossága: valamennyien belül maradnak a régi paradigmán. Az adott rendszernek egyik vagy másik elemét akarják megreformálni, de az alapstruktúrát érintetlenül hagyják. A kialakult krízishelyzet végső oka viszont - hangsúlyozza az előadó - maga a rendszer, a rendszernek az alapstruktúrája. Mi ez az alapstruktúra? Az állam és a piac egymásra utalt együttélése. Hallgassuk az előadót.

„A bemutatott javaslatok (talán Földesé kivételével) nem haladják meg az állam és piac kettősségét. Ebben a dilemmában vergődnek, vagy az egyik, vagy a másik oldalra billennek, és nem tudnak e fölé helyezni egy társadalmi szabályozást.

A legtöbb anyag ad egy bizonyos válságkarakterológiát: a válság típusát, jellegét, okait próbálják leírni. Ebből adódik, hogy milyen irányban keresik a kiutakat. Nem tisztázott kellően ezekben a dokumentumokban a következő hipotézis. A hazai és általában a kelet-európai újratermelési folyamatok alapvető válságkiváltó tényezője nem az volt, hogy ez kizárólag államszocialista rendszer lett volna, vagy hogy kizárólag piac típusú megoldásokat alkalmaz, hanem a válság alapvető oka ennek a kettőnek a sajátos kombinálódása. Tehát mindaddig, amíg államszocializmusban, illetve ’önszabályozó piacban’ (e kettő szélsőségében) gondolkodunk, addig nem tudjuk kiszűrni a válságot előidéző tényezőket. Tehát csak olyan megoldás lehet járható, amely mindkét tényező fölé próbál kerekedni, fölé próbál helyezkedni. Erre volna alkalmas mind gazdasági, mind társadalompolitikai értelemben az önigazgató – mindegy hogy munkahelyi, lakóhelyi vagy tágabban önigazgató – közösségek rendszeréből fölépülő társadalom. Az a gyanúm, hogy természetesen ez is megteremti a maga válságszituációit, de azok már az ő válságszituációi lesznek és azokra majd más típusú válságleírásokat és válságmegoldásokat kell adni. Ha úgy tetszik, az önigazgatás esetén nem bomlasztja fel az egész rendszert a válság. Államszocializmus esetén viszont biztos, hogy a felbomlása felé hat. És piacgazdaság esetén is biztos, hogy a felbomlása és átstrukturálása felé hat.”

A programok gyanakvóak, bizalmatlanok az emberek iránt, és helyettük (pontosabban velük szemben, az ő rovásukra) inkább valamilyen elvre, eszmére, elméletre (a gondoskodó állam eszméjére, a piac eszméjére) próbálnak építeni.

„Döntő aggályom a javaslatokban megfogalmazottakkal kapcsolatban, hogy nem történik tényleges kísérlet arra, hogy mind a politikai, mind pedig a gazdasági hatalmat visszatelepítsék oda, ahonnan eredetileg elszakadtak és ahonnan származnak: az egyénekhez, családokhoz, és egyénekből vagy családokból létrejövő állampolgári közösségekhez, mint alapegységekhez. Ennek kell lenni minden alternatív reformjavaslat kiindulópontjának: mind a gazdasági, mind a politikai hatalom visszatelepítése a ténylegesen létező egyénekhez és csoportjaikhoz.”

Politika és gazdaság, államhatalom és piac kettőssége, egymásra utalt kombinációja csupán a leglátványosabb megjelenése annak a struktúrának, amely részrendszerek halmazaként működik. A vizsgált reformprogramok meg kívánják tartani a társadalomegész részrendszerekre történő tagolását és e részrendszerek eltérő logikák szerinti működését. „Különböző modernizációs elméletekre és szempontokra hivatkozva fenntartják a részrendszerek elkülönülésének a logikáját. Mi a döntő aggályom a társadalom részrendszerekre történő tagolásával kapcsolatban? Egy nyugatnémet szociológus fogalmazta meg a részrendszerek differenciálódása miatt – teljes joggal –, hogy ezek a részrendszerek egyre inkább úgy működnek, mint olyan repülőgépek, amelyeknek a startolása már megtörtént, de a leszállópályáikat még nem készítették elő. (Gondolatban folytatni lehet a képi asszociációt.) A társadalomtudományi közvélemény nagy része mégis egyre inkább elfogadja, hogy a modernizáció alkalmas iránya a különböző részrendszerekre tagolódás és a részrendszerek részlogikáinak a maximális kifejlődése. Történeti tény, hogy a XIX. és XX. század mutat ilyen mozgásdinamikát: részlogikák elkülönülése, részracionalitások megjelenése. De az is történelmi tény, hogy ennek következtében a társadalmi konszenzusok durvábban és gyakrabban borulnak fel. Az is történelmi tény, hogy a makroösszefüggések emiatt kezelhetetlenebbek és szabályozhatatlanabbak. Az is történelmi tény, hogy a társadalmi katasztrófák intenzívebbek. Emiatt egy alternatív programnak csak olyan társadalomképben célszerű és szabad gondolkodnia, amely ezt a végletesen kifejlődő differenciálódást és a részrendszerek egymással szembefordulását mérsékelni, de legalább kezelni tudja. Tehát meg tud jeleníteni a társadalomban egy makrologikát anélkül, hogy feltétlenül lenne külön hordozója, centruma ennek az össztársadalmi logikának.” Az előadó – jól érzékelhetően – olyan átfogó társadalmi önszerveződés lehetőségére és perspektívájára utal, amellyel elkerülhető és kivédhető mindenféle elkülönült, ezért elidegenülésre hajlamos intézmény. Az önszerveződés logikája felülírja a társadalmi részrendszereket – azok minden formalizáltságával és bürokratizáltságával együtt.

A társadalomegész különböző szférákra, részekre osztottságának válságkorszakokban nagy vesztese a szociálpolitika. „A részrendszerekre tagolódás, és ennek a veszélyei Fergéék szociálpolitikai anyagában is tetten érhetők. Csak olyan gazdaság-fogalom életképes, amely társadalomegészben tud gondolkodni. Erre a Fergéék anyaga kísérletet tesz. Csakhogy ők is elfogadják a részrendszerekre tagolást, és emiatt egy defenzív, védekező szociálpolitikát fejtenek ki. A védekező szociálpolitika – ismerve a hazai erőviszonyokat, és ezt bizonyos értelemben kivetítve és prognosztizálva a jövőre – egy lepusztuló, megszűnő szociálpolitika lenne. Tehát az anyag – minden jószándéka ellenére – belement a Fordulat és reform által kínált csapdába és zsákutcába. Elfogadta, hogy a gondolkodásunk középpontjában a gazdaság racionalizálásának kell állnia. És föladta, hogy a társadalomracionalizálásnak kell állnia.”

Az „állam + piac” (illetve „piac + állam”) struktúrában gondolkodó programok látóköre, hatálya nem terjed ki a növekvő számban létező gyengékre, lemaradókra, leszakadókra. Velük nem foglalkoznak, róluk eleve lemondanak. „Nem kínálnak reális megoldást arra, hogy a lakosság nem pénzben, illetve nem kunyerálásban kifejeződő tényleges szükségleteit hogyan lehetne fedezni, kielégíteni. Ugyanis az állami szociálpolitikai modell – tetszik, nem tetszik – valamilyen módon a különböző rászorultsági, kilincselési és egyéb technikákkal dolgozott-dolgozik, és nem sikerült a legtöbb ilyen jogosítványt állampolgárivá tenni, bármennyire is szerették volna a szociálpolitikusok. Ez éppen az ő gyengeségüket mutatja ebben a fölállásban. A másik oldalon pedig az válik kifejezhető szükségletté, ami mögött pénzfedezet van, pénzszavazat van. Azok a csoportok, rétegek, és azok az igények pedig, amelyek mindkettőből kihullanak, tehát sem kellő vásárlóerővel nem bírnak, sem megfelelő kilincselési, alkudozási technikáik nincsenek, végül is abszolút vesztesei a nemzeti osztozkodási folyamatnak. Ezt a tendenciát meg kell állítani, főleg akkor, amikor egy stagnáló vagy szűkülő újratermelés van az országban. Amikor szűkülő belső felhasználás van az országban.”

A részrendszerekre tagoltságnak az egyes részterületeken vannak nyertesei és vesztesei. Más szempontból azonban mindenki vesztes. „Az egymástól elkülönült, elidegenült részrendszerek a társadalom tagjainak belső összhangját is keresztülhúzzák. Tehát magát az egyént is fölparcellázzák. Az egyén mint egységes individuum nem egységesen lép be a különböző társadalmi folyamatokba. A személyiség egységét vissza kell állítani, vissza kell adni. Mint zárt személyiség tudjon megnyilvánulni a legkülönbözőbb területeken. Például az egyén egyszerre tulajdonosi és munkavállalói helyzete takarékosságra és béremelésre is ösztönözne. Vagy egy másik példa. Maguk az érdekelt egyének dönthessenek, amikor az egészségvédelem és a közvetlen jövedelem szempontja konfliktusba kerül egymással. Így, amikor egy lakótelepen kellene korlátozni a közeli gyár működését (szűrőberendezésekkel stb. fölszereltetni), ugyanakkor ez költségnövelő, ezért együtt jár az ő – mint a gyár alkalmazottja – keresetcsökkenésével.”

Mind a társadalomegész részrendszerekre történt tagolásának, mind az egyének fölparcellázottságának lenyomata, hogy a politikai hatalom, a közhatalom hierarchikusan, vezetőkre és vezetettekre osztottan működik. „A reformprogramok a pártok és a társadalom viszonyát pusztán taktikai kérdésként vetik föl. Pedig ez egy nagyon komoly elvi kérdés. Egy történelmileg kialakult hatalomgyakorló képződményről van szó. De abban lehet különbség a pártok között, hogy a kormányzókra és kormányzottakra való meghasadtságot fönn akarja tartani, vagy meg akarja szüntetni. Csak olyan pártot lehet támogatni, amely kiindulópontként elfogadja azt a tételt, hogy jóllehet a történelem során eddig mindig voltak kormányzók és kormányzottak, de ezt a szakadást meg kell szüntetni. Csak olyan pártot lehet támogatni, amely ebben az értelemben a pártot egy történelmi mozgásban fölöslegessé teszi. Nevezetesen: a társadalomnak visszaadja – történelmileg bitorolt – összes funkcióit.”

Ettől alapvetően különbözik a vizsgált programok koncepciója. Nem a hatalom társadalmasításában gondolkodnak, hanem – legalábbis egy részük – a pártelitnek egy másfajta elittel történő felváltásában. „A legtöbb anyag valamilyen módon érinti a politikai párt helyzetét és szerepét. Ezt az ellenzéki programok sem kerülték meg. Bihari anyaga és a Társadalmi szerződés-ben megfogalmazott javaslatok is végeredményben egy párthatalom-korlátozási elméletet fejtenek ki. Ez a magva a javaslataiknak.

Valamilyen választ mindegyik anyag próbál adni a párt jelenlegi helyzetére a magyar társadalomban. Azonban nincs végiggondolva ezekben a szövegekben, hogy a párt eddigi történeti útja, strukturális helyzete és lehetséges mozgásdinamikája milyen kapcsolatban van a jelenleg Magyarországon sűrűsödő válságjelenségekkel. Vajon ebből az a kiút kínálkozna-e, hogy egy pártkorlátozáson keresztül más hatalmi szerveknek vagy társadalmi csoportoknak a felülemelését hajtom végre?

Abban a társadalomképben, amely a reformjavaslatokban kirajzolódott, nagyon markáns egy menedzservonulat. A legkülönbözőbb reformjavaslatok keresik azt az erős csoportot (és maga ez az erős csoport is keresi a megszólaltatóit), amely mind a gazdaságban, mind a politikában – finomabb vagy nyíltabb módon – keresztül tudna vinni egy olyan hatalomeltolódást, hogy egy vállalati irányító, igazgató, valamint vállalkozói menedzser réteg rendelkezzen inkább az országban képződő jövedelmek zöme fölött. Ma már elég kevesen védik, és ők is inkább csak burkolt formában, az államigazgatási típusú tulajdonjogot. Az államigazgatási típusú tulajdonjog gyakorlásának az ideje bizonyos értelemben lejárt. A lehetőségét kifutotta és kellően pazarló mivoltát be is bizonyította. Ezen tehát nincs mit védenünk. Amivel ezt a tulajdon- és hatalomgyakorlást megpróbálja a javaslatok zöme fölváltani, az azonban szintén egy elit gazdasági hatalomgyakorlását eredményezi. Tehát nem vinne közelebb a tulajdon és az erőforrások társadalmi kezeléséhez és társadalmi hasznosításához. Legfeljebb a kiválogatási, kiválasztódási mechanizmusa lenne más annak, hogy hogyan kerülnek gazdasági döntéshozói pozícióba a személyek vagy csoportok. Emiatt egy lehetséges alternatív programnak olyan tulajdoni és olyan hatalommegoszlási elképzelésekben kell gondolkodnia, amely mind az államszocializmus feléledését, mind pedig egy menedzserhatalom-eltolódás veszélyét ki tudja védeni: ezt maga alá tudja rendelni és valahogy kezelni tudja.”

A rendszer eddig említett sajátosságai minden – a „modernizációba” bekapcsolódó – társadalomra jellemzőek. A kelet-európai társadalmaknak (Márkus szóhasználatában államszocializmusoknak) van néhány olyan saját ismérve, amely a programalkotásoknál nem hagyható figyelmen kívül.

A hazai társadalomtudományban evidenciának számít, hogy az államszocializmusok működése nem értelmezhető piaci kategóriákkal. E rendszerek leírására különböző helyettesítő magyarázatok születtek. „Szegőék anyagában ez úgy jelenik meg, hogy a kelet-európai rendszerek – beleértve Magyarországot is – profitorientáltból pozíció- vagy státuszorientált rendszerekké váltak. Ez egy érvényes megállapítás. Ha ezt az érvényes megállapítást elfogadjuk, akkor minden alternatív programnak ennek a figyelembe vételével kell felépülnie. Tehát a strukturális elemzést és a javaslatokat is olyan dimenziók mentén kell megfogalmazni, amelyek ehhez a pozícióorientáltsághoz vagy kapcsolódnak, vagy megpróbálják gyengíteni, megkontrázni, más pozíciókat megerősíteni és így tovább.

Az ’önszabályozó piac’ teljes vagy majdnem mindent kizáró vonzáskörében gondolkodó anyagok (mindenek előtt a Fordulat és reform, bizonyos megszorításokkal maga a Kormányprogram és áttételeken keresztül Bihari anyaga is) ezzel a pozícióorientáltsággal nem számolnak. Ezért úgy vezetik be a piacliberalizálási javaslatokat, hogy azok nincsenek megalapozva a struktúrában. Itt tehát visszaüt a hibás társadalomkép, és az derül ki, hogy ezeket az eddigi társadalomképbe be nem férő elemeket vagy a teljes hatalomszerkezet lebontásával és újraépítésével (ld. Bihari), vagy nagyon ügyesen becsempészett kormányzati monetáris intézkedésekkel kell megvalósítani (ld. Kormányprogram, illetve Fordulat és reform).”

Márkus szükségesnek tart egy fogalmi tisztázást. „Azért mondtam önszabályozó piacot, mert utalni akartam arra, hogy az fából vaskarika. Ez egy elméleti konstrukció. Önszabályozó piac történetileg nem ismert. Voltak árszabályozó piacok, voltak különböző módon szabályozott piacok, ezt le lehet írni és tipizálni lehet, de önszabályozó piac abban az értelemben, hogy minden tevékenységet integrált volna, ilyen nem volt. Csakhogy a reformanyagok egy része ezt sugallja. Ezért használtam ezt a kifejezést, jelezve, hogy vele nem tudunk mit kezdeni. Bizonyos piackonstrukciók és piacmegoldások természetesen reális elemei a mai modern gazdaságnak – ebben nincs vita.

A jelenlegi gondolkodási mező egyik végpontja a totális árutermelés világa. A másik végpont egy totális használatiérték-gazdálkodás világa. Az előbbi mozgástendenciája az, hogy – más jogcímeken – rekonstruálja a monopóliumot. Az utóbbi jelenleg utópia. De egy utópisztikus célmodellben, tehát egy jövőmodellben létjogosult elem lehet. Tehát a teendő: megtalálni a jelenlegi történelmi realitást egy ilyen célmodellel összekötő akciókat. Ebben tudom feloldani az ellentmondást, ami az utópizmus és a reálhelyzet között feszül.”

Az előadó kiemel egy másik összefüggést is, amelyet az adott helyzet értelmezésénél és megváltoztatási kísérleténél figyelembe kell venni. „Erős érvek szólnak amellett, hogy Magyarországon a hatalom megkísérelt egy kettős legitimációt. A kettős legitimáció egyik szálát a politikai intézményrendszer pártvonalán építette föl. A másikat a formális jogi intézményrendszeren keresztül, és a parlamentben csúcsosodna ki ez a másik legitimációs szárny. A gondot az okozza, hogy a főhatalom nem osztható, és emiatt valamelyik mindenképpen alá kell rendelődjön a másiknak. Tehát nem lehet kettős módon legitimálni a rendszert, és ez nem is sikerült. Más az indítóoka az egyik és a másik jogosultság-igazolásnak. Ezért a társadalom parlamentáris átépítése egy sor nagyon kínos problémát és gondot vet föl a párt helyzetét illetően. Ez elől egy alternatív program sem tud kitérni, tehát bizonyos elképzeléseket meg kell tudni határoznunk. Egyértelműen választ kell majd tudni adni, hogy a főhatalmat hova tesszük le.

A hagyományos struktúráknál egy párt → állam → társadalom tagolódás van, és valahol szintén oda besorolva az érdekképviseleti és szakszervezeti pozíciók. A javaslatok zöme a parlamentté kibővített állam → korlátozott párt → társadalom és egyéb politikai szervek, szervezetek felépítést mutatja. Egy alternatív elképzelésben valószínűleg egy társadalom → társadalmi érdekképviseleti szervezetek → ebből levezetett államhatalom képe áll. Tehát ha egy alternatív program konzekvensen végig akarja vinni az alulról felfelé épülő társadalom, az alulról szerveződő társadalom, az önigazgatói társadalom gondolatát, akkor ennek főhatalmi centrumába is magát a társadalomegészet kell állítani és nem speciális intézményeit, nevezzük akár államnak, akár pénzügyi bürokráciának, akár pártnak.”

A társadalomegészből való kiindulás mellett további érv is szolgál: a – másik két rendszerben meglevő – bürokratikus irányítás elkerülése. „Olyan megoldásokban kellene gondolkodni, ami nem hozza vissza annak a veszélyét, hogy ismét pazarló, ismét nem hozzáértő módon működő adminisztratív vezérlés legyen.”

A rendszer kettős legitimálási kísérletéhez hasonlóan a kettős szerveződés módszertani ingatagságát teszi szóvá Márkus a Földes-anyag egyik elképzelésében. „A javaslat summázata, hogy valamilyen módon össze kellene kapcsolni az áruviszonyok, piacgazdaság további kiépítését a mozgalmi elemek megerősítésével.” Márkus nem tart kivitelezhetőnek egy ilyen megoldást. „Minden történelmi tapasztalat azt mutatja, hogy ahol eddig mozgalmi szerveződések történtek, azok kifejezetten az árulogikák megtörésére, korlátozására irányultak. (Leszámítva természetesen a kapitalizmus keletkezési folyamatát.) És minden történelmi tapasztalat azt mutatja, hogy ahol viszont megkezdődik valamilyen módon az intenzívebb tőkeviszony kiépítése, ott a társadalom egyéb szerveződési formái meggyengülnek és elvesztik a pozícióikat. Nincs arra esély, hogy ellentmondásmentesen össze lehessen kapcsolni a társadalmi párt mozgalmi jellegű kibontakoztatását és erősítését az ezzel párhuzamos tőkeviszony-erősítéssel. Elképzelhetetlen, hogy ezek ne fordulnának egymás ellen. Ha mégis megkísérelné a magyar társadalom ezt az utat választani, akkor előbb-utóbb egy kettős hatalmi szituáció és egy nyílt politikai harc terepén találja magát, és ott már nem a konszenzuskeresések lesznek jellemzőek, hanem az erőnek az alkalmazása mindkét fél részéről.”

Az említett kettősségből, az egyidejű hozzáidomulási és elszakadási igényből szükségképpen egy bizonytalanabb problémakezelés következik. „A Földes-anyag sok ponton hezitál, hogy vajon meddig lehetséges a hagyományos mederben tartani a folyamatokat úgy, hogy az összekapcsolható legyen egy általános demokratizálási programmal. Mindez úgy, hogy ne veszélyeztesse a kialakult makrohatalmi struktúrát. Tehát egyszerre a stabilitás és az instabilitás szempontjai jelennek meg a szövegben.”

Ahogy az államszocialista rendszer értelmezése, úgy a kapitalizmus értelmezése is tudományosan ingatag a vizsgált programokban. „A legtöbb reformjavaslat kozmetikázott kapitalizmusképpel dolgozik és kapitalizmuselemzések vagy kapitalizmusutalások ürügyén általában a centrumországokra hivatkozik. Csak jelzem, hogy a tőkeviszony Londontól, illetve New-Yorktól Afrika szívéig tart, és a kapitalizmus megnevezése így korrekt, nem pedig úgy, hogy a példaországok az északi államok vagy Ausztria, és így tovább. Erős érveim vannak amellett, hogy a kelet-európai tradícióból és az adott helyzetből startoló államok külön-külön biztosan nem, de együtt sem valószínű, hogy a centrum helyzetébe tudnának kerülni a tőkelogikát követve. Maximum egy félperiféria-helyzet célozható meg – ennek összes áldásos és áldatlan hatásaival együtt. De akkor ezt vállalni kell az adott programoknak. Akár a Kormányprogramnak, akár a Fordulat és reformnak vagy Bihari anyagának, vagy a Társadalmi szerződésnek.

Kiemelt fontosságúnak tartotta az előadó az ország külső kiszolgáltatottságának a kérdését. „A dokumentumok egyik legnyugtalanítóbb része az, ahogy a különböző – tágan értett – függőségeinket tárgyalják. Alig-alig vesznek tudomást a következőkről. A magyar társadalomnak évtizedekig az volt az alapvető gondja (ezt társadalomtudósok hol durvábban, hol burkoltabban megfogalmazták), hogy egy kelet-európai integrációnak vagyunk a része. A nyolcvanas években azonban a gond kettős gonddá vált, ugyanis amilyen mértékben kísérletet tett néhány ország nyugat-európai kapcsolatai, tőkés kapcsolatai kibontakoztatására, illetve megerősítésére, úgy vált egyre nyilvánvalóbbá és dokumentálhatóbbá, hogy nem kiszakadtunk egy függésből és függetlenek lettünk, hanem egy kettős kötődésbe, kettős függésbe kerültünk. A tőkeviszony semmivel nem jóindulatúbb velünk szemben, mint adott esetben volt egy államszocialista megoldás. A nemzetközi tőkének ugyanúgy megvannak a maga logikái, diktátumai, és nem lesz arra tekintettel, hogy egy tízmilliós népesség Európa közepén boldogulni akar. Ezt teljesen világosan látni kell, és emiatt nem lehet különböző illúziókat fűzni a külföldi tőkebevonás lehetséges áldásos hatásait illetően. A tőkefüggés tudata csak lassan érik be és lassan válik világossá.

A külföldi tőke bevonásával kapcsolatos illúzióknak hadd utaljak két olyan pontjára, amelyek dokumentálhatók és bizonyíthatók. Az egyik illúzió, hogy a tőkefelvétel és a tőkebeáramlás Magyarországon többletforrásokat eredményez. A statisztikai adatok azt mutatják, hogy az utóbbi években rendszeres tőkekivonás történik az országból. Tehát magyarán az itt megtermelt többletjövedelem vagy többletteljesítmény egy része nem az országban hasznosul. Ráadásul – ha naturáliákban, tehát természeti formájukban gondoljuk el mindezt, akkor – épp a technikailag legkidolgozottabb és legfejlettebb termékek nem a magyar lakosság jólétét szolgálják, hanem valahol eltűnnek a világ áruforgatagában. A másik szintén dokumentálható aggály a tőkefüggőséggel kapcsolatban a következő. Feltételezik, hogy keményebb munkaszerveződési formákat, technikailag is és az élő munka oldaláról is hatékonyabb megoldásokat eredményezne a külföldi tőke Magyarországra jövetele. Ehhez hozzákapcsolják, hogy ezzel a válságágazatok is kezelhetőbbé válnának. Azonban a külföldi tőke nem a válságágazatokba fog menni, hanem további szállodákat fog építeni a Duna-parton. De nem fogja rendbe rakni annak a kb. ötszáz településnek az út-, csatorna- és vízhálózatát sem, amely jelenleg a pusztulás szélén van. Többletteljesítményeket pedig azért nem fog kicsikarni egy ilyen akció a magyar gazdaságból, mert az már jelenleg is bizonyítható (ezt a különböző munkaszociológiai vizsgálatok jól jelezték), hogy a magyar lakosság a többletteljesítményét tekintve nem ösztönzési korlátokba ütközik jelenleg (hiszen erőkifejtése végén jár, és egy pszichikailag és fizikailag leromlott népességről van már szó), hanem bizony technológiai korlátokba ütközik a további termelékenységnövelés. Azt a rést, ami Nyugat-Európától elválaszt minket, nem tudjuk néhány év leforgása alatt átugrani. Ez viszont azt fogja eredményezni, hogy rendszeresen mi fogunk drágábban előállítani, és a feléjük irányuló külkereskedelmi kapcsolataink bővülése arányában az országból való többlettermék-kivonás is bővülő arányú lesz. Ezt nem lehet kivédeni.”

Ha a tőkebevonás nem megoldás, akkor mi lehet az ország számára a kiút? Márkus álláspontja szerint olyan világgazdasági helyzet jött létre, amelyben a tízmilliós Magyarország számára nincs saját, különálló megoldás. „Bármily kínos, csak regionális válasz van. Ennek a térségnek a gondjait nem lehet megoldani, amíg régió méretű válasz nincs. A régió az egyetlen önállóan életképes gazdasági forma. Jelenleg a világgazdaság úgy épül fel, hogy különböző fejlettségű régióknak a kombinációja vagy összekapcsolódása. Tehát ezt kell tudomásul vennünk és egy ilyen sajátos régiót kell kialakítani, bármennyire is nehézkes, és bármennyire is ez ügyben ütközések sorozata lesz a többi állammal.”

Ehhez a problémakörhöz kapcsolódik az ország eladósodottságának kérdése. Az adósságválságra való egyoldalú hivatkozás számos manipuláció alapja, forrása. „Vannak illúziók az adósságválság kezelhetőségét illetően. Értem azt a szándékot, hogy hatalmi vagy kormányzati pozícióban levő személyek, csoportok muszáj, hogy azt mondják a lakosságnak, hogy az adósságválság ilyen és ilyen megszorító intézkedésekkel kezelhető, és ki tudunk jönni belőle. Hiszen ha bevallanák, hogy matt, akkor vagy elzavarná őket a lakosság, vagy pedig egy lélektanilag olyan depressziós helyzetet idéznének elő, amit – azt hiszem – nem lehet vállalni. Tehát motivált, indokolt, hogy a kormányzat miért kelti azt az illúziót, hogy az adósságválság kezelhető. Az is indokolt és motivált, hogy bizonyos reformprogramok miért keltik szintén ezt az illúziót. Mert ha a helyzetet kilátástalannak mutatnák, akkor nem lehetne föllépni egy ambiciózus reformprogram igényével, amely erre is gyógymódot kínál. Tehát úgy látszik, hogy nincs alternatíva. Szerintem az alternatíva a következőképpen nézne ki. Ki kell mondani, hogy az adósságcsapda ténye fönnáll, és ebből a magyar nemzetgazdaság mint nemzetgazdaság nem tud kijönni. (Egyébként eddig egyetlen ország sem tudott kijönni az adósságcsapdából. Ez valószínűleg egy univerzális közgazdasági összefüggés.) Ha nem tudunk kijönni az adósságcsapdából, akkor nem szabad a közgondolkodást és a gazdasági viselkedést erre az egy láncszemre fölfűzni, hanem bele kell illeszteni olyan tágabb gazdaságpolitikai intézkedéssorozatok közé, amelyek a belső ellátás biztonságát, egy hazai piacra is termelő és koncentráló erőforrás-növelést, és a régió egészében való gazdasági gondolkodást állítják előtérbe. Lehet, hogy külön nem tudunk kijönni ebből a csapdából, de nem tudjuk prognosztizálni, hogy tíz vagy tizenöt év múlva nemzetközileg hogyan lehetetlenül el az egész adósságszituáció. Nem szabad a gondolkodás és viselkedés középpontjába ezt helyezni. Túl van dimenzionálva. [...] A fölvett kölcsönök nem visszafizethetők. Bárhogy bűvészkedjük, ez nem fog menni. Amit reálisan meg lehet oldani, az ennek az adósságállománynak részben újabb hitelekkel, részben a szerencsésebb évjáratokban szinten tartással. Ez az, ami reálgazdaságilag elképzelhető. Azt tartom veszélyesnek, hogy a társadalmi közgondolkodást megülte az adósságprobléma, úgy mintha most már minden más lépést ehhez kellene igazítani. Ezen az ürügyön megy a munkabér-korlátozás. Ott akarnak költséget megtakarítani, ahol nem igazán lehet. A termelési költségeknél durván húsz százalék a munkabér-költség, az összes többi anyag típusú költség. Tehát bárhogy is fogják faragni lefelé a reáljövedelmet, ebből igazi, konvertálható előnyünk nem lesz. Közben bizonyos csoportoknak, rétegeknek már az egyszerű újratermelési feltételei is veszélyeztetettek.”

*

Márkus „platformelőkészítő” elemzésének nem volt feladata, hogy gazdaságosság és létbiztonság összhangba hozásának kérdését, vagyis a gazdaságos létbiztonság lehetőségét vizsgálja. Ezt akkoriban mások, máshol már megtették. (Vö.: „Gazdasági demokrácia és szocialista termelési mód” c. írás a Válaszúton kötetben.) De mi történjen akkor, ha választani kell, mert a kettő konfliktusba kerül egymással? Azok a programjavaslatok, amelyek a társadalomszerveződést döntően az egyének piaci megmérettetésére (a piaci versenyre) bíznák, a gazdaságosság elsőbbségében gondolkodnak. A magyarországi rendszerátalakítás folyamatában, annak politikai kivitelezésében is ez a törekvés a meghatározó. Az előadó következetesen a társadalom tagjainak létbiztonságát részesíti előnyben (jövedelemcsökkentő megszorítások elutasítása, a belső piac ellátásának elsőbbsége stb.). A társadalomegész (önigazgatás, önkormányzás, önszerveződés) elsőbbségéből való kiindulás – végső fokon – a megélhetés, a jövedelemszerzés lehetőségének is a garanciája.

Elméletileg előrelátható volt, és a későbbiekben megtapasztalhatóvá vált: sokak létbizonytalansága (megélhetési nehézségek, munkanélküliség) a rendszer működésének bizonytalanságához vezet: olyan – az állami törvényeket figyelmen kívül hagyó – cselekedetek elszaporodásához, amelyek az anyagi biztonságban élők létbiztonságát is veszélyeztetik. Sokak létbizonytalanságának választása valójában egyenértékű saját fenyegetettségünk, veszélyeztetettségünk, létbizonytalanságunk választásával.