A Sárkányok földjén

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kislány, úgy hívták, Rozi. Ez a kislány nagyon szeretett kirándulni, lovagolni, és kedvenc pónilovával bebarangolta a környéket, sõt távolabbra is elmerészkedett. Egyik nap éppen lovaglásra indult a közeli erdõbe, de nem tudni mi történt, a kis póni vágtázásba kezdett, és elragadta Rozit. Sebesen vitte, akár a szél, és egyszer csak egy nagy sötét erdõben találták magukat. Utat, ösvényt nem látott Rozi, hát úgy döntött, hogy megvárja a reggelt, hátha akkor majd megtalálja a kivezetõ utat. Póniját kikötötte egy fához, és lefeküdt a fa tövébe aludni. Kicsit meg volt szeppenve, mert még soha nem volt éjszaka egyedül, de csönd volt, meleg éjszaka volt, gyorsan elaludt. Nem tudni, meddig tartott az alvása, mert arra ébredt, hogy nagy veszekedéseket hall, és felvillanó fényeket lát a fák között. Ahogy kidörzsölte a maradék álmot a szemébõl, borzasztóan megrémült, mert a közelben egy tisztáson egy nagy sárkányt látott. Megszámolta, 7 feje volt az emeletes ház nagyságú szörnyetegnek, és a 7 fej vitatkozott egymással borzasztó mérgesen és hangosan, miközben idõnként egy-egy lángcsóvát lövelltek egymásra. Rozi visszaigazította legörbülõ száját, és megnyugodott. Okos kislány volt, és tudta, hogy a hétfejû sárkányokat le szokták a mesében gyõzni, és, amit egy királyfi meg tud tenni, miért ne tudná egy másodikos lány is. A másik ok, ami megnyugtatta, a veszekedés volt, amit a fejek csaptak. Azt is tudta ugyanis, hogy akik egymással veszekednek, nem fordulnak egy idegen ellen, mert egymással vannak elfoglalva. Sõt, még elkezdte sajnálni is szegény sárkányt, mert milyen borzasztó lehet hét szájból tizennégy füllel hallgatni ezt az ádáz veszekedést. Errõl jutott az eszébe, hogy neki is van két füle, és megpróbálta kibogozni a nagy hangzavarból, min is vitatkoznak a fejek. Hát, arról volt szó, hogy most mit csináljanak vele, Rozival, mert már van a várban egy királylány, és csak egy királyfi foglalt szobát párbaj ügyben. Miután Rozi hallott olyan véleményeket is, hogy õt szolgálják majd fel vacsorára, jobbnak látta, ha közbeszól.

Kedves Sárkány bácsi, jó reggelt kívánok!
Az egyik fej válaszolt: Szerbusz kislány!
A másik:   Hogy mersz megszólalni?
A harmadik:   Az ennivaló ne beszéljen!
A negyedik:   Nézd, már ezeknek is van szavuk?
Az ötödik:   Hát te, mit keresel itt?
A hatodik:   ahol a madár se jár?
A hetedik:   Na jó, beszélj!
Rozi: az elsõ fejhez fordult
Tessék mondani, hol vagyok?

(Azért választotta ezt a kérdést, mert nem szívesen beszélgetett volna arról, hogy milyen fogásokhoz akarják felhasználni a húsát.)

Hangzavar a nagyszünetben

Rozi csak kapkodta a fejét. A nagyszünetben a gyerekek ordítoztak, ide-oda rohangáltak, senki sem válaszolt a kérdésekre, mindenki másról beszélt. Mint a sárkány bácsi fejei,  gondolta, visszaemlékezve a szombati kalandjára. Tényleg, azt mondta. a sárkánynak, hogy már tudja, hogyan fogja megszüntetni az iskolában a veszekedést.  Mondani persze könnyû volt, de mit csináljon egy ilyen százfejû szörnyeteggel? Itt nem kérdezték, itt egy a sok közül, a kutya sem figyel rá. Rozi nem volt rossz tanuló, de nem volt kitûnõ sem. Nem tartozott egyik csoporthoz sem, nem voltak igazi barátai. Szép kislány volt, de ezért a fiúktól õ félt, a lányok meg tõle tartottak.  Az egymással veszekedõ csoportok viszont egy szempontból egyformák voltak, csak fiúk, vagy csak lányok voltak bennük. Rozi ezért elkezdett sétálni a lánycsoportok között, és figyelt. Az egyik csoportban a TV-mûsor ügyben beszéltek el egymás mellett. Valaki a késõesti horrorról, a másik az egyik színésznõ legújabb barátjáról, a harmadik Herkulesrõl, a negyedik az egyik vetélkedõrõl próbált beszélni. Rozi továbbment, nem érdekelte egyik téma sem. A másik csoportban az elõzõ óráról volt szó. Volt, aki azon vihogott, hogy a tanító néni a szék mellé ült, volt, aki az egyik osztálytársuk makogásán feleléskor, és az egyik lány a szerelmespár elkobzott és felolvasott levelén. Rozi közelebb ment, és megkérdezte az utóbbit: Szerinted szép dolog, hogy valaki felolvassa azt a levelet, amit az egyik fiú írt egy lánynak? Úgy kell nekik! És, ha a te leveledrõl lenne szó? Egy másik kislány elpirult: Hát én kifutnék a világból szégyenemben. A harmadik is megszólalt: Ugyan, kicsik vagyunk mi még ehhez! Ezt mondd meg a fiúknak! - szólt bele a negyedik. Itt már alakul valami! - gondolta Rozi, és továbbsétált. A harmadik csoportban a következõ óráról volt szó. A tanító néni dolgozatírást ígért. Mindenki a félelmérõl beszélt. Az egyik errõl, a másik arról. Rozi figyelt, majd egyszer csak megszólalt: Te, hát ezt én értem!  A hirtelen beállt csendben elkezdte magyarázni azt a kérdést, amit a társa nem értett. Ez ilyen egyszerû? Most már világos. És azt is el tudod magyarázni, amit én nem értek? - kérdezi egyikük. Miért, mi az? Hát, hogy mit jelent, hogy nem disznóláb? Ugyan azt én is tudom, mondta, akinek az elõbb Rozi magyarázott. Te, aki az elõbb még nem értetted? Mást nem értettem, ezt igen! Na, akkor mondd el!

És Rozi mosolyogva továbbment.

Tehát, elég, ha egyvalaki hajlandó odafigyelni a másikra, és utána már megy a beszélgetés magától. De ez nagyon érdekes volt, az elõbb. Az aki egyvalamit nem tudott, a másikat tudta, és ajánlkozott az elmagyarázására. És mennyire megváltozott! Büszke volt arra, hogy nem csak kérni, adni is tud segítséget. Ebbõl még lesz valami - gondolta és sietett vissza az osztályba, mert megszólalt a csengõ.

Jól számított, mert a fejek kissé összezavarodtak. Láttak már összeroppanó, síró-rívó ennivalót (ez benne is volt a receptben, mert nehéz sóhoz jutni), volt, hogy elõször meg is kellett fürdetni, de hogy valaki egy ilyen semmitmondó kérdéssel álljon elõ, még nem volt. Összebújtak a fejek, hogy mit válaszoljanak rá. Volt olyan álláspont, hogy mi közöd hozzá? hogy nem mindegy neked? hogy az Óperenciás tengeren túl, végül hagyták, hogy az elsõ fej válaszoljon, aki kedvesen közölte, hogy

- Ez bizony kislány a Sárkányok Földje.
Rozi felbátorodott, és szépen bemutatkozott:

- Tetszik tudni, én Rozi vagyok, és szeretnék a lovacskámmal visszamenni a kölcsönzõbe, mert lejár a bérleti idõ.

Hát, megint kitört a hangzavar. Mi az, hogy kölcsönzõ, meg bérleti idõ. Volt fej, amelyik a lovacskának örült, mondva, milyen rég nem evett lókolbászt.

Rozi megint közbeszólt:

- Ne tessenek haragudni, de ebbõl én egy szót sem értek. Azt tudom, hogy a János bácsinak vissza kell vinnem a Tündért, mert jön a következõ gyerek, aki már lekötötte a következõ egy órát. De ha így egyszerre beszélnek, nem hallják, mit mond a másik, csak veszekedés lesz belõle.

A hét fej megint összebújt, majd a hetedik, a legtávolabb lévõ fej megkérdezte:
- Honnan tudod, hogy mi ezért veszekszünk?
Rozi eltûnõdött.:

- Az iskolában mi is így szoktunk veszekedni. Nem is igazán halljuk, mit mond a másik, csak egyes szavakra sértõdünk meg.

- Jó-jó, de hogyan lehet másképpen? Ti hogy csináljátok?

- Nem is tudom. Mi is veszekszünk. De most, hogy kívülrõl hallgattam, ez szörnyû volt, és ezért mondtam, hogy ne egyszerre beszéljenek.

Kis ideig csend lett. Minden fej elgondolkodott.
Majd  az egyik megszólalt.
- De hát mindegyikünk mást akar mondani!
Rozi megkérdezte:
- Mirõl?
- Hogy-hogy mirõl, hát arról, amirõl mondani akar valamit.
- Ha egyszerre beszélnek, és mindenki másról, annak mi értelme van?
- Ugyan, kit érdekel?
- Micsoda, téged nem érdekel, amit én mondok?
- Miért téged sem érdekel, amit mondok!
Rozi megint közbeszólt:
- Azt akartátok megmondani, hogyan jutok vissza az útra a kölcsönzõhöz, nem?
- Ja, igen, persze!
- Én nem eszek ilyen okos kislányt!
- Nekem is elment tõle az étvágyam.
- Segítsünk neki!
- Az a János bácsi még megbünteti szegényt.
- No, beszéljük meg, melyik úton jut a leghamarább vissza!
- Szerintem a fenyves felé!
- Áh, jobb a kavicsbányai út!
- Tényleg, ott a ló is könnyebben megy, ahol azok a bûzös hangos szekerek járnak.
- Akkor elõször jobbra, majd a nagy tölgyfánál balra fordulva kiér az útra.
- Ki mondja el neki? Te tudod, melyik a tölgyfa!

- Na, jó! Kedves Rozi! Köszönjük, hogy megszabadítottál minket az átoktól. Rájöttem, hogy azért voltunk mindig a tisztáson, mert soha nem tudtuk eldönteni, hogy hova akarunk menni. Mindig csak veszekedtünk, nem is emlékszünk, hogy min, mert mindenki másról beszélt. Mivel téged a Tündér hozott magával, meg tudtál tanítani, hogy fontos ügyben hallgassuk meg egymást, és közösen döntsünk. Engem kértek meg a társaim, hogy mondjam el, merre ajánljuk, hogy menjél. Ha itt jobbra elindulsz, eljutsz egy nagy tölgyfáig. Tudod  milyen a tölgyfa? Azon terem a makk, és szép karéjos-szélû fényes levelei vannak. Én azokat szeretem enni a legjobban. Jaj, de finom, összefolyik a nyál a számban. Szóval, a tölgyfánál balra fordultok, és addig mentek egyenesen, míg ki nem értek egy köves útra, ahol nagy büdös zajos szekerek hordják a bányából a kavicsot. Azon már visszataláltok a János bácsihoz.

- Köszönöm a segítségeteket, és az útbaigazítást, kedves hét fej! Már tudom, hogy az iskolában hogy tudjuk megszüntetni az állandó veszekedést. A viszont látásra!

És Rozi megsarkantyúzta Tündért, aki éppen idõben visszavitte a kölcsönzõhöz. De elhatározta, hogy egyszer megint visszajön a már kedves, és nem félelmetesen veszekedõ hétfejû sárkányhoz.

A megoldás

Roziéknak csak 2 hét múlva volt pénzük, hogy lovaglásra befizessék a kislányt. Tündért, a kis pónilovat ráirányította az ismert útra, és egyenesen a sárkányhoz ügetett. A tisztáson meg is találta a Hétfejût, most már kedves barátját. Most nem veszekedtek a fejek, de elég elkeseredett arcokat vágtak. Rozi aggódva kérdezte:

-  Valami baj van? Mégsem tudsz elmenni innen, Sárkány bácsi?

A fejek felélénkültek, és az egyikre néztek. Õ szólalt meg csak:

-  Tudod kislány, nagyon vártunk! Szerettük volna elmesélni neked, hogy milyen óriási változást hoztál a Sárkányok Földjének.  Mert az össze-vissza beszéd átka nem csak rajtunk volt, egész népünket ez kényszerítette mozdulatlanságba. Még aznap, amikor itt voltál, elindultunk, és találkoztunk egyik testvérünkkel. Elmondta a Hatos, hogy mit tanultunk tõled, a testvérrel megbeszéltük, hogy gyorsan továbbadjuk a többieknek is a megbeszélés módszerét. Õ ment észak, mi dél felé. Akivel ezután találkoztunk, azzal tovább bontottuk a hátralévõ erdõdarabot. A hetedik találkozáskor már 128-an tudtunk továbbindulni. Csak, hát két sárkány beszélgetésénél már a 14 fej nehezen tud szót érteni egymással. Most gondold el, hogy vannak 14 fejû rokonaink is. Az összeveszés helyenként nem leállást, nem is közös akaratot, hanem szétszakadást okozott. Mit lehet ilyenkor tenni? Éppen ezen gondolkodunk, de nem jut eszünkbe semmi megoldás.

Rozi elgondolkodott.
     -  Tulajdonképpen mind hét fejed ugyanazt akarja mondani a másik rokonnak, ugye?

-   Igen! – bólogattak a fejek.

-   Akkor elég, ha csak az egyikõtök mondja, nem?

-   De mi van, ha rosszul mondja? – méltatlankodtak egyesek.

-   Akkor másik fejet választotok! Mindenki mást tud a legjobban. Úgy, mint amikor megbeszéltétek, hogy ki igazítson útba, a múltkor, amikor idetévedtem. Egy mondanivaló, egy fej beszél. Így nincs kavarodás, zûrzavar. Hogy melyik fej legyen a szószóló, azt elõtte el lehet dönteni. Minden fej elmondja, hogy képzeli õ el a dolgot, és aki a legjobb, az lesz, aki a másikkal beszél. És ezt javasolja a rokonoknak is. Elõször beszéljék meg a fejek, hogy mit akarnak mondani, azután, hogy ki mondja el. Akkor majd értik mindannyian.

A sárkány fejei összebújtak, pusmogtak, majd a Hetes megszólalt:

-   Rozi! Nagyon köszönjük az ötletedet. Szeretnénk meghálálni valahogyan, hogy segítettél. Sárkányföld meg fog változni, mert már mindenki oda megy, ahová a fejek közösen eldöntötték. Tudunk találkozni egymással, és a mostani javaslatod után már szót is értünk egymással. De ez azt jelenti, hogy hírtelen nagyon sok megbeszélnivalónk lett egymással, ezért egy nagygyûlést fogunk összehívni. Ha megint eljössz, két hét múlva, nagy ünnepséget csapunk a tiszteletedre, és bemutatjuk neked a rokonokat. Hidd el, nem fogsz unatkozni. Tudjuk, hogy Tündért, a pónilovacskádat egy órára kapod kölcsön. Úgy döntöttünk, hogy megkapod öregapánk régi óráját, ami már régen nem jár, de a mutatóit lehet állítani. Ha beállítod, hogy mikorra kell visszaérned a ló-kölcsönzõbe, akkor pontosan odaérsz akkorra, bármennyi idõt is töltöttél el 12 órán belül elõtte.

Rozi megköszönte az ajándékot, és miközben beállította, már arra gondolt, hogy ezután soha nem fog elkésni az iskolából, ami azért néha megesett, mert ilyen csodaórája van.

Illedelmesen elköszönt, és megígérte, hogy két hét múlva pontosan 3 órakor itt lesz. Felpattant Tündérre, és elvágtatott a már ismert úton.

A Hármasok klubja

- Rozi! Képzeld el, ötös lett a dolgozatom, és Julcsié is! - kiáltott Rozira Andi, az az osztálytársa, aki annyira izgult két héttel korábban a nagyszünetben.
- Nem értem, miért mondod ezt nekem? - mondta csodálkozva Rozi.

- Hát nem emlékszel? Te magyaráztad el nekem, amit nem értettem! Julcsinak meg én mondtam el, amit õ nem értett. Beszélnem kell veled!

- Na, jó, vonuljunk ide az ablakhoz! Mit akarsz mondani?

- Te, óriási ötletem van! Teljesen fel vagyok dobva! Olyan büszke vagyok, hogy tudtam segíteni Julcsinak, miközben nekem is kellett segítség.

- Mi az ötleted? - kérdezte Rozi, miközben arra gondolt, már megint elfogy a büfébõl a túrós táska.
- Ezt be kellene vezetni az osztályban. Mindenkinél van úgy, hogy valamit nem ért, a másik, meg igen. Szervezzük meg, hogy alakuljanak tanulópárok.
- Ilyent már szervezett a tanító néni.
- Bele is bukott! Mert nálunk másképp volt veled és Julcsival. Az én párom olyan volt, mintha õ lett volna a tanító néni, unalmasan elmondta a leckét, és kész. Tõled én kérdeztem, Julcsi kérdésére én akartam válaszolni. Nem az egész verset, csak azt, amire kérdezett. Tõled is csak arra kaptam választ, amit nem értettem. A tanulópáromat untam. Te a lényeget mondtad, amire kérdeztem. És én is. Ezt kellene bevezetni. Csak nem tudom, hogy kezdjünk hozzá?
- A tanító néni a jó tanulót rakta össze a gyengébbel.

- Ez, az! Az a fontos, hogy egyikünk se legyen mindenben jó. Legyen, amit tudunk, de legyen olyan is, amit nem tudunk. Segítsünk, de kérjünk is segítséget. Nem kellenek állandó párok. Mindig az segítsen, aki arra a kérdésre tudja a választ! Csináljuk meg a Hármasok Klubját!

- Miért éppen a Hármasokét? - Rozi most már semmit sem értett.

- Egyrészt, mert nekem segít valaki, és én segítek valakinek, esetleg másnak. Az három. Másrészt nem kellenek a nagyképû, stréberek. Harmadrészt, ez lenne a cél, hogy a hármasokat javítsuk ki.

- Hát, az jó lenne! - sóhajtott Rozi. - De hogyan képzeled? Kiállsz az osztály elé?

- Azt reméltem, hogy lesz erre valami jó ötleted.

Rozi elgondolkodott. Hirtelen eszébe jutottak a sárkányok. Õket is egyenként kellett megkeresni. Hogy is csinálta a Hétfejû bácsi?

- Figyelj, rájöttem. Te az ablak melletti sorban ülsz, én a fal mellettiben. Indítsunk mindketten egy levelet körbe, hogy a két hét múlva megtartanánk a Hármasok Klubja alakuló ülését.

- Jó, de miért két hét múlva? - csodálkozott a másik.

Rozi szeretett volna tanácsot kérni a sárkány bácsitól, vele is megbeszélni a dolgot. Ezt azért mégsem mondhatja el itt a suliban. Ez az õ titka.

- Tudod, egy klubnak van alapszabálya, vezetõsége. Ezt át kell gondolni, meg kell fogalmazni. Ehhez kell az idõ.

- Na, jó! Akkor mit írjunk a levélbe?

- Csak azt, hogy szeretnénk egy olyan Klubot csinálni, ahol mindenki kérhet és kaphat segítséget abban a tananyagban, amit nem ért, és mindenki segíthet annak, aki kéri, abban, amit viszont õ ért jobban.

- És írjuk bele, hogy ki akarjuk javítani a hármasokat!

- Oké, megbeszéltük. Gyere be, mert csöngetnek, vége a szünetnek!

- A végére írd be, hogy titok, és csak mi, gyerekek tudjunk róla, írja alá, aki benne van a buliban, és adják tovább!

- Jó, csak gyere már, jön a tanító néni!

A levéltitok

A Hármasok Klubja kezdett formálódni. Az osztályból 14-en írták alá a leveleket, hogy hajlandók két hét múlva bent maradni tanítás után, hogy megbeszéljék.
Másnap viszont a nagyszünetben Ági ment oda Rozihoz.

- Figyelj! Sokat gondolkodtam a kérdéseden. - mondta.

- Miféle kérdésem volt nekem? - kérdezte Rozi, mert Ágival eddig talán, ha 5 szót váltott. Õ is csöndes, magának való gyerek volt, nem nagyon beszélgetett senkivel. Olyan kis szürke veréb. Semmi különös.

- Tudod, a múltkor, amikor a tanító néni felolvasta azt a szerelmeslevelet. Én is ott voltam abban a csoportban, és nagyon meglepett, hogy te azt kérdezted, mi lenne, ha az én levelemről lenne szó. Vagyis nem az enyémről, mert Zsófinak mondtad, de én is belegondoltam. Mondtam is, hogy én kifutnék a világból szégyenemben. Utána te elmentél, de mi még a következő szünetben is erről beszélgettünk. Ez tényleg disznóság. Nem tehet róla szegény Pötyi, hogy  Tomi  ilyet írt neki. Mégis őt nevették ki. És az sem volt szép, hogy a tanító néni felolvasta az osztály előtt.

- És most mit akartál mondani? - kérdezte Rozi.

- Én most a többiek nevében is arra kérlek, üljünk le, és beszéljük meg, mit lehetne csinálni. Ezt mégsem szabadna annyiban hagyni.

- Melyiket? A fiúk levelezési mániáját, vagy a tanító néni felolvasását?

- Hát igazából egyiket sem!

- No várj csak! Vegyük sorba, külön-külön! - kezdte Rozi. - Mi van a fiúkkal? Én sem értem őket, mindig úgy bámulnak, hogy majd kiesik a szemük. Nekem még nem mertek írni, mert nagyon mérgesen szoktam rájuk nézni. Pötyi más, rajta látszik, hogy tetszik neki, ha hódíthat. Nemrég láttam, hogy kifestette a kisujján a körmét. Aztán csodálkozik. A fiúk, meg nézik ezeket a hülye filmeket a TV-ben, azt hiszik, nekik is azt kell csinálniuk, amit ott a felnőttek csinálnak. Na, de mit tehetünk? Nem tudom. Ha apukámat megkérdezném, azonnal berohanna a suliba, és felpofozna mindenkit. Anyukám, meg okos, de talán már nem értené meg. A legjobb egy értelmes nagylány lenne, mondjuk egy hetedikes. Õk már mindent tudnak erről.

- Nagy ötlet! - mondja Ági - Nekem van egy hetedikes nővérem. megbeszélem a lányokkal, és valamelyik nap felmehetnénk hozzánk suli után. Jó volna, ha te is jönnél. Nagyon bízunk benned, mindannyian. De mi legyen a tanító nénivel?

- Õt majd én elintézem! - legyintett Rozi, de mindjárt meg is ijedt magától. Ági megkönnyebbülten beszaladt az osztályba, és Rozi elgondolkodva követte.

Amikor a tanító néni belépett a terembe, a feszültséget érezni lehetett. Mint a futótűz terjedt a hír, hogy Rozi készül valamire. És Rozi még mindig nem tudta, mit fog tenni. A tanító néni miközben hallgatta a hetes jelentését szúrós szemmel figyelte az osztályt. Valami nem tetszett neki. Meg is kérdezte, mi történt. Mindenki Rozira nézett.

- Tessék, Rozi, akarsz nekem mondani valamit? - kérdezte a tanító néni.

A kislány felállt, keze-lába remegett, de összeszedte magát, nem  fél õ a hétfejű sárkánytól se!

- Tetszik tudni, a lányokkal beszélgettünk, és elmondtam, hogy egyszer kaptam az unokatestvéremtől egy levelet, amit apukám ki akart bontani, de anyukám nem engedte, mert a levéltitok akkor is érvényes, ha egy kilencéves gyerek leveléről van szó.

- És ezt miért mondod most nekem? - kérdezte a tanító néni kipirosodott füllel.

- Mert ez jutott eszembe, amikor fel tetszett olvasni azt a levelet, amit valamelyik fiú írt az egyik lánynak.

- És nincs nevük ezeknek a gyerekeknek? - kérdezte a tanító néni.

- Nem tudom, mert ez is a levéltitokhoz tartozik - mondta határozottan Rozi.

- Iiigen? Jó, akkor hozd ki az ellenőrződet! Elmondjam, mit írok bele?

- Az osztály egyszerre felállt, és azt mondta:
 - Az is levéltitok, tanító néni!

Milyen szerelmesnek lenni?

- Lányok, holnap találkozunk suli után nálunk, a Hímzõ utca 10-ben! - jelentette be Ági a szünet végén a tanári asztal mellõl, amikor még nem jött be a tanító néni. Mindjárt nagy zûrzavar lett, a fiúk kifogásolták az elkülönülést, a lányok közül, akik nem tudták, hogy mirõl van szó (nem voltak sokan) kérdezõsködtek.

A zajnak a tanító néni megjelenése vetett véget, az óra megkezdõdött.

Másnap suli után komoly kis csapat indult együtt a Hímzõ utcába. Rozi elgondolkodott, hogy ugyanabban a házban lakik Ági, csak két lépcsõházzal odébb, és õ nem is tudott róla. Miért van, hogy ennyire nem ismerjük egymást? Mindenki bezárkózik, a barátaink a rokonságból kerülnek ki, és messze laknak. - válaszolt magának. Pedig érdemes lenne Ágival itthon is találkozni. Szimpi. Már beszélt eszerint a nõvérével, és sikerült rávennie egy közös "lányos" beszélgetésre. És, ahogy kiállt az osztály elé! És meg mert szólalni! Szuper csaj! És még õt tartottam szürke verébnek?

Megérkeztek a  házhoz. Ági felcsengetett, a nõvére kinyitotta a kaput. Ági a lift elõtt megszólalt. Aki nem fér be velem, jöjjön az ötödikre, ott megvárunk mindenkit. A lift háromszor fordult. A lakásban kicsit szûkösen fértek el, volt, aki a szõnyegpadlóra telepedett le.

Jött Ági nõvére, bemutatkozott: Sziasztok, Kati vagyok. Mire vagytok kíváncsiak? A kislányok elkezdtek kérdezõsködni. Olyan hangzavar lett, hogy Kati befogta a fülét.

- Állj! kiáltotta - Várjatok, hozok valamit!

Leakasztotta az egyik képet a falról, és a helyére feltûzött egy újságlapot. Hozott filctollat, majd ezt mondta: No most mondjátok, de egyenként! Én most felírom ide a papírra, és ti figyeljetek, hogy ne mondjátok ugyanazt, ami már fenn van! De a többiek maradjanak csendben, hogy halljam, mit kell felírni!

Pár perc alatt a papír megtelt. Miket kérdeztek a kislányok?
Milyenek a fiúk?
Miért nyaggatnak minket?
Mit akarnak tõlünk?
Mit csináljak, hogy észrevegyenek?
Milyen szerelmesnek lenni?
Mit csinálnak a randin?
Hol vetted ezt a ruhát?
Szoktad festeni a körmöd?
Van fiúd?
Csináltátok már?
Csókolóztál már?
Hány fiúd volt?
Mikor kezdtél járni valakivel?
Jó volt?
Kaptál már szerelmes levelet?
Volt, hogy te választottál?
Azt hogy csináltad, hogy õ is észre vegyen?
Lebuktatok már?
Volt, aki kicsúfolt?
Mit csináltál akkor?
Sírtál már fiú miatt?
- Elég, betelt a papír! - szólt Kati.
Kérdezni aztán tudtok. De most hol kezdjem?

- Szavazzunk! - javasolta Ági - Mindenki mutassa a kezével, hogy hányast ad a kérdésekre. Ötös a legfontosabb, nulla, akit nem érdekel valamelyik kérdés.

Rozi közbeszólt: Egyezzünk meg, hogy most olyan kérdést nem beszélünk meg, amelyikre valaki nullával szavazott!

A szavazás bevált.

A legtöbb szavazatot ez a négy kérdés kapta:
Milyen szerelmesnek lenni?
Lebuktatok már?
Volt, aki kicsúfolt?
Mit csináltál akkor?
Kati leült és halkan megszólalt:

- Tulajdonképpen az a gyakori, hogy 2-3 évvel idõsebb fiúk kezdenek a lányokkal foglalkozni. Anyukám szerint mi elõbb leszünk nagyok, mint a fiúk. Én már nagylánynak számítottam, mert már lehetett volna gyerekem. Amikor anyukámnak mondtam, hogy valami furcsa történt velem, leültünk beszélgetni. Elmondta, hogy ez mit jelent, hogy már nagylány  vagyok, nem betegség, vagy baleset, ami történt velem. Ettõl kezdve  viszont jobban vigyáznom kell magamra. A barátnõimtõl sok mindent hallottam már a fiúkról, a csókról, az ölelésrõl. Anyukám másról beszélt. Õ azt mondta el, hogy a kisbaba nem olyan, mint a Barbi babám. Annak tényleg kell enni adni, tényleg bepisil, kakil a pelenkába, ha éhes sír, ha fáj a hasija, büfiztetni kell. Nem lehet bedobni a sarokba, ha meguntam a játékot vele. Gondoljak arra is, hogy a fiúból apuka lesz, és az egészen más, mint amikor csak randizunk. A gyereknek szüksége van az apára is, az anyának is kell segíteni, mert megszaporodnak a munkái. Komolyan meg kell gondolni, hogy kit szeretnék apának is, és hogy mikorra várjuk a gyereket. El kell döntenünk, hány gyereket tervezünk, hányat, hogyan tudunk eltartani, mert nem jó, ha éhes marad, mert nincs mit enni. Ezek bizony komoly dolgok. Akkor megkérdeztem, hogy addig ne is engedjem közel a fiúkat, amíg elég nagy leszek, és nem érzem, hogy õ az igazi, akivel le tudok élni egy életet, és elfogadnám a gyerekem apukájának.

Anyukám megsimogatta a fejem, és azt mondta: Ez, kislányom nem így mûködik. A szerelem nem meggondolás kérdése. Az csakúgy jön. Magától. Meglátod a fiút, és úgy érzed, villám csapott beléd. Remeg a lábad, elpirulsz, bizsereg a szíved. Ha hív, mész, mint egy alvajáró. Lehet, hogy a hangulat teszi. Este, egy közös mulatságban, buliban, tánc közben, esetleg, mert ittál. Vagy, mert unatkozol, kell a változatosság. Ezt nem lehet elõre kiszámítani, megtervezni. Ráadásul cseppet sem biztos, hogy egy ilyen találkozásból hosszú távú kapcsolat lesz. Talán csak egyszer találkoztok. Ezért kell óvatosnak lenned. Nem mindig tudod, akarod a közeledést elutasítani. De vannak olyan eszközök, módszerek, amelyekkel biztonságban érezheted magad. Nem kell félned attól, hogy idõ elõtt, felkészületlenül, váratlanul születhet gyereked. Nagy öröm a várt gyerek. Kétségbeejtõ, ha nincsenek a szülõk felkészülve rá. Ne akard azt a kis életet elrontani! Ezután elmondta, hogy lehet felkészülni, hogy ha nem akarom, ne is legyen gyerekem. Ezt most nektek nem mondom el, csak majd ötödikes korotokban.

A másik három kérdésre együtt válaszolok.
Talán ötödikes lehettem, amikor egy nyolcadikos fiú levelet küldött nekem.

Csinos, magas szõke fiú volt, tetszett nekem is. A levelet egy osztálytársamnak adta oda a szünetben, hogy juttassa el hozzám. Egy másik lakótelepen laktunk akkor, a város másik végén. Az osztálytársam elvesztette a levelet a folyosón, és  az egyik tanár bácsi találta meg. Ott helyben felolvasta a szünetben, hangosan. A nevemet nem írta a fiú, talán nem is tudta, de rájöttem, hogy nekem szól. A többiek ezt nem tudták, csak azt, hogy a felolvasás nagyon csúnya dolog volt. Eldöntöttük, hogy nem szólunk hozzá a hivatalos témákon kívül, amíg bocsánatot nem kér. Nem köszöntünk, ha a folyosón találkoztunk vele, ha kihívott felelni, elmondtuk, amit tudtunk és slussz. Más tanárok kérdezõsködtek, mi történt, elmondtuk nekik. Attól kezdve õk sem beszéltek vele. Egy hét múlva a nagyszünetben hangosan bocsánatot kért. Utána már beszéltünk vele, köszöntünk neki, mégsem akart ott maradni, kilépett, és nem is tanárként dolgozott tovább. A végén még meg is sajnáltam. Hát ennyi.

Rozi megkérdezte Katit: Van még egy újságlapod?
- Persze! - és már tette is fel a falra, a másik helyére Kati.

- Akkor most azt írjuk fel, mit csináljunk a tanító néni ügyében! - mondta a többieknek Rozi

A hosszú hallgatásból felocsúdó kislányok elkezdtek ötleteket mondani:

Ne szóljunk hozzá
Szóljunk a többieknek is
Mondjuk meg a dirinek
Kölcsön kenyér visszajár
Tudjátok, a tornatanár!
Csípjük el a levelüket
Hirdessük õket!
Szíveket mindenhova

Ez, bizony, csak 8 ötlet volt, de benne volt a közösen választott megoldás, az utolsó. És másnap feltûntek a szívek mindenfelé az iskolában bennük Éva néni - Zoli bácsi. Zoli bácsi csapkodott, leselkedett, büntetett. A tanító néni meg settenkedett, meghúzta magát. És egy hét múlva az igazgató bácsi behívta Rozit és hosszan elbeszélgetett vele, majd átadott neki egy levelet. A levelet Rozi felolvasta az osztályban:

Kedves Rozi! Kedves III.b osztályos gyerekek!

Nehéz napokat okoztatok nekünk, de rájöttünk hogy igazatok van. A magánügy, magánügy, nem tartozik másra. Nem volt szép tõlem, hogy felolvastam azt a levelet elõttetek. Megértettem, hogy a gyereknek is lehet önérzete, azt sem szabad megbántani. Csúnya dolgot mûveltem, lehet, hogy nem szabadna tovább tanítanom. A döntést Rátok bízom. Ezennel ünnepélyesen bocsánatot kérek Tõletek, elsõsorban Tõled, Rozi, mert  Te voltál a legbátrabb, és kiálltál az igazad mellett. Én pedig, ha már korábban hibáztam is, megérthettem volna abból, amit mondtál, hogy helytelenül cselekedtem. Most utólag másodsorban bocsánatot kérek Pötyitõl is. Õ nem tehet róla, hogy neki levelet ír egy fiú, és ezt az órán akarja eljuttatni hozzá. De harmadsorban bocsánatot kérek Tomitól is, mert az õ titkosnak szánt érzéseit, szavait tártam az osztály elé. Végül kijelentem, hogy tisztelem az egész osztályt, amiért egységesen kiállt az igazság mellett. Hajlandó vagyok Veletek megbeszélni ezentúl mindent, ami nem sérti senki legbensõbb érzéseit. De ismétlem, a döntést Rátok bízom.

Éva néni

Egyetértek:    Zoli bácsi

Amit Rozi az igazgató bácsival beszélgetett, az külön fejezetet igényel.

A nagy megállapodás

Rozi tehát bent volt az igazgató bácsinál. Elõször az intõrõl, annak elõzményeirõl volt szó. Azután a következményeirõl, az iskolát elárasztó szívekrõl. (Éva néni - Zoli bácsi felirattal). Azután Éva néni lemondó levelérõl, mely szerint nem tartja magát érdemesnek arra, hogy gyerekeket tanítson. Ezek voltak a tények, a megtörtént dolgok. de az igazgató bácsi másra is kíváncsi volt. Azt kérdezte, hogy ki találta ki a büntetést, a szíveket. Rozi elmondta a folyosói beszélgetéseket, és a Ágiéknál tartott összejövetelt is. Az igazgató bácsi egyre izgatottabb lett, egyre részletesebben kérdezett, mindent tudni akart. Rozi kissé megijedve el is mesélt mindent, csak a sárkányokat nem említette. Amikor a Hármasok Klubjáról beszélt az igazgató bácsi teljesen belelkesedett. Ezt mind te találtad ki? Nem, dehogy. Én csak nem akartam, hogy a gyerekek a szünetben össze-vissza kiabáljanak. Egyszerûen, csak odafigyeltem, és válaszoltam két csoportban. A  Hármasok Klubja egyik osztálytársam, ha jól emlékszem, Andi ötlete volt. Ági szervezte meg a lányok találkozóját a nõvérével. Az ötletgyûjtéshez az újságpapírt Kati, Ági nõvére találta ki. Azt nem tudom, ki mondta Éva néni hasonló megtámadható pontját, nem tudom, kik rajzolták a falra a szíveket.

- Mondd Rozi! Milyen tanító Éva néni? - kérdezte az igazgató bácsi.

- Az jó, hogy fiatal, mert közelebb van hozzánk. Néha, ha kérdezünk, kicsit bizonytalan, hogy mit válaszoljon. De a levél felolvasásáig szerettük. Most meg már kezdjük sajnálni - mondta elgondolkodva Rozi.

- Figyelj ide kislány, mert ilyet még nemhogy én, de tudomásom szerint egyetlen iskolaigazgató nem mondott a világon egy tanítványnak. Különösen egy kilencéves harmadikosnak. Elutasítom Éva néni lemondását, ha te felelõsséget vállalsz az osztályért, és gondoskodsz arról, hogy úgy tanuljatok, ahogy az nektek a legjobb. Éva néni azt a feladatot kapja, hogy úgy tanítson, ahogy ti kéritek. Havonta be fog számolni nekem, és félévenként együtt mi hárman beszéljük meg, hogy jól mennek-e a dolgok. Eszerint engedélyezem a következõ félévre ezt a munkarendszert. Rendben van? Elfogadod? Éva néni el fogja fogadni. Ha valamit kértek hozzá az iskolától, elõre megígérem, hogy teljesítjük. Csak ne repülõgépet kérj!

- Most olvasom a Repülõ osztályt - nevetett Rozi. - De majd megoldjuk másképp. Megbeszélem a többiekkel, és három hét múlva válaszolok. Nem túl késõ?

- Tiéd a döntés joga, hogy kivel osztod meg, az is tetõled függ - fejezte be az igazgató bácsi.

A Körök

- Már megint baj van! - Fogadta szomorúan a hétfejû sárkány Rozit, aki másnap, pontban 3 órakor (hála a csodaórájának) megérkezett a tisztásra.

Tudod, nagy ünnepséget szerettünk volna szervezni a tiszteletedre. Találkozni tudtunk, mindenki megbízott egy képviselõ, szószóló fejet, de a kétszáz sárkány egy-egy feje össze-vissza beszélt. Ki errõl, ki arról. Az ünnepségrõl beszéltünk, de mindenki más részlethez értett, nem tudtunk szót érteni megint egymással. Valamit rosszul csináltunk? Most ott várnak a többiek, a Nagyréten, de nem tudtunk megszervezni semmit. Menjünk oda, ismerkedj meg a többiekkel, hátha tudsz segíteni nekünk.

Rozi felült újra pónija, Tündér hátára, úgy mentek a sárkány után. Közben gondolkodott. Mi az, hogy más részlethez értenek? Miféle részletek vannak egy ünnepség elõkészítésében? Amikor anyukája a születésnapjára zsúrt csinált, mindent egymaga elintézett. Igaz, Apu szerelte össze a magnót de Anyu fõzött sütött, bevásárolt, takarított. A vendégeknek a meghívót Rozi írta meg, a játékokat õ készítette elõ. Apu adott pénzt bélyegre, Anyu dobta be a postaládába. Mégsem Anyu csinált mindent? Mégis vannak részletek? No, majd megkérdezem a többieket! Hagyta abba a töprengést  Rozi, éppen idejében. Mert amikor a sárkány fejei széthajtották az utolsó ágakat, kiértek a Nagyrétre. Ott csodálkozva megálltak.

Nagyon furcsa volt, ami elébük tárult. Mintha egy élõkép volna, amilyet az olimpia nyitóünnepségén szoktak csinálni sportolókból kirakva az öt színes karikát. Középen itt is öt karika volt, de körülötte minden karikához újabb karikák kapcsolódtak. Mibõl voltak a karikák? Nem sportolókból, hanem sárkányfejekbõl. Hétfejû elõkereste legkedvesebb testvérét, ott találta az egyik külsõ körben. Megkérdezte az egyik szabadon álmodozó fejet, mi történik itt.

Tudod mikor elmentél hogy fogadd magas vendégünket, - és mélyen meghajolt Rozi elõtt - a nagy összevisszaságban egyes fejek észrevették, hogy vannak akik ugyanarról a dologról beszélnek. Azután elkezdtek egyesek kiabálni, ilyeneket:

- Hozzávalók, gyertek ide!
- Program-kitalálók hozzám!
- Mit szeret egy embergyerek?
- Ki az aki részt venne munkával az ünnepségben?
- Honnan, mibõl csapat hozzám!

Nagy futkosás indult be, csak szegény öregapánk toporgott, mert a hétbõl öt feje máshová akart menni.

Végül õ került középre és a fejei köré csoportosultak az egyes részletek iránt érdeklõdõ fejek. Szerencsére elég hosszú nyakunk van, így a körökben viszonylag nyugodtan tudnak beszélgetni. Ha valamire jutottak, a többi fejek elkezdték a további (az elsõ körökbõl kimaradt) társainkkal megbeszélni az azon belüli elvégeznivalókat. Így alakult ki ez a körrendszer, és nagyon jól mûködik.

Egy-egy kör egy-egy témával foglalkozik, minden benne lévõ fej ezt érzi fontosnak, ehhez ért. A kapcsolódást biztosító másik fej köré az ugyanennek a kérdésnek az egyik részletével foglalkozó fejek gyûltek össze.

Rozi közbeszólt. Nem egészen értem. Mondanál egy példát?

Nézzük a mi köreinket! Az indító körben van a program, a hozzávalók, az étlap, a munka, és a ráfordítás. Ezek közül indul a program-kitalálók köre. A belsõ kör megbeszélte, hogy lesz játék, zene ünnepi beszéd, vers és tánc. Mi a vers ügyében vagyunk a második körben. Én éppen a Rozi szóra kerestem rímet, amikor megszólítottatok. De az is lehet hogy kérni fogom a még kintlévõk ötleteit. Megcsinálom a magam kis körét. Figyeljetek! Ki tud rímet a Rozi szóra?! Nézzétek, hogy szaladnak ide!

Öt perc múlva már odahívja a testvért. Neked elmondom, de ne add tovább Rozinak mert csak a következõ két hét múlva lesz az ünnepség. Kész az elsõ versszak:

Gyere közénk többször Rozi
Itt minálunk nem kell zokni.
A meleget szívünk adja,
Érte Neked jár a hála.

Most vidd vissza Rozit, és két hét múlva találkozunk. A Hétfejû elindult a kislánnyal, aki azon gondolkodott, hogy mitõl lettek ilyen okosak a sárkányok akik korábban meg sem tudtak mozdulni az õ tanácsa nélkül. Azután rájött.

A közös gondolkodás csodákra képes.

Mindjárt eszébe jutott az igazgató bácsi. Ezért kérte a 3 hét gondolkodási idõt, hátha a sárkányoknál kap egy jó ötletet. Megkapta. Most már mehet haza, köröket szervezni.

Parlagfű

Vasárnap ebéd után Rozi megkérte anyukáját, menjenek a fogadóterembe. Ez a lakótelepen, egy, a 10 emeletes házak közötti nagy szabad terület, melyen körben padok vannak. Leültek az egyikre, és Rozi elmesélt mindent, ami az utóbbi idõben történt vele. Még az intõt is bevallotta. A sárkányokról elõször most beszélt. Az igazgató bácsi ajánlatát is elmondta. Tulajdonképpen ezért kérte ezt a beszélgetést, mert úgy érezte, hogy a felajánlott feladathoz és lehetõséghez õ még túl kicsi. Okos tanácsot kért. Anyukája azt mondta, hogy ez mind nagyon szép, de õ nem tud tanácsot adni. Kérdezze meg talán a többi gyereket. Rozi felkötötte görkorcsolyáját, és elgörgött. Elõször felcsengetett Ágiékhoz, és kérte, hogy Katival együtt jöjjenek le. Ági beszólt  Andinek, és Rozi megállította Tomit és Pötyit, akik éppen arra sétáltak. Rozinak eszébe jutottak a körök, amelyeket tegnap a sárkányfejek formáztak. Büszkén vitte zsákmányait a fogadóterembe. Anyukája közben eltûnt, egyedül voltak. Mit csináljanak? Leültek két padra. Rozi elmondta az igazgató bácsi ajánlatát. A többiek szóhoz sem tudtak jutni. Ilyen még nem volt. A tanuló döntsön, hogyan tanítsák. Semmi sem jutott eszükbe. Némán üldögéltek talán negyedóráig. Közben Kati nézelõdött. Régen járt itt, kiesik neki ez a kis tér.

- Nézzétek csak, - ugrik fel hirtelen a padról.

- Ez a parlagfû. - mutatja. - Ez okoz allergiát. Borzasztóan tüsszög tõle az ember. Azt hallottam, hogy minden tõért 5 forintot fizetnek az önkormányzatnál. Rozi szólalt meg: - Amíg eszünkbe nem jut valami, szedjünk parlagfüvet. Hajlandóak vagytok segíteni? Ez a tér anyukám 40000 m2-es lakásának fogadóterme. Na, ki gyûjt több tövet?

A gyerekek szétszéledtek, és elkezdték tépkedni a parlagfüvet. Félóra múlva kitisztították a terecskét. A végén összeszámolták,  386 tövet gyûjtöttünk össze.

- 1930 forint - vágta ki Pötyi, majd hozzátette: - Andié 82 tõ, 410 Ft, Katié 77 tõ, 385 Ft, Tomié 70 tõ, 350 Ft, az enyém 58 tõ, 290 Ft, Rozié 51 tõ, 255 Ft, és  Ágié 48 tõ, 240 Ft. Andi nyert!

- Fantasztikus, - gondolta Rozi, nemcsak szép, de okos is. És Andi, a legszemfülesebb, õ találta a legtöbbet, többet, mint Kati, a legnagyobb. Mik ki nem derülnek? De számolni én is tudok. Hatan dolgoztunk fél órát, az összesen 3 óra munka. Ezalatt kerestünk 1930 Ft-ot, tehát óránként  majdnem 650 Ft-ot. Az több, mint 120.000 Ft havibér. Gyerekek! Lesz pénzünk!

Tomi megkérdezte: - Minek nekünk a pénz?
- Látod, ez jó kérdés. - válaszolt Rozi. - de már van egy elképzelésem.

- Mindenekelõtt csináljunk egy csapatot. Mi, hatan. Mi kell egy jó csapathoz? Kell egy ötletember, aki kitalálja, hogy mit kellene csinálni. Andi találta ki a Hármasok Klubját.

Kell, aki meg is csinálja, amit kitalálunk, elhatározunk. Tomi  jól dolgozik.
Kell, akinek vannak tapasztalatai, ismeretségei, kapcsolatai. Kati erre alkalmas volna.

Kell, aki tudja, vagy meg tudja kérdezni, mire lenne szükség, mit csináljunk. Ági már dolgozott a levél-ügyben, magunk mellé állította az egész osztályt.

Kell, aki meg tudja mondani, mibõl lehet megvalósítani, mennyibe kerül, hogyan szerezzük meg a hozzávalókat. Pötyi szerintem jó lenne, ha vállalja.

És kell valaki, aki a csapatban tartja a lelket, segíti az együttmûködést.

- Neked már csak ez maradt, - mondta Ági - Ez jó is lenne. Képes vagy elindítani a dolgokat, szót értesz mindannyiunkkal, és vannak jó ötleteid.

- Lehet, hogy igazad van. - mondta Rozi.
- Persze, te vagy a fõnök! - lelkesedett Tomi.

- Azt nem vállalom. Itt nem lesz fõnök. De lusta az vagyok. Az a legjobb, ha nem kell dolgoznom, mert minden összehangoltan, simán megy. - mondta Rozi. - Még egy kérdés: Kik viszik be a parlagfû-töveket az Önkormányzathoz?

- Ehhez egy férfi kell! - jelentkezett Tomi.

- Csak nem hagyom, hogy a pénzt neked adják ki, azt sem tudod, mennyi jár! - szólt Pötyi.

- Jó, ketten mentek, de elbírjátok? - gyanakodott Rozi, látva a nagy halom gazt.

- Elég a földtõl megtisztított gyökereket bevinni - szólt közbe Ági

- És, ha van egy bicikli, tudok hozzá adni egy kis utánfutót. - tette hozzá Kati.

- El van intézve, mindkettõnknek van biciklije. - mondta Tomi.
- Hölgyeim és Uram! - szólt ünnepélyesen Rozi, - a Csapat kész.
- Hurrá! - válaszoltak a többiek.

Kérdések

Rozi feje zsongott iskolába menet. Az éjjel nem tudott aludni. A vasárnapi összejövetelt nem érezte sikeresnek. Nem találtak ki semmit arra, hogy mit csináljanak azzal az óriási lehetõséggel, amit az igazgató bácsi ajánlott fel. Most megpróbálta átgondolni, mi történt az elmúlt hetekben.

Elõször visszakérdezett, megtörte az össze-vissza kiabálást, egy útra terelte a beszélgetést. Azután válaszolt egy kérdésre, elmagyarázott valamit, és a következõ magyarázatot már az mondta, akinek az elõbb szüksége volt rá. Elkezdték Andivel szervezni a Hármasok Klubját. Megleckéztették a tanító nénit. Ehhez megkérdezték az öregebbet, Katit, aki megmutatott egy új módszert, az ötletgyûjtésre. Az osztály melléállt. Dolgoztak a parlagfûvel és pénzt kerestek vele. Megalakították a Csapatot, ahol mindenkinek olyan feladata van, amilyenre alkalmas.

Mi az a tanulás? Ezt is kitapasztalták, amikor Kati elmondott olyasmit, ami érdekelte õket. Hogy figyelt mindenki! Igen, ez a fontos. Érdekeljen, amit meg kell tanulni! Ugye, Pötyi milyen jól számolt, mert pénzrõl volt szó. Egyébként matekból nem igazán jó. De honnan tudja meg Éva néni, hogy mi érdekel minket? Õ csak azt tudja, mit kell neki megtanítania. Hát, tegye érdekessé! Vagy kérdezzen meg minket? Vagy hagyja, hogy mi kérdezzünk? Ha felteszek egy kérdést, azt azért csinálom, mert érdekel a válasz. Biztos, hogy neki kell válaszolnia? Hogy is volt a sárkányokkal? Én még nem értem oda, és megszervezték a karikákat. Andinek én magyaráztam, Julcsinak már Andi. Talán jobb, ha egymástól tanulunk. Õ legfeljebb kijavít, ha rosszat mondunk.

Közben megérkezett a suliba.
Próbát csinálok, ma kérdezni fogok! - határozta el Rozi.

Környezetórán megkérdezte, hogy miért kell irtani a parlagfüvet. A gyerekeknek Pötyi elmondta, hogy pénzt lehet vele keresni. Mindenki figyelt, újabb kérdések születtek.

Matek órán megkérdezte, mire jó az egyszeregy bemagolása, amikor van számológép. Éva néni csodálkozott, mert 10 éve tanítja, de még eddig senki nem kérdezte ezt tõle. Majd elmondta, hogy vannak olyan helyzetek, amikor nincs ott a gép. Például a vásárlásnál, amikor nem árt, ha a vevõ is kiszámolja, mennyit kell majd fizetnie. Az is lehet, hogy a pénztáros rosszul számol, de ha nem, akkor is jó, ha gyorsan tud fizetni, mert már elõkészítette a szükséges pénzt. Akár otthon elõre számolhat, hogy abból a kevésbõl mit vehet. A gyerekek kiszámolták, mit fognak venni a büfében.Olvasás órán megkérdezte, hogy "Az ember a legerõsebb" miért népmese. A tanító néni elmondta, hogy annak idején még nem tudtak írni, és szájról-szájra adták tovább a régi meséket, és mindenki színesített rajta valamit, hogy érdekesebb legyen, nincs írójuk. Ki is próbálták, hogy sorba álltak, az utolsó súgott valamit az elõtte lévõnek, aztovábbadta az õ elõtte állónak és így ment végig. A legelöl álló azután elmondta hangosan amit értett és az utolsó is, amit elindított. Jót nevettek, mert a két mondatnak semmi köze nem volt egymáshoz.Rajz órán megkérdezte, hogy miért csak egy üres vázát kell lerajzolni. Nem tehetne-e bele virágot is. A tanító néni próbálta elmondani, hogy itt az a lényeg, hogyan tudnak egy fényben álló kerek tárgyat a papíron megmutatni, de azután abbahagyta, mert ezen nem ront, ha virágok is vannak benne. Gyönyörû virágokat rajzolt mindenki, mert nem  volt kötelezõ, és nem volt a vázában minta. A vázarajzok is jobbak lettek, mintha csak azokat csinálták volna.A szünetekben Rozi összehívta a Csapat tagjait (persze Kati nélkül), és megkérdezte õket, mi volt a véleményük az elõzõ óráról. A tanulás-rész tetszett nekik, nagyon élvezték a kérdéseket, a válaszokat. A feleltetés a szokásos volt. Rozi azt mondta, azzal majd késõbb foglalkozzanak.

A tanítás után odament Éva nénihez. Megkérdezte, hogy nem haragszik-e a sok kérdésért. Éva néni azt mondta, 10 éve nem voltak ilyen élvezetes órái. A gyerekek érdeklõdtek, senkinek nem jutott eszébe mással foglalkozni, mások is kérdeztek, olyanok, akiknek eddig csak feleléskor hallotta a hangját. A tananyagot átvették, gyakorolták, nem maradtak le, teljesítették a tantervet. A kérdések odavalók voltak, segítettek.

Rozi nem mindent értett a tanító néni áradozásából, de azt igen, hogy az ötlete bevált.

Felelés

Másnap reggel az osztályban sokan gratuláltak Rozinak. Nagyon jó volt a tegnapi nap. Érdekes kérdései voltak. Elõre kitalálta õket, vagy csak az órán? Ma is fog kérdezni?

Rozi alig gyõzött válaszolni. Azt elõre elhatározta, hogy kérdezni fog, de csak azt kérdezte meg, amire kíváncsi volt. Ma nem akar, most kérdezzenek a többiek! Õ most máson gondolkodik. Összehívta egy sarokba a Csapat másodikos tagjait. Megkérdezte tõlük: Mit gondoltok a felelésrõl? A többiek elszörnyedtek. Tomi sápadtan kérdezte: Szerinted felelni fogunk?

Rozi visszakérdezett: Miért vagy úgy megijedve? Nem tanultál?

- A felelés a legrosszabb dolog az iskolában. - kezdte Tomi - Váratlanul jön, mint a villám, mindig olyat kérdez a tanító néni, amiben bizonytalan vagyok, remeg a lábam, a többiek kinevetnek, olyan egyedül érzem magam, mintha egy lakatlan szigeten lennék. Mondhatok akármit, hármast kapok, hiába tanulok többet.

- Valahogy mégis meg kellene tudnia a tanító néninek, hogy mit tudunk. - szólt közbe Ági. - Azért én a dolgozatot jobban szeretem. Nem olyan kínos, mint kint állni egyedül.

Andi is megszólalt: - Amikor Rozi nekem magyarázott, egyszer úgy éreztem, hogy valamit rosszul mondott. Ezen elvitatkoztunk. A végén kiderült, hogy mégis neki volt igaza. Ott álltunk  csoportban, mindenki figyelt, hozzá is szóltak. Nagyon jó volt. Nem féltünk megszólalni, nem engem nézett mindenki, egymás szájából vettük ki a szót.  A leckérõl beszéltünk, mégis volt olyan izgi, mint az esti filmrõl a vita, hogy ki volt a gyilkos.

És Pötyi?
- Elõször is egy másik fontos téma: itt van az 1930 forint, a parlagfûért. Elteszed?

- Tedd csak el te - válaszolt Rozi, - nálad van a legjobb helyen. De mit mondasz a felelésrõl?

- Azt, hogy unalmas, száraz. Nem érdekesek a témák. Tegnap a matekóra nagyon jó volt, mert volt jelentése a számoknak. Tojás, krumpli, bevásárlás. Pedig ugyanúgy összeadtunk, szoroztunk, mint máskor. Ennek volt értelme. Hasznos volt.

- Köszi, sokat segítettetek. Mindjárt jön Éva néni, menjünk a helyünkre, majd nagyszünetben folytatjuk. - zárta le a röpgyûlést Rozi.

Becsöngettek, kezdõdött a fogalmazás óra. Ezt a tantárgyat a legtöbb gyerek szerette. Itt nem mások szövegeit kellett elismételni, lehetett fantáziálni, jó szövegeket kitalálni. Általában a házi feladatokat olvasták fel. Éva néni ma is erre készült. Végignézte a naplót, hogy kit hívjon ki. A gyerekek reszketõ szívvel nézték a kezét, ahogy lapozott. Minél többet lapozott annál többen nyugodtak meg. Volt, aki behunyta a szemét, jelezve, hogy õ nincs jelen, és csak a papír zizzenése után tért vissza a valóságba. Éva néni elkezdett szorongani. Igen, jól emlékezett. Rozinak van a legkevesebb osztályzata. Most nagyon kell vigyáznia. Senkinek sem szabad azt hinnie, hogy bosszúból hívja ki éppen azt a kislányt, aki miatt esetleg el kell hagynia az iskolát. Eszébe jutott a tegnapi viselkedése Rozinak. Érdekes kérdéseivel nagyon jó órákat segített csinálni. Rozi nem ellenség, hanem segíteni akar. Akkor most én kérem erre.

Rozi, gyere ki a táblához! - szólt bele az idegõrlõ csendbe, és becsapta a naplót.

Rozi kivánszorgott. Nem szeretett felelni. Mint a legtöbb szép kislány az õ korában, nem szerette, ha bámulják. A fiúk nem érdekelték, a lányok irigy, mérlegelõ tekintete is sértette. A leckéje kész volt, de félt, hogy belesül a felolvasásba. A feje meg éppen a feleléssel volt teli.

Éva néni megszólalt: Most szokatlan dolgot kérek tõled. Ne a leckédet olvasd fel, hanem mondd el nekünk, hogy te hogyan képzeled el a felelést!

Rozi azt hitte, hogy rosszul hallotta: Milyen felelést, Éva néni?

- Akármilyet, te választod ki a tantárgyat, a módszert, az osztályzást. Én két osztályzatot adok, mint szoktam, a tartalomra és a formára.

- Kaphatnék 5 perc felkészülési idõt, mert nem készültem erre? - kérdezte Rozi.

- Persze, sõt addig az egész osztálynak szabad foglalkozás van, csak ne zajongjatok!

- Köszönöm, - mondta Rozi, és nem a helyére ment, hanem Andihoz, és odahívta Pötyit is.

- Emlékeztek, mit beszéltünk óra elõtt? - kérdezte tõlük.
- Persze, most volt 10 perce. - mondták a kislányok.

- Andi azt mondtad, hogy a kettõnk vitája közben jól érezted magad, nem voltál egyedül, még az sem zavart, hogy kiderült, hogy nekem volt igazam.

- Pontosan.

- És Pötyi, arról beszéltél, hogy sokkal jobb, ha valami kézzelfogható, hasznos dologgal kapcsolódik a felelés, vagy a tanulás témája.

- Így is gondolom.

- Mit szólnátok ahhoz, ha kimennénk mind a hárman, ha letelik az öt perc, és eljátszunk egy kis jelenetet, mondjuk az üzletben. Egyikünk lenne a vevõ, a másik az eladó, a harmadik meg a pénztáros.

- És ez milyen óra lenne?
- Természetesen, matek.
- Szuper, de melyikünk, ki legyen?  - kérdezte Andi.
- Te melyik szeretnél lenni?
- A pénztáros
- Pötyi?
- Én a pultban az eladó.
- Oké, én leszek a vevõ.
- Még van 3 percünk, ki-ki gondolkodjon a szerepén.

Rozi és Pötyi visszaült a helyére, a többiek látták, hogy mindhárman erõsen törik a fejüket, ezért még csendesebbek lettek.

Letelt az öt perc, Rozi, tied a pálya! - mondta a tanító néni, és leült a padsor szélén az elsõ üres padba.

Rozi kiment a táblához.

- Mivel szabad kezet kaptam, bejelentem, hogy most matek óra van. Engem leküldött anyukám a boltba vásárolni. Gyertek ki Pötyi, Andi.

Pötyi megállt a tanári asztal ablak felõli oldalánál, Andi leült a tanító néni székébe.

Rozi odalépett az asztalhoz
- Csókolom! - köszönt illedelmesen.
- Szerbusz kislány, mit kérsz? - válaszolt Pötyi.
Andi nem szólt, buzgón pörgette a napló lapjait, mint aki pénzt számol.
- Csókolom, Andi néni! - köszönt neki is Rozi.

- Szia Rozi! Nem látod, hogy számolok, most kezdhetem elõlrõl. - morgott Andi.

- Kérek szépen  6 tojást, 15 deka párizsit, 6 kiflit, fél kiló paradicsomot, két joghurtot, és 5 darab Mackó sajtot.

- Ejnye Rozi! Ott van a paradicsom a ládában, válogass, majd lemérem, a hûtõbõl hozd ide a sajtot és a joghurtot. Addig én levágom a párizsit. Egyben kéred, vagy szeletelve? - kérdezte Pötyi.

- Szeletelve, ha lehet. - válaszolt Rozi, de már az asztal külsõ, az osztály felé esõ oldalánál hajlongott, szedte a paradicsomot. Amikor egyet fintorogva visszatett, az osztály felnevetett.

Közben Pötyi eljátszott egy némajátékot. Kivette a párizsit a hûtõbõl, elkezdte szeletelni. Papírt tett a mérlegre, rádobta a levágott párizsi-szeleteket, majd szemével követte a mutató ingadozását, és hírtelen levette a csomagocskát. Becsomagolta a papírt, ráírta az árat. Nagy ív volt a papír és vastag, nehéz volt összehajtogatni. Az osztály felhördült.

Andi befejezte a pénzszámolást, de úgy látszik, hiányzott valamennyi, mert benyúlt a zsebébe, elõvette a pénztárcáját, kikotort belõle egy fémpénzt, és berakta a fiókba.

Rozi közben a tábláról elvette a joghurtokat, és kibontott egy Mackó-sajtos dobozt, amibõl nagy nehezen kikényszerített 5 darab kockasajtot.

Ezeket, meg a paradicsomos zacskót odavitte Pötyihez.
Az osztály odavolt a gyönyörûségtõl.

Rozi odaadta Pötyinek a paradicsomos zacskót, aki rádobta a mérlegre, gyorsan lekapta, és ráírta az árat, mondta is: 65 deka, 174 Ft.

Rozi megkérdezte: - Nem kétszázötven a paradicsom?
- De, de ez nem fél kiló, hanem 65 deka.
- Igen, de az csak 162 Ft 50 fillér - mondta Rozi
- És van 50 filléresed? - kérdezte gúnyosan Pötyi.
- Nincs, de 12 forintom sincs, amennyivel többet tetszett számolni.
- És a zacskó? Az szerinted ingyen van?
- Lehet, hogy a zacskó kilója több, mint a paradicsomé?
- Miért lenne több? - kérdezte csodálkozva Pötyi.

- Hát, mert a 65 dekában benne van a zacskó súlya is, ha annyiba kerülne a zacskó kilója, mint a paradicsomé, akkor kellene 162 Ft 50 fillért fizetni. Ha 12 forinttal több, akkor ez az egy dekás nejlon zacskó 14,50-be kerül, tehát egy kiló zacskó ára 1450 Ft.

- Na jó, akkor a paradicsom 162 Ft lesz.
- A 6 tojás , 6-szor 22, az 132,
- Az 5 Mackósajt 170.
- A két joghurt egy százas, a párizsi 141.
- Bocsánat, de nem 700 Ft a párizsi kilója?
- De igen, miért?
- Mert én 15 dekát kértem  az 105 forint lenne.

- Egy kicsi több lett. Vegyek le belõle? - kérdezte Pötyi majdnem fenyegetõen.

- Legyen szíves, félek, hogy kevés lesz a pénzem, és az az öt deka, csak megromlik.

- Na, jó, leveszek két szeletet.
- Ugye lehet az egyik a spárgás vége?

- Miért nem jó neked a spárga? Egy ekkora kislánynak mindig kellhet egy darab jó spárga!

- Mert anyukám azt mondta, hogy mindig rámsózzák a spárgás szalámivéget, amit nem is szabadna belemérni. Különben is, mit csináljak én a sós spárgával?

Az osztály fetreng a nevetéstõl.

Andi, a pénztáros maga elé néz, komoran. Néha azért lapoz az asztal alatt, látszik, hogy regényt olvas, mert idõnként törölgeti a szemét.

- Na, így - dobja rá a párizsit újra a mérlegre Pötyi - 106 Ft.
- Van még a 6 kiflim!
- Igen, az 66 Ft.
- Mehetsz a kasszához.
- Na, mutasd, mid van - mondja Andi, miután félrerakta a regényt.
Felvágott  106
6 kifli   66
Paradicsom  162
6 tojás   132
5 Mackósajt  170.
A két joghurt  100
Ez hat féle, stimmel?
- Igen.
- 762 forint lesz.
- Bocsánat, de az nem lehet!
- Hogy-hogy nem lehet?
- Mert 6+6+2+2, az 16 és nem 12.
- Ezt nem értem, mirõl beszélsz? - mondja idegesen Andi.
- Hát az utolsó számokat összeadtam, nem 2-vel hanem 6-al kell végzõdnie.

- Jó, akkor 766 Ft. Köszönöm, majdnem ráfizettem. - hálálkodik édeskésen Andi.

- Vagy én - mondja bátran Rozi, - mert ez csak 736 Ft.

- Mutasd csak! 6+6+2+2+0+0, az 16, maradt az 1, 0+6+6+3+7+0, az 23, maradt  a 2, 1,2,3,4,5, meg 2 az 7. Tényleg, 736 Ft. Mivel fizetsz?

- Ezressel, de van két visszaváltható 2 literes kólás üvegem is.
736-hoz, hogy 1000 legyen kell 264, -bõl 120, az 144 Ft. Tessék.
- Bocsánat, de a 120-at nem hozzáadni kellene a visszajáróhoz?
- Na, itt a 384 forintod, de többet nehogy betedd ide a lábad!
- Ezt már tetszett mondani tegnap is. Csókolom, holnap jövök.
Andi felállt, kijött az asztal mögül, Pötyi is, és Rozi mellé álltak.
Az osztály elkezdett tapsolni, Éva néni csatlakozott hozzájuk.
Rozi megkérdezte Éva nénit: - Lehet beleszólni az osztályzásba is?
A tanító néni bólintott.

- Akkor, most kérem az osztályt, hogy háromra mindenki mutassa fel a kezével, hogy hányast adna a közös feleletünkre, elõször a tartalomra. Persze Éva nénit is erre kérem.

- Egy, kettõ, hááárom! - számolt Rozi

A tanító néni ámulva kapta fel a kezét, és négy ujját mutatta. Az osztályban Pityu kivételével mindenki ötöt jelzett, Pityu hármat.

Ági megszólalt: - Pityu, te miért adsz hármast?

Pityu álmatagon megszólalt: Mert Pötyi és Andi rosszul számoltak és csaltak.

- És Éva néni miért adott négyest?
- Mert Andi levonta, amit hozzá kellett volna adni a visszajáróhoz.
Ági megkérdezte az osztályt:
- Szavazzunk újra?
- Igen!
- Akkor Egy, kettõ, hááárom!
Most mindenki négyest mutatott.
- Akkor a formára, Egy, kettõ, hááárom!
Ez egyöntetûen mindenkinél ötös volt.

Rozi megszólalt: - Közösen a tartalomra négyest, a formára ötöst kaptunk. Kérünk még egy percet. - A három kislány összedugta a fejét.

Pötyi hirdetett végeredményt.
- A tartalomnál 3-szor 4, 12 pontot osztottunk el. Ebbõl Rozié ötös, Andié hármas, az enyém négyes. A formánál mindenki ötöst kapott. Ez a mi döntésünk, Éva néni.

- Rendben van, beírom. Rozi, majd a szünetben szeretnék tõled kérdezni. Amit csináltatok, csodálatos volt.

Andi az osztályhoz fordult. - Nektek is tetszett? Jó lenne, ha mindig így felelnénk és osztályoznánk?

A harsány igenbe beleremegett az ablak, és a folyosóról bekukucskáltak a már szünetüket élvezõ szomszéd osztályokból.

Éva néni töpreng

Végül mégsem sikerült a szünetben Rozinak és Éva néninek összejönnie. A szokatlan fajta felelés hatására elsöprõ volt a lelkesedés, a kérdezõsködés, csengetésig Rozi és két barátnõje moccanni sem tudott. A tanító néni ugyan várt rá, de rájött, hogy hiába. Egyedül a tömeg szélén elgondolkodott.

Mi ilyenkor a szokásos tanári megoldás? Csöndet parancsolni, és kivezényelni Rozit a megszeppent gyerekek gyûrûjébõl. Szíve szerint viszont õ is ott tülekedne, kérdezõsködne. A régi módszer nem illett a helyzethez. Sõt! Az õ szerepe is megváltozott. Ez az osztályzásnál volt nagyon más. Az, hogy "megparancsolja", hogy a kislány tervezze meg a felelést, még belefér a régi formába. De, hogy az osztállyal együtt adja az érdemjegyet, és nem egyedül, befolyásolni, indoklást adnia kell, az egészen új. Rájött, hogy büszke arra, hogy el tudta fogadtatni az osztállyal az indokait, és módosították az értékelésüket. Te jó ég! Én itt szakértõ voltam, egy, a sok közül, és nem Tanár! Eddig az eszembe sem jutott, hogy egy döntésemet meg kellene érttetnem a gyerekkel. Így döntöttem, punktum. És most? Megkérdeztek, hogy miért! Igaz, Pityut is megkérdezték. Sõt, elõször õt. Vajon azért, mert az õ véleményét fontosabbnak tartották, mint az enyémet? Vagy, hogy bemutassák nekem, hogy minden másfajta vélemény érdekli õket? Vagy, hogy mintát adjanak nekem, hogy nekem is véleményt kell mondanom? Hogy volt ez? Nem beszélhették meg elõre! Ez nem egy eltervezett akció volt. Egyszerûen elképzelhetõnek tartották, hogy a másik véleménye is lehet fontos, amit figyelembe kell venniük. Nem a Tanáré, másé! Jól válaszoltam? Te jó ég! Nem, a levonás nem hiba volt! A játékhoz, a csaláshoz tartozott. Akkor lett volna igazam, ha rossz lett volna a levonás eredménye. Ha elszámolta volna magát. És ezért kapott szegény Andi hármast. Disznóság! Vagy tapasztalatlanság? Fogalmazás óránk volt, nem matek. A kaland, a fantázia volt a tartalom lényege. Még nem készültem fel ilyen nagy feladatra. És az osztály? Õk sem. Szó nélkül elfogadták az általam adott jegyet. Igen, azért benne volt a döntésükben, hogy a Tanár döntését fogadják el. A következõ órán meg kell mondanom, hogy tévedtem. Szavazzunk újra!

Hogy elment ez a szünet! A gyerekek még mindig Roziékat faggatják, legalább tízszer mondatták már el vele a történteket, és jönnek más emeletekrõl is.

Gyerekek, nem hallottátok a csengõt? Mindenki az osztályába!

Rozi javaslata

- Gyerekek, fel kell mennem az igazgató bácsihoz. Lehet, hogy az egész óra elmarad. Ági, te vagy a hetes, vigyázz, hogy ne zavarjátok a szomszéd osztályokban a tanítást. - kezdte Éva néni, amikor belépett az osztályba, majd hozzátette: - A fogalmazásórán a tartalomra adott osztályzatomat módosítom ötösre. Gondoljátok át ti is! Énekórára biztos visszaérek.

Ági kiült a tanári asztalhoz.
- Csend legyen! Javasolni akarok valamit!

Az osztályban a fû növésének a zaját is meg lehetett volna hallani, ha lett volna bent fû.

- Figyeljetek! - mondta Ági. - Ez a hét szokatlan dolgokkal kezdõdött. Most, hogy van egy óránk, meg kellene beszélnünk. Ahogy észrevettétek, a fõszereplõ Rozi volt tegnap is, ma is. Azt javaslom, hogy jöjjön ki, és mondja el nekünk, mi is történt.

- Inkább maradnék a helyemen - szólt Rozi. - Eleget ácsorogtam az órán is, és a szünetben is. Különben is, nem vagyok én szónok!

- Az intõ után behívott magához az igazgató bácsi, és azt mondta: "Elutasítom Éva néni lemondását, ha te felelõsséget vállalsz az osztályért, és gondoskodsz arról, hogy úgy tanuljatok, ahogy az nektek a legjobb. Éva néni azt a feladatot kapja, hogy úgy tanítson, ahogy ti kéritek." Ezt eddig nem volt idõm elmondani nektek. Egész hétvégén azon gondolkodtam, hogy gondoskodjak én arról, hogy úgy tanuljunk, ahogy nekünk a legjobb. Hétfõn kipróbáltam a kérdezést. Nekem tetszett, hogy nem csak unalmas magyarázatot hallok, hanem arra kapok választ, ami érdekel, persze, az óra témáján belül. Ma reggel azt mondtátok, nektek is tetszett. Ez nem jelentheti azt, hogy állandóan én fogom törni a fejem, mit kérdezzek. Azt kérem tõletek, hogy ti is gondolkodjatok kérdéseken. Esetleg meg lehet nézni elõre a tankönyvben, mirõl lesz szó, és mit érdemes kérdezni. Nem azért járunk suliba, mert kötelezõ. Szükségünk van arra a tudásra, amit itt kapunk. Hogy kitõl kapjuk, az egy másik kérdés. Vannak közöttünk jobb és rosszabb tanulók. A rosszabbaknak, mondjuk inkább gyengébbeknek találta ki Andi a Hármasok Klubját, amibe sokan már feliratkoztak közületek. Mit tudtatok róla? Ami a levélben volt: "Szeretnénk egy olyan Klubot csinálni, ahol mindenki kérhet és kaphat segítséget abban a tananyagban, amit nem ért, és mindenki segíthet annak, aki kéri, abban, amit viszont õ ért jobban." A múlt héten azt vettük észre, hogy attól, hogy valaki nem tud valamit, más témában, vagy tantárgyban még lehet jó. A Klubban mondjuk én kérek segítséget az szorzásnál, ugyanakkor segítek másnak a versnél. Lehet, hogy éppen annak, aki nekem segített. A kitûnõ tanulókat nem hívtuk, és ezért ne haragudjatok ránk! Tudjátok, egészen más az, ha adok is és kapok is segítséget. Ha csak kapnék, nem lenne mire büszkének lennem. Ha állandóan egy kitûnõ magyarázna nekem, talán meg sem érteném, olyan lenne, mint amikor a tanító néni magyaráz. A másik hármas jobban megérti az én gondomat, mert, ha más témában is, de õ is átélte. Jobban is tud így segíteni. Tehát, az alapszabály, hogy mindenki kapjon és adjon segítséget. Nem lesznek állandó párok, mert más és más dolgokat nem értünk, mindig más fog tudni segíteni. Majd csinálunk egy hirdetõ-újságot, amiben mindenki leírja, miben kér és kínál segítséget aznap. Ezt majd Andi fogja csinálni, és körbe fog menni.

Mi legyen a kitûnõkkel?

Két dologra gondolok. Észrevettem, hogy bizonyos témákban idõnként többet tudtok, mint Éva néni. Mint hallottátok, Éva néni feladata, hogy a kérésünk szerint tanítson. Ha valamelyiktök úgy gondolja, hogy szívesen elmondaná az éppen következõ témát, miért ne mondaná el õ. A tanító néni munkáját könnyítjük meg. Talán érdekesebb lesz, vannak emlékeitek, élményeitek a témával kapcsolatban, változatosabb lesz. Lehet, hogy többet tanulunk belõle, mintha egy felnõtt mondja. Vannak, akik szívesen hozzák kellemetlen helyzetbe a tanárt, azzal, hogy olyasmit kérdeznek, amire nem készült fel, nem tud. Ha elfogadjátok a javaslataimat erre nem lesz szükség. Egy vállalt magyarázat, vagy kiegészítés hasznosabb az osztálynak, mint az idõhúzás.

Többen beszélgettünk a felelésrõl. Sok minden nem tetszett. A mai kihívásom, és a közös játékunk rögtönzésre kényszerített. Nagyon élvezetes volt együtt játszani Andival és Pötyivel. Sokkal jobb, mint - ahogy Tomi mondta - egy lakatlan szigeten egyedül élõként kínlódni. Legközelebb, ha vásárolni megyek, tudom, mire kell odafigyelnem. Azt hiszem, az a jó tanulás, ha érdekes, vagy hasznos, amit meg kell tanulni. A felelésnél miért kell egyedül lenni? Olyan kiszolgáltatott az ember. Biztos lehet sok mindent közösen csinálni. No, itt gondoltam másodszor a kitûnõkre. Be kellene vezetni "hivatalosan" a súgást. Ha az egyik órán megtudjuk, hogy mi a következõn a felelés témája, a kitûnõk felkészíthetnének bennünket. Ez nekik is jó lenne. Hallottam, hogy a régi Oroszországban volt 12 éves egyetemista is. Mert tehetséges volt. Nem hiszem, hogy jól érezte magát a nagyok között. Nem hiszem, hogy az a jó, ha a gyerekkor versenyfutással telik el, és nincsenek az embernek barátai, játszópajtásai. Viszont, azt el tudom képzelni, mennyire hasznos lehet, ha együtt tanulva, a kitûnõk köztünk vannak, megosztják velünk tudásukat, sõt a felelésre - hadd mondjam inkább szereplésnek - õk készítenek fel minket. Persze, ha van kedvük hozzá! De tudom, hogy egyszer anyukám mennyit kínlódott velem valami megérttetésével, biztos vagyok benne, jobban megértette az anyagot, amit a fejembe kellett vernie, mintha csak a saját felkészüléséhez tanulja. Keressünk egy példát A következõ óra ének lesz. Tanultunk egy magyar népdalt, a "Kis kece lányom"-at, nyilván azt kell majd elõadni a felelõnek. Ki gondolja, hogy rá kerülhet a sor? Józsi, Julcsi, Vera?  Van valaki, aki zenével, énekkel külön is foglalkozik? Jancsi és Panni. OKÉ. Hogyan tudnátok ketten elképzelni a közös felelést? Beszéljétek meg!

- Természetesen, vagy kánonban, vagy két szólamban lehetne elõadni - mondta Jancsi.

Próbáljátok ki, melyik lenne a jobb Józsiékkal, hátul a sarokban, utána 10 perc múlva tartanánk egy próbát. - javasolta Rozi.

Ági feltette a kérdést: - Eddig jó volt, amit Rozi mondott? Tudjátok, osztályzás az öt ujjatokkal, Egy, kettõ, hááárom.

A többség ötöst mutatott, de volt néhány hármas, sõt egy egyes is.

Ági azt mondta: - Nagyon fontos, hogy tudjuk, mi az, amin változtatni kell. Ezért kérem, hogy aki hármast adott, vagy egyest, mondja el, miért így osztályozott!

Laci! Te adtál egyest. Nem baj, de légy szíves, mondd el, miért!

- Ez az egész marhaság! - mondta Laci. A tanító néni azt csinálja, amit kell, minek változtatni?

- Mire gondolsz pontosabban? Na várj, segítek. Rozi beszélt a kérdésekrõl, Hármasok Klubjáról, a kitûnõk elõadásairól, a "hivatalos súgás"-ról és a közös szereplésrõl. Ebbõl az öt témakörbõl melyik miért nem tetszik?

- Jó, nézzük egyenként! A kérdezés. Mindenkit más érdekel. Ha mindenki kérdez, elhúzzuk az idõt, nem tudunk végezni az aznapi anyaggal.

- Laci! Szerinted mit jelent az, hogy végezni az aznapi anyaggal? Azt, hogy el legyen mondva, vagy azt, hogy mindenki megértse?

- Jó, megadom magam. De a Hármasok Klubja tényleg értelmetlen. Ki hallott már olyat, hogy az egyik gyenge tanítja a másikat?

- Én, - szólt közbe Andi. - A dolgozat elõtti szünetben beszélgettünk arról, hogy mennyire félünk, mert van amit nem értünk. Egy ember volt, Rozi, aki meghallotta, hogy én mitõl félek, és elkezdte nekem magyarázni. Vele még vitatkozni is lehetett, mert nem felnõtt, nem kitûnõ tanuló. Igaz, hogy kiderült, hogy neki volt igaza. De erre én, a vita alatt rájöttem. Amikor Julcsi is elmondta, hogy mit nem ért, én magyaráztam el neki, mert azzal viszont én voltam tisztában. A dolgozatunk Julcsinak is, meg nekem is ötös lett. De egyébként a Klub önkéntes. Nem kell benne részt venni. Ha kérsz segítséget, kapsz, ha van, aki vállalja. Ha te tudsz, értesz olyat, amit más nem, te segítesz. Majd meglátjuk. Veszíteni nem lehet vele.

- Akkor a kitûnõk elõadásai. Miért jobb, mintha a tanító néni mondja el? - folytatta Laci - Csak az idõt pocsékoljuk vele.

- Majd én elmondom! - Oszi szólt közbe, a Professzor. Így nevezték a gyerekek, mert fölényes volt, lenézte a nála butábbakat. - Tudjátok, hogy az én apukám egy kutató intézet igazgatója? Hogy én 4 éves koromban már megtanultam olvasni? Hogy esténként a saját számítógépemen nézegetem az Internetet? Rengeteg mesélnivaló gyûlik össze a fejemben akármelyik témáról, amit itt a suliban tanulunk. És nincs kinek elmondani. Azt gondoljátok, hogy nagyképû vagyok? Nem, csak szeretném elmondani azt a sok érdekeset, amit megismertem. Nem dicsekvésbõl, hanem mert kár magamban tartani, tudva, hogy ezeket még Éva néni sem ismeri. Szerintem jó Rozi ötlete. Én szívesen beszélnék arról, amit megtudtam az egyes tananyagokon felül. Tudjátok ez nekem is hasznos lenne. Most olyan a fejem, mint egy nagy krumpliszsák. Minden ömlesztve van benne. Ha mondjuk környezetórára kell felkészülnöm, kiselõadást tartani, arra készülnöm kell, válogatni, hozzánézni, megfogalmazni. Rendet csinálhatok a fejemben. Engem fõleg  a természet érdekel. De szívesen hallanék mástól a mûvészetekrõl, a matekról.

- Jó, de a súgás mégsem szép dolog. - mondta Laci.

- Súgás mindig is volt és lesz is. Nem tisztességesebb, ha ezt a felelésre felkészüléskor csináljuk? - kérdezte Ági - Fõleg, ha ez nem kötelezõ, hanem önkéntes.

- De a közös szereplést nem tudod megvédeni! - mondta Laci - A tanító néni arra kíváncsi, hogy te mit tudsz, nem arra, amit ti együtt csináltok, ráadásul elõre felkészítve.

- És akkor megtudja, ha kint hebegek-habogok egyedül a táblánál? Ha nem vagyok képes elmondani? - kérdezte Tomi - Ha beszélgetünk, egymásnak magyarázunk, eljátszunk egy helyzetet, akkor lehet, hogy többet megtud arról, hogy értjük-e a lényeget. Ez nem színház, ahol bemagolunk egy szerepet, tudjuk, mi a végszó, mit kell nekünk mondani. Külön-külön készülünk, más-más súgókkal, vagy azok nélkül, és a helyszínen jönnek olyan érvek, vélemények, amire meg kell tudni felelni. Mi, biztos, hogy jobban megtanuljuk a leckét. És ez a fontos.

- De akkor egyáltalán minek a tanító néni? - fakadt ki Laci - A kitûnõk elõadnak, a gyengék egymást segítik, a szereplõk egymással beszélgetnek. Mi lesz a tanító néni tekintélyével, fõleg, hogy még van mondanivalója Rozinak az osztályozással kapcsolatban is.

- A tanító néni azért van, hogy segítsen. Egyetemet végzett, ez a szakmája. Az anyagot tudja, ha kérdésetek van, tud válaszolni, rá tudja irányítani a figyelmet a fontos részekre. A szereplések témáját legalább a tananyag szempontjából õ mondja meg. Ajánl a felkészüléshez könyveket. Ad házi feladatot az otthoni gyakorláshoz. El tud vinni benneteket kirándulásra, múzeumba, ahová felnõtt nélkül nem mehettek. - válaszolt ... az igazgató bácsi, akit senki sem látott bejönni, annyira lekötötte az osztályt a vita.

A gyerekek felpattantak.

- Üljetek csak vissza! Kíváncsi voltam erre az osztályra, látogatóba jöttem. Az egész iskola rólatok beszél. Most menjetek ki ugrándozzatok a szünetben az udvaron, az ének órátokat megnézem.

Rozi szeme rögtön megkereste a hátsó sarokban a halkan sustorgó kis csoportot.

Odament hozzájuk: - Panni, rendben lesz minden?
- Nyugi, nyugi. A szünet még kell nekünk, de már alakul.

Az énekóra

Rozit a folyosón elkapta Éva néni. Szavaztatok újra az osztályzat ügyében?

- Nem, nem jutott rá idõ. - válaszolt Rozi. - De nem is hiszem, hogy ez baj. Andi és Pötyi majd kijavítja legközelebb. Az osztályt most sokkal jobban izgatja az énekóra. Akkor, átgondolva így döntöttek. Jó, hogy tudnak Éva néni változtatásáról, legközelebb nem fogják olyan simán elfogadni.

- Akkor nekem is jobban meg kell gondolnom, hogy jól adom-e a szavazatom. - mormolta a tanító néni. No, gyerünk be az osztályba!

- Gyerekek, én már nem lepõdöm meg semmin. - kezdte Éva néni Mire készültök?

- Szeretnénk mi hárman felelni! - szólalt meg Józsi, és Julcsi, Vera is felállt.

- Hadd nézzem meg a naplót! - kérte a tanító néni. - Igen, ti kerültetek volna amúgy is sorra. És, mit fogtok elõadni nekünk?

- Jancsi és Panni megtanított minket kánonban énekelni a "Kis kece lányom"-at. - mondta bátran Julcsi.

- Kánonban?! Az majd csak negyedikben jön! - Éva néni nem tudta visszafojtani meglepõdését, de hamar összeszedte magát. - No, halljuk azt a kánont.

- Vezényelhetne Panni? - kérdezte Vera félénken, - Még nagyon új nekünk ez az egyszerre éneklés.

- Persze, csináljátok, nagyon kíváncsi vagyok rá! - mosolygott Éva néni.

A három gyerek sorba állt, két szélen a két kislány, középen Józsi. Panni eléjük állt, és egy vonalzóval rámutatott Józsira. A fiú elkezdte a dalt. A második sor elején Panni Julcsira mutatott, aki elõlrõl kezdte. Amikor õ is elért a második sorig, elkezdte Vera is. Amikor Józsi harmadszor is elénekelte a dalocskát, Julcsi az elsõ "mátkámasszony"-t énekelte, Vera pedig a "kezébe vagyon"-t. Panni egy karikát rajzolt a vonalzóval, és a három gyerek elnyújtotta az utolsó hangot. Amikor a vonalzó befejezte a kört, egyszerre elhallgattak.

Az osztály elkezdett tapsolni, és Éva néni velük tapsolt. Panni intett a vonalzóval, és mind a négyen meghajoltak.

A tanító néni csendet intett. - Akkor most osztályozzunk! Egy, kettõ, hááárom.

Mindenki ötöt mutatott. Éva néni is.

- Tehát a döntés ötös, nincs mit szétosztani. - Szólalt meg újra - De nekem volna egy javaslatom. Osztályozzuk Jancsi és Panni munkáját is! Aki egyetért, szavazzon: Egy, kettõ, hááárom.

Mindenki szavazott, kivéve a két érdekeltet, és ötöst mutatott.

- Rendben van, beírom az öt ötöst, de volna pár kérdésem -  szólt a tanító néni.

- Hogy jutott eszetekbe a közös éneklés? Ki válaszol? Rozi?

- Nem, ha lehet, én! - állt fel Tomi. -  Néhányan az osztályból a felelésrõl beszélgettünk. Nagyon rossz egyedül kint állni a táblánál. A lábam remeg, amit tudtam, azt is elfelejtem, egy lakatlan szigeten érzem magam. Szeretnénk kipróbálni minden tantárgynál a közös felelést, vagyis szereplést. Szerintünk a felelés nem azért van, hogy kínlódjunk, hanem, hogy bemutassuk, mit tudunk. Ha ez közösen történik, egyszerre több gyerekre is sor kerülhet, és jó játék közben, nem idegeskedve. Most nem remeg a lábam, pedig egyedül beszélek, de arról, amit érzek, gondolok, tudok. Megtanultam beszélni, pedig nem voltam benne eddig egyik szereplésben sem.

- Igazatok van, tényleg jobb ez a szereplés, ki fogjuk más tantárgyban is próbálni.

Másik kérdésem: Józsiék jelentkeztek a szereplésre. Igaz, hogy ideje volt, hogy feleljenek, de mégis, ezentúl ti akarjátok eldönteni, hogy ki kerüljön sorra?

- Én felelnék! - jelentkezett Józsi. - Nem volt ez véletlen, hogy mi jelentkeztünk. Mert mi is tudjuk, hogy állunk, hány jegyünk van, kinek kell javítania. Az osztályzatok benne vannak az intõkönyvben is. De tényleg csak izgulunk, hogy mikor csap le a végzet. Ha felkészülünk rá, azt tudjuk elõadni, amit tényleg tudunk.

- Akkor ezentúl mindig ötösök lesznek?

Rozi szólt közbe: - Én azt hiszem, hogy ez csak most, az elején lesz így, amíg szokatlan, új a dolog. Még a korábbi feleléshez hasonlítunk. Ha ez lesz továbbra is, már észreveszünk különbségeket. Amikor a közös szereplés osztályzatát szétosztjuk, - mivel mi, szereplõk tudjuk, mikor kellett a másikat kisegíteni - már adunk más-más jegyet, és ebben megegyezünk. Andi sem tiltakozott a hármas ellen, mert õ szerepelt a legkevesebbet.

- De mi volt ez az elõkészület Jancsiékkal? Ez súgás! - mondta Éva néni.

- Hadd mondjam én! - jelentkezett Panni. - Tényleg súgás, de részben súgás eddig is volt, csak azért egyes járt, esetleg rossz volt, zavarta a felelést. Részben nekem, a súgónak nagyon tanulságos volt, kipróbálhattam magam olyan helyzetben, amit szolfézson tanultam, de nem gyakorolhattam. És ezt becsületesen Julcsi be is jelentette, hogy mi Jancsival készítettük fel õket. A vezénylés óriási élmény volt.

Oszi jelentkezett: - Hadd tegyem hozzá, hogy nekünk, akik valamit jobban, mélyebben tudunk, mint a többiek, nagyon hasznos, ha felkészítés - súgás - közben jobban bele kell gondolnunk az anyagba. Ez nem bemagoltatás, mert a másik szereplõrõl nem tudom, mit fog mondani. Itt meg kell érttetnem vele, hogy mirõl van szó, és közben én még jobban megértem. Viszont az nem volt jó, hogy Panni és Jancsi is kapott osztályzatot. A tudás önmagában nyereség, ötösünk  - nekünk, súgóknak - úgyis van elég.

- A felelõt mindenki sajnálja, ezért próbál súgni. - szólt közbe Jancsi - De, ahogy Tomi mondta, neki az a zavaró, hogy egyedül van kint, lámpaláza van. A nagy segítési igényben jönnek jó és rossz súgások is. Mióta világ a világ, a felelõknek súgtak. Akkor próbáljuk meg ezt elõre, a legjobbakkal, akik vállalják, és szintén tanulnak belõle, ahogy Oszi mondta.

- Az órának lassan vége, és nem vettünk új anyagot. - mondta aggódva a tanító néni. - Nem baj, ezek a beszélgetések hasznosak voltak, késõbb már nem lesz rájuk szükség. Vége az órának, kimehettek. És köszönöm, hogy ilyen jól elmagyaráztátok nekem a dolgokat.

Senki sem vette észre, ahogy az igazgató bácsi mosolyogva kiosont az ajtón.

A sárkányok kórusa

Megint eltelt 2 hét, megint lehet lovagolni és meglátogatni a sárkányokat. Sõt, ma van a nagy ünnepség Rozi tiszteletére.

Rozi különösen kiöltözött, felvette az ünneplõ farmerjét és a Süsü, az egyfejû sárkány rajzfilmhõs képével díszített trikóját. Különös elképzelései voltak Rozinak az öltözködésrõl. Ebbe nem szólhatott bele senki, még Anyu sem. Ha készült valahová, kinyitotta a szekrényét, és erõsen a megcélzott helyre gondolt. Iskola, templom, játszótér, vendégség Tomiéknál, a sárkányok. És a megfelelõ ruhadarabok, szinte a kezéhez röpültek. Nem volt ez varázslat, egyszerûen  megjelent a hely képe Rozi szeme elõtt, és már tudta, milyen ruha lesz a legalkalmasabb. Tomiéknál tudta, hogy az unokatestvéreivel fog a kertben a földön csúszkálni, és ehhez készült, nem a tejszínes kakaóhoz.

Ennyit a divatról.

Szóval megérkezett Rozi az erdõ szélére Tündér (bér)lovacskájával együtt, szombaton, pont három órakor. A Hétfejû már várta, de most nem a tisztáson, hanem már a nagy tölgyfánál. (Türelmetlen lehetett, mert a fa egyik fele már kopasz volt, leette róla a leveleket.)

- Gyere már! Órák óta várunk! - mondta az egyik fej, mire a többiek pisszegni kezdtek, és az Ötödik kezdett el ünnepélyesen beszélni.

- Szerbusz Rozi! Örömmel üdvözlünk a Sárkányok Földjén. Kis partit rendeztünk tiszteletedre, reméljük, jól fogod érezni magad.

Az Elsõ felkiáltott: Nézzétek, egy kis rokon van a trikóján! De aranyos! Milyen kár, hogy nyomorék, csak egy feje van!

- Miért? Köztetek is van 14 fejû is nem csak hétfejû. Miért ne lehetne egy olyan sárkány is, akinek egy feje van? - szólt vissza kicsit megsértõdve Rozi.

Az Ötödik kissé ferde szemmel nézett az Elsõre, kis lángnyelvet is megeresztett.

- Mit kötekedsz? Induljunk, a többiek várnak!

A Nagyréten Rozi nem tudta, hova kapja a szemét.

Középen egy óriási színpad volt, rajta éppen három hétfejû zenélt és énekelt. Az egyikük gitározott, a másik valami óriási kürtöt fújt az egyik szájával, a harmadik dobolt, a két kezével, de idõnként egy-egy fej is nekiütõdött egy cintányérnak, vagy egy nagy dobnak. A többi fej viszont énekelt. Nem úgy, ahogy énekórán Józsi, Julcsi és Vera, hanem egyszerre, csak magas, közepes és mély hangon. Nagyon szép volt, hat-hat fej énekelt egyformán, nem kiabálták túl egymást, és valahogy a különbözõ magasságú dallamok nem zavarták, hanem kiegészítették egymást. Mintha természetesen kapcsolódnának, így együtt volt szép. Rozi elhatározta, hogy megkérdezi Jancsit és Pannit, hogy miért nem így tanították Józsiékat énekelni. Az is szép volt, de ez nagyon tetszett. Azután az jutott eszébe, hogy a hat-hat fej nem egy-egy sárkányhoz tartozott. Mert ugye, az elsõnél 1 fej a kürttel muzsikált, a másik 6 énekelt. A másodiknál mind a hét énekelt, miközben gitározott, a harmadiknál viszont 2 fej el volt foglalva a cintányérral, és a nagydobbal, és csak öt fej énekelt. És mégis, az egymás mellett lévõ 6-6 fej énekelt azonos dallamot. Tulajdonképpen nehéz volt a három testtel egyeztetni a 18 fejet, mert valahogy így dugták össze õket:

- Merci! - mondta csodálkozva Rozi.
- Á votre plaisir, Mademoiselle! - válaszolt franciául a Kettes fej.
- Ugyan már! - szerénykedett a Hármas.

- Ti mirõl beszéltek? - csodálkozott Rozi. - Ez a háromágú csillag a Mercédesz autókon van. Azt hívjuk Mercinek.

- Mi az hogy autó? - kérdezte Hatos.

- Az olyan jármû, ami magától megy, nem kell hozzá ló. - válaszolt Rozi. - De ti mire gondoltatok?

- Tudod, egyszer volt itt egy királylány, és amikor legyõztük a megmentésére jött királyfit, ezt mondta, és én ezt válaszoltam neki. - magyarázta Kettes. - Az az igazság, hogy a királyfi nagyon csúnya volt, a királylány meg francia és szép. A merci franciául azt jelenti, köszönöm. És én azt mondtam, hogy "Az Ön örömére, Kisasszony!" Mert én tudok franciául, és tudom, mi az etikett.

- A tikettet én is ismerem, angolul van és jegyet jelent! - mondta Rozi.  - Kell ide belépõjegyet venni?

- Jaj, dehogy! - szólt közbe az Ötös. - Az etikett azt jelenti, hogy illendõség, hogy tudni illik, hogy mit illik csinálni, mondani egy társaságban.

- Tehát például nem illik elolvasni mások levelét? - kérdezte Rozi.
- Így van. Ez az egyik legnagyobb illetlenség. - válaszolt a Kettes.

- Szóval azok a büdös szekerek, amikkel viszik a követ a bányából azok autók? - tért vissza Hatos a másik témára.

- Igen, mivel terhet szállítanak, teherautók. Azok között is van Merci, de én az embereket szállító személyautóra gondoltam. A Merci nagyon szép kocsi. - magyarázta neki Rozi.

- Hogy tetszik a kórusunk? - terelte el a témát az eddig meg sem szólaló Hetes.

- Mi az, hogy kórus? - kérdezte a kislány.
- Akik együtt énekelnek. - válaszolt a Hetes. - Én tanítottam be õket.

- Ez csodálatos! - lelkendezett Rozi. - Az az érdekes, hogy más-más magasságban énekelnek, és mégis szép, kiegészítik egymást. Hogy olyan EGYÜTT énekelnek.

- Mi ebben NEKED a csodálatos? - bámult a Hetes. - Hát, TE mondtad!
- Mit mondtam én?

- Hogy egymásra figyeljünk, ugyanarról beszéljünk, egészítsük ki egymást, mindenki tegye hozzá a magáét! - sorolta a Hetes. - Ezt követtük, dalban, és eszerint raktuk össze a fejeket is. Hogy együtt legyen jó, teljes a hangzás és a látvány.

- Hát, mondtam, mondtam, de hogy ilyen gyönyörûen is be lehet ezt mutatni, hogy az éneklésre is lehet használni, soha nem hittem volna.

- No, gyere, nézzünk körül! Sok más is van még itt, és várunk is néhányan, hogy beszélgessünk!

Névadó

- Mondd sárkány bácsi, hogy hívnak téged? - kérdezte Rozi, ahogy távolodtak a színpadtól. - Itt majdnem mindenkinek hét feje van. Amíg csak veled beszélgettem, magamban Hétfejûnek emlegettelek. De itt most sokan vagytok. Nem szólíthatok mindenkit Hétfejûnek!

- Látod, már el is felejtettem! - mondta a hetedik fej, és elgondolkodott. - Az a helyzet, hogy évszázadokon át álltam a tisztáson, mozdulatlanul. A többiek meg máshol, külön-külön. Nem tudom mi volt a nevem.

A többi fej szomorúan bólogatott és sóhajtozott.

- Várj csak! - élénkült meg a harmadik fej - most jut eszembe, hogy a nagy elõkészületben, amikor mindenki tõlünk kért tanácsot, mindig ezt mondták: Te vagy a Barátja! Lehet, hogy ez a nevünk?

- Igazad van, a te neved, Barát! - szólt felélénkülve Rozi. - A barátom vagy, egyelõre az egyetlen a sárkányok között. Most már mehetünk tovább. Egy kicsit éhes vagyok, van valami ennivalótok?

- Jaj, de buta vagyok! Hát persze! Nagy lakomát készítettünk neked! Menjünk csak oda ahhoz a tölgyfához! - gyorsította meg Barát úgy a lépéseit, hogy Tündért  ügetõre kellett Rozinak fognia, ha nem akart lemaradni.

A nagy tölgyfa elõtt egy hatalmas asztal állt, körülötte sárkányok ültek. Az asztalon  rengeteg leveles faág és sok gyönyörû mezei virág volt.

- Foglalj helyet kedves vendég! - mondta egy hétfejû sárkány, akinek mind a hét nyakán egy csokornyakkendõ volt. Az asztal közepére kedves sárkányfejek emelték fel Rozit és Tündért, a pónilovacskát. Amit nem látott lentrõl a kislány, most észrevette, hogy egy neki való méretes kis asztalka és székecske van a nagy asztalon. Mellettük nagy halom frissen levágott (vagy lerágott?) fû, nyilván Tündérnek. A lovacska rögtön el is kezdte enni, Rozi meg leült a székecskére. De mi volt az asztalán? Egy méteres bot közepére felfûztek gombát, húsdarabkát, almát, megint húsdarabkát, egy fél fej hagymát, aztán ismétlõdött megint a gomba, hús, alma, hús, hagyma, és még egyszer ugyanez. Mind nyers volt. Rozi megijedt. Most, ha azt mondja, hogy nyersen nem szokott húst enni, megsérti ezeket a kedves sárkányokat, megenni viszont nem tudja, mert elrontja a gyomrát. Egy csokornyakkendõs fej jelent meg elõtte, és megkérdezte:

- Hogyan szereted sütve, angolosan, vagy jól átsütve?

- Nem tudom, de mindenesetre sütve, ha lehetne - mondta Rozi és lopva körülnézett, ugyan hol van a tûzhely.

- Sütõ gyere ide! - szólt hátra a csokornyakkendõs, és megjelent két virgonc fejecske (akkorák voltak, mint Tündér, a póni).

Óvatosan szájukba vették a bot két végét, majd megjelent egy harmadik középen, és egészen kis, alig fél méteres lángot fújt a szájából. A két fej óvatosan hol közelebb, hol távolabb tartva a botot, a lángon megsütötte a felszúrt ételeket. Még forgatták is egyszerre, egyenletesen a botot. Idõnként az egyik fej feljebb emelte, a másik lejjebb eresztette a bot nála lévõ végét, hogy a húsból kisülõ zsír ráfolyjon a gombára, almára, vagy hagymára. Amikor minden szép ropogósra megsült, visszatették az asztalra Rozi elé. A kislány elõvette halas bicskáját, amit Aputól kapott, aki hajóskapitány volt, és azzal szépen szeletelgetve enni kezdett. A sárkányok csendben nézték, csak néha ettek egy kis faágat, vagy virágköteget.

Amikor Rozi úgy érezte, hogy jól lakott, egy ezüstserlegben adtak neki friss forrásvizet, ami jobban esett neki a legjobb dobozos kólánál is.

- Nagyon köszönöm, igazán finom volt - kezdte Rozi - De hadd kérdezzek néhány dolgot!

- Mondjad, én megpróbálok válaszolni rá. - hajolt oda hozzá a csokornyakkendõs.
- Téged hogy szólíthatlak? - kérdezte Rozi.

- Nem tudom, van, aki Fõúrnak, van, aki Héte-nek hív. - mondta zavartan a fej.

- Szóval te vagy a pincér?
- Hát, a Fõúr jobban tetszik nekem.
- Van Alúr is?
- Nincs,  mindig én tálaltam fel az ennivalót.

- Akkor te a Pincér vagy, mert, ha nincs alúr, akkor nincs értelme a Fõúrnak sem.

- Tulajdonképpen igazad van, nem akartam én soha uraskodni. Szeretem a tálalást, és, ha a vendégeim, barátaim, testvéreim elégedettek. - nyugodott meg Pincér.

- És te, aki olyan ügyesen sütötted meg az uzsonnámat? - fordult a fejecskékhez Rozi

- Én vagyok Sütõ, hallottad, Pincér is így szólított!
- Én Nótás vagyok!
- Én Tanító!
- Én Mézes!
- Én Fás!

Röpködtek a nevek, amiket magukra aggattak a sárkányok a nagy keresztelõ buzgalmukban.

- Én Ököl vagyok! - csapott az asztalra egy 14 fejû, és mérgesen körülnézett, van-e valakinek ellenvetése.

- Jó, jó, te Ökör vagy! Senki sem akarja elvenni a nevedet. - mondta Rozi.

A többi sárkány fellélegzett, majd nevetni kezdtek - Igen, te Ökör vagy! - kiabálták.

A 14 fejû zavartan körülnézett. Nem értette. Õ Ökölt mondott, és Ökör lett belõle. Eddig minden sárkány félt tõle. Most, meg csúfnevet adtak neki. Rátámadt Rozira - Te gúnyolódsz velem?!

Rozi megszeppent - Miért nem Ökört mondtál?

Az asztal körül minden sárkány felállt: - Igenis, Ökör vagy. Ilyen név, hogy Ököl nekünk nem kell! Megértetted?!

A tizennégyfejû visszavonult, - Lehet, hogy igazatok van.
Barát megszólalt: - Nincs Fõúr, nem kell Ököl sem!

Több vita a nevekkel nem is volt. Mindenki olyan nevet választott, amiben kiváló volt, és ezt a többiek is megerõsítették. A sárkányok végre elcsendesedtek, mindenkinek volt neve.

- Mondhatom a következõ kérdésemet? - kérdezte Rozi.
- Hogyne, persze, természetesen, halljuk! - hallatszott mindenfelõl.
- Úgy láttam, hogy ti nem ettetek húst. Akkor nekem honnan szereztétek?

Ökör szólalt meg, még jobban szégyenkezve: - Mi tényleg nem eszünk húst. Ma véletlenül egy nyúl szaladt a lábam alá, valamitõl megijedt. Sajnos ráléptem. Utólag vettem észre, azután felajánlottam a lakomához, és Pincér örömmel elfogadta.

- Haragszol érte? - kérdezte Rozit Pincér.
- Dehogy is! Csak kíváncsi voltam. Nagyon finom volt.
- Még jön a desszert! - szólt Pincér, és Rozi elé tett egy nagy lapulevélen málnát, egy másik ezüstserlegben mézet. A mézben egy kis faragott fakanál volt.
- Már korábban meg akartam kérdezni, hogy honnan van a serleg. Vettétek? És a fakanál? - kérdezte a kislány.

- A serlegeket különbözõ királyfiak hagyták ránk, miután vesztettek a párbajban. - magyarázta Barát.

- De finoman fogalmaztál! - mondta Ökör. - Mindent eldobáltak, hogy gyorsabban tudjanak futni.

- De hát, a mesékben mindig õk gyõznek! - hitetlenkedett Rozi.

- Persze,  hiszen a meséket emberek írják. - szólt Apó (Õneki nem akartak más nevet adni, híszen mindannyiuk öregapja volt.) - Bár egyszer hallottam egy mesét a hétfejû tündérrõl, aki a szeretetével legyõzte az embert. Lehet, hogy azt az az egyfejû írta, akinek a képe a trikódon van?

- Nem! - válaszolt Rozi - De Süsü is egy kedves sárkánygyerek, egy bábfilm sorozat fõszereplõje. Tudom, hogy minden szentnek maga felé hajlik a keze. Barát, az elsõ találkozásunknál elmondta, hogy van egy királylány nálatok, és már egy királyfi is foglalt szobát kiszabadítás ügyben. Én nem nézek még Híradót, nem tudom, honnan hiányzik egy királylány, és csak egy királyfiról hallottam Angliából, de annak volt felesége, és van egy barátnõje. De hát, más a mese, és más a valóság. Ez a ti dolgotok.  Én szeretlek benneteket, és a gyerekek többsége is tudja, hogy a mesékbõl nem szabad mindent elhinni. Az uzsonna nagyon finom volt, jól érzem magamat közöttetek. Tudjátok, mi az érdekes? Nem figyeltem, hogy ki melyik fejével beszél. Nem volt fontos. Valahogy bennetek is kialakult, hogy melyik fej mirõl beszél. A nevekkel is érdekes volt. Olyanokat választottatok, amik kapcsolódtak személy szerint hozzátok, ami fontos a többieknek bennetek.

- Ne haragudjatok, nem hagylak benneteket szóhoz jutni, olyan sokat fecsegek. - kapott észbe Rozi és elhallgatott.

- Nagyon érdekes volt, amiket mondtál. - szólalt meg Apó - Mi sem tudjuk, hogy kerültünk ide, mit miért csinálunk. Nem szeretjük a húst, de a királylányt megesszük, ha nem szabadítják ki. Megkaptuk a receptet, aszerint készítjük el. De, hogy miért vagyunk itt, azt nem tudjuk.

- Ezt én sem tudom megmondani. - válaszolt Rozi. - Nem is foglalkozom vele. Itt vagytok, és kész. Örülök nektek. Kedvesek vagytok, sokat lehet tõletek tanulni.

- Te tanulsz tõlünk? - csodálkozott Barát. - Mi tanulunk tõled. Mindent tõled tanultunk! Hogy elmozdulhassunk, hogy egymással szót értsünk, hogy együtt énekelhessünk, hogy megosszuk a megbeszélendõket, hogy mindenki mást tud, és akkor õt kell engedni beszélni.  Most is a tanácsodat akarjuk kérni.

- Miben  tudnék én tanácsot adni, nektek? - kérdezte Rozi.

- Tudod, ahogy elindítottad a nevekkel, megértettem, hogy mindenkiben van valami értékes a többiek számára. - folytatta Barát Az uzsonnád után hagytál a boton egy kis sült hagymát, és almát. Megkóstoltam és nagyon finom volt. Életemben nem ettem még ilyeneket. Soha eszembe sem jutott hogy ezeket meg kellene sütni. Lángot tudok fújni, de erre még nem használtam.

- Nem is olyan egyszerû az! - szólt közbe Sütõ - Érteni kell hozzá!
- Persze, errõl beszélek én is. Azt gondoltam, hogy tõled kérném a sütést. Csak azt nem tudom, hogyan köszönjem meg! Mit tudok neked adni érte?

- Hát fakanalat! - mondta Sütõ - Amilyet Rozi kapott, csak nagyobbat, nekem valót.

- De én nem tudok kanalat csinálni! - sóhajtott Barát.
- Én viszont tudok, és szeretek is faragni - szólt közbe Fás.
- Jó jó, de akkor neked kellene megköszönnöm valahogy! Te mit szeretnél?

- Tudod, van egy csomó szép, jó, nem korhadt  fa az erdõben, amit a vihar döntött ki. Sok kanalat, asztalt, széket tudnék belõlük csinálni, ha valaki összegyûjtené, csak nem vagyok elég erõs hozzá, meg féltem a kezeimet is. A faragás finom érzékeny kezeket igényel.

- Cipelni én tudok! Erõs vagyok, mint az Ököl bocsánat, mint az Ökör. - szólt Ökör, aki egyedül nem maga által tervezett nevet viselt. - De buta is vagyok, jó volna, ha valaki tanítana.

- Ez a nevem! - szólt Tanító. - Szívesen tanítalak. Nekem meg kellene egy jó barát, akivel el tudnék beszélgetni.

- Ez nagyszerû - szólt Barát - Ez a nevem! És szívesen beszélgetek okos dolgokról.

- Bezárult a KÖR! - mondta Rozi. - Fantasztikusak vagytok, nálatok mindig tanulok valamit! Barát - Sütõ - Fás - Ökör - Tanító - Barát. Sült alma - fakanál - facipelés - tanítás - barátság. Öt sárkány csinál olyat, amire a másikuknak szüksége van, és kap olyat, amire neki szüksége van. Tudjátok, hogy mi a pénz?

- Nem! - mondták egyszerre a sárkányok.

- Nálunk embereknél ezt találták ki, az ilyen cserék helyett. Mindent pénzért adnak, pénzért vesznek. Ezek kis papírdarabok, vagy fémkorongok. Én akkor lovagolhatok, ha pénzt adok a János bácsinak, õ pénzért veszi a szénát attól, aki levágja, én pénzt kapok a jó osztályzatokért anyukámtól, anyukám pénzt kap a munkájáért, és pénzért vesz a családnak ennivalót, ruhát és mindent. Azt mondják, azért van így, mert ha nincs pénz, meg kell keresni azt, aki ad valamit, ami kell nekem, és azt is, aki olyat tud adni, ami neki kell, és így tovább, amíg be nem zárul a kör, hogy mindenki elégedett legyen. Ezért viszont a pénzt mindenki elfogadja, és nem kell társakat keresgélni.

- Rozi, valami nekem gyanús! - mondta Apó. - Ha ilyen jó dolog a pénz, miért tetszett annyira neked a mi társkeresésünk?

- Hírtelen két dolog jutott eszembe. - gondolkodott el a kislány. - Az egyik, hogy a pénzes cserében nincs szeretet, barátság, segíteni akarás. A másik, hogy a pénzt nálunk nagyon nehéz megkeresni, apukám is évek óta munka nélkül van, hiába szeretne hajózni, nem engedik, ezért nem is kap pénzt. Ahhoz képest, hogy mennyit kell dolgozni a pénzért, nagyon keveset lehet vásárolni érte, mert drágán adják, sok pénzért az árukat. Van tehát, aki tudna segíteni, és nem tud pénzt adni. A ti társulásotok, körötök nálunk is jó lenne, ott, ahol kevés a pénz.

Pincér szólalt meg: - Én vállalnám, hogy mindenkit megkérdezek, mit szeretne, és mit tudna adni, azután össze állítanám a köröket!

- Számítsd bele magadat is a körbe, mert a te munkád nélkül nem jönne össze, csak, ha éppen véletlenül nincs együtt mindenki, aki bekapcsolódik. - figyelmeztette Apó.

- Igen, ez is fontos! - mormolta Rozi, és elkezdett búcsúzkodni, mert sürgõs mehetnékje támadt. Most nem a lóbérleti idõ miatt (nála volt Apó csodaórája), hanem mert félt, hogy elfelejti az ötletét.

A nagy ötlet

- Kislányom! Elkezdtem palacsintát sütni neked, de kevés itthon a kakaó. Most vagy hortobágyi húsos palacsintát csinálok, mert van egy darálthús-konzervem, vagy kellene valahonnan kakaót szerezni.

- Anya! Most beszéltem meg randit a barátnõimmel 6 órára. Mire visszajövök, lesz kakaó! - válaszolt felvillanó szemmel Rozi, és kiment a konyhába. Megevett egy palacsintát (abban még volt kakaó) és megnézte, mi van a kamrában.

Hat óra elõtt elindult a Fogadóterembe.
Az utcán majdnem elütötte biciklivel Tomi.

- Ne haragudj de nagyon sietek! - mentegetõzött a fiú, - Sürgõsen valahonnan darált húst kell vennem, mert anyukám holnap ebédre töltött paprikát ígért a nagymamámnak, és már nem kapott sehol.

- Nem, tudod, van otthon kakaótok? - kérdezte Rozi.
- Nincs, de tényleg sietek! - idegeskedett Tomi.

- Ne izgasd magad! Gyere velem a Fogadóterembe, tudod, ahol a parlagfüvet irtottuk! El lesz intézve a darált hús, ha jó a konzerv is.

- Persze, hogy jó! Frisset már úgysem kapok szombat este sehol.
- Elviszel? - kérdezte Rozi, de már ült is fel a bicikli vázára.
- Kapaszkodj! Indulunk!

- Két dolgot szeretnék veletek megbeszélni! - kezdte Rozi a Fogadóteremben, ahol már ott volt Pötyi kivételével az egész csapat. - Az elsõ, hogy kinek van otthon kakaója?

- Nekünk van, szólalt meg Kati, aki a bevásárlást intézte otthon. De tojást hiába kérnél, ha palacsintára gondoltál! Mert én éppen azt keresek.

- Hány tojás kellene? - kérdezte Andi. - - Mert a nagymamám most hozott egy kosárral Tótkomlósról.

- Csak kettõ, mert az üres rántott levest nem szeretjük, bele szoktunk keverni két tojást. - magyarázta Ági, aki a fõzésben volt mester.

- Adok én nektek! De készüljetek fel, hogy át fog ázni a plafon nálatok, mert a fürdõszobában elromlott a csapunk, úszik minden.

- Kiesett a csap, vagy csöpög? - kérdezte izgatottan Tomi. - Ha kiesett, meg kell egy spárgával kócozni, ha csöpög, ahhoz tömítést kell cserélni.

- Kiugrott az egész. - mondta Andi.

- Akkor a spárga kell, én meg tudom csinálni. Apukámmal már többször csináltam.

- Sózott spárga is jó? - kérdezte Rozi nevetve, mert eszébe jutott, milyen szívesen ajánlotta Pötyi a "matekórán" a párizsi véget  spárgával.

- Na, összeállt a KÖR! - mondta utána Rozi. Ez lett volna a második dolog, amit meg szerettem volna veletek beszélni. Figyeljetek, csak!

Én kérek Katiéktól kakaót, Kati kap Anditõl 2 tojást, Andinek megcsinálja Tomi a csapot, Tominak mi adunk egy darálthús-konzervet. Ez egy olyan kör, amiben mindenki ad és kap valamit cserébe valakitõl. Mindenki jól jár, és nem kerül pénzbe. Most siessünk Andiékhez, azután Katiékhoz, majd hozzám megyünk Tomival és a kakaóval, és odaadom a konzervet. Az ülést bezárom. Ja, feltétlenül meséljétek el a szüleiteknek ezt az egészet, hátha õk is fogják csinálni.

- Ez nagy ötlet volt, köszi Rozi! - mondták a gyerekek.
Andi elgondolkodva hozzátette - Ez is olyan, mint a Hármasok Klubja.
- Nocsak! - gondolta Rozi, és már szaladtak, mert a beázás komoly dolog.

Rozi mondta neki, hogy volna valami, amit külön meg kellene beszélniük, 6-kor találkozzanak a Fogadóteremben. - Ágit is hozd magaddal, meg Andit is! - mondta még gyorsan, mert anyukája akart valamit kérni tõle, és le kellett tennie a telefont.
Rozinak otthon nagyon sok dolga támadt. Kati kereste telefonon, Ági hetedikes nõvére. Elmondta, hogy Ági beszámolt neki a suliban elindult változásokról, Rozinak újra el kellett mesélnie az egészet elõlrõl. Kati nagyon belelkesedett, és azt mondta, hogy a kérdezést meg tudja õ is csinálni, és, ha valamelyik tanáruk belemegy, megpróbálja a közös szereplést, osztályzást és súgást is. Már mindenki errõl beszél! - újságolta Rozinak, és hozzátette - Felforgatjuk az egész iskolát.

Az értékelés

Letelt a 3 hét, amit gondolkodásra kért Rozi az igazgató bácsitól.
Hárman ültek az irodában, az igazgató bácsi, Éva néni és Rozi.
- No, Rozi, döntöttél? - kérdezte az igazgató bácsi.
- Nem tetszett meggondolni magát?

- Én, nem, bár van bennem egy kis idegesség. - vallotta be az igazgató bácsi. - Ahogy terjed a próbálkozásaid sikereinek híre az iskolában, fantasztikus. Már a felsõsök is mondogatják, hogy szeretnének felelés helyett szerepelni, és közösen osztályozni. Egyelõre nehezen tudom elképzelni, hogyan lehet a szereplést megoldani egyes tantárgyaknál. Mondanál néhány példát?

- Milyen órára? - kérdezte Rozi szorongva.
- Például olvasásra. Hogy lehet együtt olvasni, vagy verset mondani?

- Anyukám mesélte, hogy volt egy beszélgetés egy híres szinésszel a TV-ben, aminek a végén elszavalta az "Anyám tyúkjá"-t. Mi is tanultuk. A színész az utolsó sort, "Anyám egyetlen jószága" másképp mondta, mint mi, az órán tanultuk. Elmondta, hogy a jószág nem a kutya, hanem a tyúk. Úgy látszik, vannak olyan szövegek, amiket lehet másképpen is érteni. Ez lehet az olvasásnál két szereplõ. Beszéljék meg, melyikük hogy érti!

- A királynõt megölni nem kell félnetek jó lesz. - morogta az igazgató bácsi.

- Nem értem. - mondta Rozi.

- Az a kérdés, hova teszed a vesszõt. Mást jelent, ha így mondod: A királynõt megölni nem kell, félnetek jó lesz! És mást, ha így: A királynõt megölni, nem kell félnetek, jó lesz! Jó a példád. És a matek?

- Azt tanultuk, hogy a megoldást vissza kell ellenõrizni. Ezt csinálhatja más is. Ha valami nem stimmel, megvitatják, közösen keresik a hibát.

- Igazad van. Van még néhány kérdésem, de azokat valamelyik felsõ tagozatosnak fogom feltenni. Éva néninek nagyon tetszenek az újításaid.

- Bocsánatot kérek, de ezek nem az én újításaim! - szólt közbe Rozi. - Mindent a gyerekekkel együtt találtunk ki. Ezért nem tudok én egyedül dönteni. Az volna jó, ha meg tetszene kérdezni az osztályt.

- Éva néni, mit szól hozzá? - kérdezte az igazgató bácsi a tanító nénit.

- Két dolog biztos! Rozi kezdte a változtatásokat, és igaza van, hogy az egész osztály döntése kell. Ehhez én is ragaszkodnék, mert nem csak Rozit kell tanítanom.

- Megadom magam! De egyhez ragaszkodom: Továbbra is veled szeretnék majd beszélgetni. Éva nénit, meg arra kérem, hogy gondoljon a többi osztályra is. és valahogy készüljön fel a tantestület tájékoztatására!

- Örömmel megteszem, mert 10 éve nem voltak ilyen élvezetes óráim. - mondta Éva néni.

- Akkor most fogja meg ennek a papírnak a másik végét, és tépjük el együtt! - nyújtott oda egy lapot az igazgató bácsi Éva néninek.

- Ez milyen papír? - kérdezte Rozi
- Éva néni felmondólevele.

- Akkor van egy megbízatásom. Két kézzel nekem is segítenem kell széttépni.

- Ezt nem értem! - mondta zavartan az igazgató bácsi.

- Nem baj, ez belsõ ügyünk az osztállyal - válaszolt Éva néni. - Mondd meg Rozi az illetõknek, hogy nagyon köszönöm!

Ezután négy kéz megfogta a papír 4 sarkát, és nagy egyetértéssel négy felé tépték. A darabokból Rozi kettõt, az igazgató bácsi és Éva néni egyet-egyet elrakott a zsebébe.

- Ezt a másik papírt Éva néni, magának adom. Vendéget vihet magával.

- Megkérdezhetem, hogy mi az? - kíváncsiskodott Rozi.

- Meghívó Békéscsabára, a "Pedagógiai módszerek szakvására" címû rendezvényre, ami két hét múlva szombat-vasárnap lesz. - olvasta a tanító néni, majd megkérdezte - Rozi ráérnél akkor?

Környezetismeret óra

- Gyerekek! - jött be Éva néni az osztályba. - Nincs valaki köztetek, aki ért a vídeófelvételhez?

Tomi felpattant: - Én szoktam apukámmal videózni. Tudok filmeket felvenni a TV-bõl, de már kamerával is csináltam a családról filmet.

- Jaj, nagyon jó lenne, ha segítenél, már nem találtam a technika tanár bácsit. Szeretném ezt az órát megörökíteni. Ugye környezet lesz most?

- Igen, igen! - mondták a gyerekek.

- Tomi nézd meg ezt a masinát! - tette le az elsõ padra Éva néni a válláról a kis táskát. Össze tudod szerelni?

- 5 perc múlva indulhatunk! - mondta Tomi, és munkához látott. Keresett egy konnektort, egy hosszú dróttal összekötötte a kamerával. A kamerát rászerelte az állványra. Berakott egy kazettát.

- Amíg Tomi elkészül, elmondom, hogy egy mára már szokásos órát tartunk. - kezdte a tanító néni. - A kamerára ne is figyeljetek! A múlt héten arról volt szó, hogyan hat az idõjárás a növényekre. Készültek valakik a szereplésre?

- Én leszek a Növény! - állt fel Zsófi, akin zöld kertésznadrág és zöld trikó volt.

- Én a Nap! - jelentkezett egy nagy szalmakalapot a fejére téve Józsi.

- Én vagyok a Szél! - fújtatott Karcsi, aki egy kissé kövér volt, most egy fehér esõköpeny volt rajta.

- Én a Csapadék! - szólt Panni, egy régi kék tréningruhában.

- Látom, beöltöztetek. Tényleg nektek kellene most felelnetek. Honnan tudtátok?

- Összehasonlítottuk a jegyeinket, a miénk a legkevesebb, vagy a legnehezebb belõlük eldönteni, hogy hányasok legyünk évvégén. - válaszoltak a gyerekek.

Közben észre sem vették, hogy Tomi forgatta a kamerát, mindig afelé, aki éppen megszólalt A kamera elején kis piros lámpa égett.

- De hát én Julcsit is terveztem! - mondta Éva néni. - Õ nem fér bele?

- Tanító néni, én készültem! Én leszek az idõjárás-jelentõ. - állt fel Julcsi az ünneplõruhájában.

- És most mi lesz?

- Most elõadunk egy némajátékot, ahol csak az idõjárás-jelentõ beszél. - mondta Julcsi  Tapsolt egyet, mire a többi gyerek felugrott, és a padokból egy nagy kört csináltak, majd visszaültek a helyükre, középen csak az öt szereplõ maradt.

Éva néni csodálkozva ült le Julcsi helyére. - Ti tudtátok, hogy lesz video felvétel?

- Azt nem tudtuk, de mi is szeretjük az igazihoz hasonlító szerepeket. - mondta Tomi.

Elkezdõdött az elõadás. Julcsi mondta, hogy most melyik nap van, és milyen idõ várható. Zsófi, a Növény guggolt középen, amikor március 21-én a Nap és a Szél lehúzta róla a fehér lepedõt. Majd a májusi esõ (egy szóróflakonból) elkezdte növelni, a Nap is közelebb jött. A szél enyhén fújt, a Növény ágai hajladoztak. Majd jött a június, nagy forrósággal perzselt a Nap (egy kis grillsütõt ráirányítva) a Növényre, júliusban zápor jött a flakonból, jutott a közelbe ülõknek is. Közben Zsófi kiterjesztette karjait, teljesen felállt tenyerét a Nap felé fordította, és, mikor jött október, a kézfeje oldalra fordult, és látszott, hogy piros almák voltak filccel belerajzolva. A Szél egyre inkább fújt, az esõ szüntelenül esett, a Növény kezdett összébb menni, a trikó már nem zöld, hanem piros volt. Majd  decemberben a Csapadék esõkabátjából papírdarabkák, hó esett rá a Növényre, és végül a Szél és a Csapadék ráborította a lepedõt, és elkezdhette a Növény téli álmát.

- Csodálatos volt! - kiáltott fel Éva néni, de Julcsi megállította. - Bocsánat, elõbb az osztályzást kérjük. Egy, kettõ, hááárom!

Ági kivételével mindenki ötöst  mutatott. Ági négyest.
A gyerekek felháborodva kérdezték, miért adott négyest.

Ági felállt. A ruhák nagyon jók voltak. A grillsütõ és a flakon is tetszett. Az elõadás is szép volt. De, mit láttunk? Növényt, Napot, Szelet, Csapadékot, vagy  Zsófit, Józsit, Karcsit és Pannit? Megértettük-e, hogy az idõjárás mit csinál a növénnyel, vagy csak láttunk egy jó mûsort? Ami tetszik az jó is? Tanulunk belõle? Mutatja, hogy a szereplõk értik, hogy mit játszanak el?

Éva néni szólalt meg: A kérdéseid jók, de én, mint tanár, azt mondom, hogy a mûsor környezet-tantárgy szempontjából is jó volt. A megfelelõ idõszakokban, olyan idõjárás volt, amilyen illett hozzá. Értik, hogy milyen a tavasz, nyár, õsz, tél, ez látszott. Én ezért adtam az ötöst.

- Akkor megnyugodtam! - mondta Ági.  - Én is átállok ötösre.
- Szeretnénk elosztani a 25 pontot. - szólt Józsi.
- Mit akarsz elosztani? - kérdezte Oszi - mindenkinek ötös.

- Éva néni! Nagy baj, ha nem egyformán osztjuk el, és lenne ötösnél jobb jegy is? - kérdezte Józsi.

- Ez kezd egyre érdekesebb lenni. - mondta a tanító néni. - Ha meg tudjátok mondani, hogy miért, akkor nem baj.

Az öt szereplõ összedugta a fejét.

Józsi hirdetett eredményt: Karcsi és én négyes, Panni ötös, Zsófi és Julcsi hatos.

- Kérjük a magyarázatot! - mondta Éva néni.

A Szél és a Nap volt a legkevésbé változatos. A Csapadék  hó is volt, esõ is zápor is, olvadás is, a Növény mindent felhasznált, vagy elszenvedett, Julcsi pedig maga állította össze a jelentéseket, õ választotta az idõpontokat, nagyon jól. Mi csak azt próbáltuk eljátszani, amit tõle hallottunk.

- Mi az, amit elõre megbeszéltetek? - kérdezte Éva néni.

- Két dolgot. Az egész osztállyal, hogy kinek kell jegyet szereznie, és, hogy ki melyik szerepet vállalja. Ja, és Julcsi megmondta, hogy az egész évre fog mondani jelentést, és tavasszal kezdi. Minden egyebet egyedül otthon, vagy itt találtunk ki.

- Ki az, aki azt mondja, hogy fogadjuk el a szereplõk közti elosztást? - kérdezte Éva néni.
Csak Józsi és Karcsi tette fel a kezét.
- Ki mondja, hogy mindenki ötöst érdemelt?
A két fiú kivételével mindenki jelentkezett.

- Le vagytok szavazva, ti is ötöst kaptok. - mondta mosolyogva a tanító néni. - Menjünk tovább!

- Visszarakjuk a padokat? - kérdezték a gyerekek.
- Nekem nagyon tetszik így, maradjon egyelõre! - válaszolt Éva néni.

- A következõ tananyag az  állatok hatása a növényekre. - és így folytatta - mit tudtok errõl?

Oszi jelentkezett: - Az állatok és a növények együtt élnek. Mindegyiknek szüksége van a másikra. A növény magját egy madár viszi elég távolra, hogy legyen helye, kinõni, a földet a vakond, vagy a giliszta teszi puhává, hogy gyökeret ereszthessen,  a virágot a méhecske és a lepkék porozzák be, hogy termés fejlõdjön belõle.

- És az állatoknak miért fontos a növény? kérdezte a tanító néni. Most, valaki más folytassa!

- Az állatok megeszik a növényt. - mondta Jancsi. - A lovak, tehenek,  a birkák, a levéltetvek, az õzikék, a nyuszik.

- Mindegyik állat pusztítja a növényt?

- Nem! - szólt Zoli - Van, amelyik csak a termését eszi, mint a majom, vagy a méhecske, miközben virágport gyûjt, beporozza, hogy teremjen.

- Vannak olyan állatok is, amelyek nem foglalkoznak a növényekkel, például a ragadozók, akik csak húst esznek. - szólalt meg Rafi.

- Ki tudja, miért, és mégis hogy kapcsolódnak a növényekhez?

Rozi  mondta: - A ragadozóknak is kellenek a vitaminok, amiket csak a növény ad, de nem tudják megemészteni. Ezért esznek olyan állatot, amelyik húsában ezek benne vannak. És ott élnek ahol a nekik megfelelõ állatok is élnek, nyilván a növények között.

- Tud valaki példát mondani ilyenre a ragadozókon kívül is?

- A katicabogár azért mászkál a fán, mert levéltetveket eszik. A rigó meg hernyót eszik. A növény termeli az oxigént, minden állat, az ember is csak ezzel tud élni. - szólalt meg Pötyi.

Egyvalami kimaradt, ezt most én mondanám el. - mondta  Éva néni. A növény kiszívja a tápanyagokat a földbõl, és az állatok pótolják, részben az ürülékükkel, részben, amikor elhullanak, és maradványaik belerohadnak a földbe.

- Éva néni! - szólt Tomi - Van másik kazetta is?

- Nincs. Miért ez már elfogyott? 60 perces volt, nem is hallottam a csöngetést!

- A kicsöngetés már megvolt. - mondta Tomi.

- Jó, akkor bejelentem, hogy szombaton délelõtt kimegyünk a hegyekbe, megnézni, hogyan élnek együtt a növények és az állatok. A szereplésnél is ebben gondolkozzatok.

- Ennyi! - szólt Tomi.

- Vége az órának! - mondta Éva néni. Sajnos a szünetnek is, mindjárt becsengetnek.

Üzleti ajánlat

- Éva néni! - jelentkezett a következõ óra elején Rozi. - Volna egy üzleti ajánlatunk!

- Micsoda? - háborodott fel a tanító néni. - Üzletelni akarsz velem, az iskolában?! Hogy képzeled te ezt?

- Hadd mondjam én! - szólt oda Rozinak Pötyi, majd felállt, és Éva néninek folytatta: - Bocsánatot kérünk, de alkudni mégsem tudunk, mert nem túl sok a pénzünk. De szeretném elmondani az ajánlatunkat, majd kiderül, hogy nem egyszerû üzletelésrõl van szó.

- Elõször tisztázzuk ezt a dolgot! Pötyi, mibõl gondolod, hogy amit én kérdeztem, az alkudozás volt?

- Tetszik tudni, hogy az apukám kereskedõ. Amikor megkérdeztem, hogy õ mit, hogyan csinál, felolvasott egy kis részletet egy könyvbõl. Egy beszélgetést:

"- Micsoda, maga meg akar engem vesztegetni? Csak azt próbálja meg!
- De hát én még soha nem vesztegettem meg senkit!
- Nem baj, csak próbálja meg, sikerülni fog!"

Én úgy gondoltam, - folytatta az idézet után Pötyi, - hogy ez a " Hogy képzeled te ezt?" kérdés ehhez hasonló volt. Apukám azt is hozzátette, hogy, amikor a kereskedõk beszélgetnek, a vevõ úgy csinál, mintha esze ágában sem volna vásárolni, hogy az árat csökkentse, vagy, ha a vevõ kér valamit, az eladó kezdi hasonlóan, hogy magasabb árat kérjen. Ezzel kezdõdik az alkudozás.

- Most már ezt a részét értem, de mi az üzlet tárgya? - mosolygott magában Éva néni, mert õ is olvasta az idézett beszélgetést, bár soha nem gondolta volna, hogy az életben találkozik vele.

- Az elõzõ órán készült egy video felvétel. Azt a kazettát szeretnénk megvenni 1930 forintért. Szerintem tanító néninek jó üzlet, mert 1200 forint egy új kazetta, a kamera egy óra alatt nem sokat használódott, az áramfogyasztása sem lehetett sok, mondjuk az egész 100 forint, még mindig van rajta 630 forint haszon.

- Egyrészt, a kazetta, a kamera, az áram az iskoláé, az iskolának kellett megvennie, vagy az áramszámlát kifizetnie. Tehát, nem adhatom én el a kazettát, errõl csak az igazgató bácsi dönthet. Másrészt megkérdezhetem, hogy miért kell nektek ez a használt kazetta?  Szerinted 1200 forintért lehet újat is kapni!

- Ez nem egy "használt kazetta", hanem az én elsõ operatõri munkám! - ugrott fel Tomi.

- És az egész osztály szerepel rajta, a miénk is. - mondta Pötyi.
- Megint ti ketten? - lepõdött meg Éva néni.

A három álló gyerek, Rozi, Pötyi és Tomi szó nélkül, egyszerre emelte fel a kezét, úgy, hogy a két mutatóujját keresztbe tette.

(- Apage Satanas! - suttogta Julcsi, aki járt hittanra. - Távozz tõlem Sátán! De hogy jön ez ide? Most Éva néni is így csinál, és már nem haragos a szeme. A szünetben megkérdezem Rozit, miért csinálták ezt.)

- Én is szerepelek rajta, mégsem tekintem az enyémnek. - válaszolt a tanító néni.

- Ezért is ajánlottam 1930 forintot. - mondta Pötyi.

- Na, ha ezt meg tudod magyarázni, kérek engedélyt az osztálytól, hogy beírhassak neked egy ötöst matekból, ugyanis, ha nem emlékeznétek rá, az órarend szerint matek óra van.

- Megpróbálom - gondolkodott el Pötyi. - Ma 20 fõ volt jelen az osztályból nem számoltam, hányan szerepeltünk, beszéltük, ezért nem vettem figyelembe, hogy hány statisztadíjat és sztárgázsit kellene fizetni. A jogdíjat 30 forintnak veszem, és mivel az egész osztálynak szeretnénk megvenni a kazettát, az 600 forint, Éva néninek további 30 Ft, az 630. Mi a jogdíjunkról lemondunk a kazettáért, ezt nem kérhetjük Éva nénitõl, azt odaadjuk. Gyakorlatilag ezzel megvásároljuk a terjesztés, forgalmazás jogát. Õszintén, a másik oka ennek az összegnek, hogy ennyi pénzt kerestünk parlagfû-irtással, néhányan az osztályból, tehát ennyi van.

- Mivel kereskedik apukád? - kérdezte Éva néni.
- Könyvkiadó cége van. - mondta Pötyi.

- Akkor értem, hogy miért használsz ilyen szavakat, bár a szereplõ- pénzeket nem.

- Azt anyukámtól hallottam, õ könyvelõ volt a filmgyárban, amíg az csõdbe nem ment.

- Kérdezem az osztályt, egyetért-e az ajánlatommal, hogy Pötyinek beírjam az ötöst. Egy, kettõ, hááárom!

Mindenki feltette a kezét.

- Rendben, egyhangúlag megszavazva. - mondta Éva néni. - Most térjünk vissza az üzletre! Az indoklást értem, az üzletet mégsem köthetjük meg. Nemcsak azért, mert tiltja a szabályzat, hanem azért is, mert, mint mondtam, nem az én jogom eladni a kazettát. A felvétel ötlete ugyan az enyém, de az igazgató bácsi engedélyezte, a masina, a kazetta is az iskoláé. Ha megmondjátok, mi vele a szándékotok, talán tudok közvetíteni hogy megállapodhassatok az igazgató bácsival.

- Annyian kérdezõsködnek még a felsõ tagozatos osztályokból is, hogy azt gondoltuk, ha megszerezzük a kazettát, körbemehetne az egész iskolában. - mondta  Rozi

- Tudod, mit jelent, hogy nyitott kapukat döngetsz? - kérdezte a tanító néni. - Azt jelenti, hogy nincs szükség a ti akciótokra, az igazgató bácsi is ezért engedte, hogy felvételt csináljunk. Ugyanez volt az õ elképzelése is. Le akarja másolni normál kazettára, és szét akarja osztani minden tanárnak.

- És biztos, hogy be is fogják mutatni az osztályoknak is? - gyanakodott Karcsi.

- Nekem természetes, de, ha belegondolok, lehet, hogy igazad van, nem minden tanárnál vagyok benne biztos. - gondolkodott el Éva néni. - Te mit javasolsz?

- Szerintem az volna jó, ha minden osztály hetesét behívná az igazgató bácsi, és minden osztály közös használatra kapna egy másolatot.

- Miért ne lehetne minden iskolának elküldeni? - kérdezte Pötyi. - Még pénzt is kaphatnánk tõlük.

- Lassan itt az óra vége! - szólt közben a tanító néni. - Egyelõre hagyjuk abba, a javaslatot én támogatom, és továbbítom az igazgató bácsinak. A következõ matek órára készüljetek fel, hogy hogyan képzelitek el az iskoláknak terjesztést anyagilag, tehát pénz szempontjából. Ezt úgy hívják, üzleti terv készítés. Most, mert fontos a dolog, ne aszerint jelentkezzetek a szereplésre, hogy ki áll rosszul, hanem, hogy ki tud benne hasznosan gondolkodni. Egy dolog biztos, az elsõ bemutatása a kazettának Békéscsabán, a Pedagógiai módszerek szakvásárán két hét múlva szombat-vasárnap lesz.

- Hányan lesznek ott? - csillant fel a szeme Pötyinek.

- Körülbelül 200 tanár, az ország minden részérõl. - válaszolt Éva néni. - Viszont a pénzeteket inkább más célra fordítsátok.

Pötyi egy pillanatra feltartotta a kezét, a mutató és középsõ ujjával V betût formázva.

KAPTÁR

A kis csapat az osztályból öten, Rozi, Pötyi, Tomi, Andi és Ági egyelõre Kati, Ági nõvére nélkül az egyik ablakmélyedésbe húzódtak be, hogy nyugodtan tudjanak beszélgetni. Pötyi V betû formázó ujjai már régóta egyezményes jelzést jelentettek az összejövetelre. Miért éppen V betû? Andi egy reklámban látta a TV-ben, hogy így jelzik a gyõzelmet.

Azután megkérdezte apukáját, hogy miért ezt mutatják, és megtudta, hogy a V betû egy külföldi szót jelez, ami úgy hangzik, Viktória.

- De mi legyen a csapatunk neve? - kérdezte Tomi.

- Miért ne lehetne KAPTÁR? - kérdezte Rozi, és a sárkányoknál kapott mézre gondolt.

- Várj, csak! - szólt közbe Ági. Mi hatan vagyunk, és a KAPTÁR is 6 betû.

Mit is mondott Rozi a Fogadóteremben?

"- Mindenekelõtt csináljunk egy csapatot. Mi, hatan. Mi kell egy jó csapathoz?"

"Kell, akinek vannak tapasztalatai, ismeretségei, kapcsolatai. Kati erre alkalmas volna."

Kati, aki a csapatnak Keresõ, tehát K.

"Kell egy ötletember, aki kitalálja, hogy mit kellene csinálni. Andi találta ki a Hármasok Klubját."

Andi lehetne az A, mint Alkotó.

"Kell, aki meg tudja mondani, mibõl lehet megvalósítani, mennyibe kerül, hogyan szerezzük meg a hozzávalókat. Pötyi szerintem jó lenne, ha vállalja."

Pötyi a P, mint Pontosító.

"Kell, aki meg is csinálja, amit kitalálunk, elhatározunk. Tomi  jól dolgozik."

Tomi lehet T, mint Tevékenykedõ, mert amit kell csinálni, azt végrehajtja.

"Kell, aki tudja, vagy meg tudja kérdezni, mire lenne szükség, mit csináljunk. Ági már dolgozott a levél-ügyben, magunk mellé állította az egész osztályt."

Én vagyok az Á, mint Árusító
És kell valaki, aki a csapatban tartja a lelket, segíti az együttmûködést."
Ez lett Rozi, tehát õ az R, mint Rendezõ.
Rozi közbeszólt: - Nem ilyen sorrendben mondtam!
- Nyugi! - válaszolt Ági. - Figyelj, csak:
K, mint Keresõ, Kati,
A, mint Alkotó, Andi,
P, mint Pontosító, Pötyi,
T, mint Tevékenykedõ, Tomi,
Á, mint Árusító, Ági,
R, mint Rendezõ, Rozi.
- KAPTÁR. - suttogta Rozi. - Ági, zseni vagy!

Ez már régen volt, legalább három hete. Mostanra már a feltartott V betû megszokott jele a csapatnak, bocsánat, a KAPTÁR-nak. És valóban gyõztesek is lettek. Záporoztak az ötleteik, és, ahogy Kati fogalmazta Rozinak, "felforgatták az egész iskolát".

Pötyinek most új ötlete volt, ezért hívta össze a KAPTÁR-t. Ági elszaladt Katiért, mert õ a felsõsök folyosóján volt. Amikor lihegve megérkeztek, Pötyi belefogott. Kati felé fordult, hiszen az elõzõ órán történteket a  többiek  ismerték. - Köri órán Tomi csinált egy vídeófelvételt, amit Éva néni be akar mutatni 2 hét múlva Békéscsabán, ahol 200 tanár lesz. Az az ötletem, hogy sokszorosítsuk, és adjunk el minden tanárnak egyet. Képzeljétek el, rengeteg pénzünk lesz!

Andi leállította. - Várj, ezt meg kell gondolnom. Ugye, én vagyok a Alkotó.

- Ezt most nem tudjuk eldönteni, de van egy javaslatom. - szólt közbe Rozi. - Mit mondott az órán Éva néni? "A következõ matek órára készüljetek fel, hogy hogyan képzelitek el az iskoláknak terjesztést anyagilag, tehát pénz szempontjából. Ezt úgy hívják, üzleti terv készítés. Most, mert fontos a dolog, ne aszerint jelentkezzetek a szereplésre, hogy ki áll rosszul, hanem, hogy ki tud benne hasznosan gondolkodni. Egy dolog biztos, az elsõ bemutatása a kazettának Békéscsabán, a Pedagógiai módszerek szakvásárán két hét múlva szombat-vasárnap lesz."

Ma csütörtök van, holnapután szombat, kirándulás, a hegyekbe. Hétfõn matekóra, utána 12 nap múlva Békéscsaba. Ha holnapra mindenki a KAPTÁR betûi szerint összegyûjti a kérdéseit, szombaton a kiránduláson már kérdezhetünk a többiektõl, vasárnap otthon a családtól. Hétfõn eljátsszuk a szereplésünket, és megcsináljuk az üzleti tervet. Ha meg tudjuk csinálni 10 nap alatt, lesz értelme belefogni.

- No és, ha lesz mibõl. - mondta Pötyi. - De muszáj! Kisülne a szemem a szégyentõl, ha nem mi adnánk ki elõször a kazettát!

- Szóval, - kérdezte Rozi - a tervet elfogadjátok?
- Igen, Oké! - mondták a többiek.
- Jobb ötlet?
- Nincs!

- Akkor gyûjtsük a kérdéseket! Aki több kérdést ad a másiknak, mint amennyit kap tõle,  kérjen tõle egy gombóc fagyit! - szólt Andi.

- Ellenzem, minden fillérre szükségünk lehet! - mondta szigorúan Pötyi. - De kaphat egy puszit. - és lopva Tomira nézett.

Mentsük meg az apát!

- Rozi! - szólt ki apu a konyhából. - Vedd elõ a szerszámos-táskám!

- Mi történt? Valami elromlott? - kérdezte Rozi, amikor kivitte a táskát. (Benne volt a kérdésekben, mert éppen kérdéseket fogalmazott  video ügyben.)

- Nálunk nem, de a 10.-ben Szabóknál kiesett a csap. Átugrom, és megjavítom, mert összeomlik a ház, ha átnedvesedik. - mondta sietõsen apu.

- Várj egy picit! Nem az Andiékrõl van szó? - kérdezte Rozi.
- Azt hiszem van egy ekkora lányuk, mint te vagy.

- Igen, õk azok. Tudnod kell, hogy Tomi, egy másik osztálytársam, barátom spárgával egyszer már javította ott a  csapot. Tehát nem sikerült. Pedig ezért kapta meg a vagdalthús-konzervünket. - mondta Rozi.

- Ezt nem értem, mi ez a zagyvaság? - állt meg a kapkodásban apu. - Miért kapott tõlünk konzervet az a fiú, ha Szabóéknál javított?

- Tudod, az úgy volt, - kezdte Rozi, majd elmesélte, hogyan szerzett kakaót a palacsintájához.

- Nem rossz ötlet! - mondta apu. - Megnézem, hogy a teflonos tömítõ- szalagom itt van-e a táskában. Ha visszajövök, majd beszélgetünk. Szia!

- Szia! - válaszolt Rozi. Leült a székre, és elmélázott. - Apu hajóskapitány, de már évek óta nincs munkája. Pedig szeret dolgozni, lám, hogy megélénkült egy kis segítségkérésre. És a KÖR, amit a sárkányok csináltak, meg mi is a kakaó miatt. Lehetne a felnõttekkel is? Talán apunak, vagy nekünk szükséges valamit kellene felajánlaniuk. Mi kellene nekünk? Apunak valószínûleg, ha megkérdik, bor, vagy pénz. Tényleg, felhívom Ágit.

- Szia, Kati, Rozi vagyok. Nem, ne add Ágit, veled is megbeszélhetjük! Emlékszel a kakaóra? Apu most indult Andiékhez megjavítani a csapot. Ügyes ezermester, ha akar dolgozni. Ha volna kis csavarhúzója, még a régi órákat is meg tudná javítani. Tudna forrasztani TV-t rádiót, árammal mûködõ gépeket is, ha lenne szerszáma hozzá. És akkor nem inna, meg veszekedne annyit!

- Jó, jó, ne kezdj el sírni! - vigasztalta Kati. - Van az én apámnak forrasztópákája, megvette, de nem használja. Van egy órás csavarhúzója is. Hoppá! És van egy értékes régi falióránk is, ami évek óta nem jár. Beszélek anyukámmal, és felszaladok Andiékhez. Szia!

- Köszi, szia! - válaszolt Rozi, és letette a kagylót.

Kati már fent volt, és Szabó nénivel beszélt. - Igaz, hogy van egy ezermester ismerõsük?

- Éppen most varázsolja a csapunkat újjá. - mondta Andi anyukája. - Csak azt nem tudom, hogyan köszönjem meg neki. Pénzünk most nincs, a fizetés még messze.

- Egy jó mester leginkább egy jó szerszámnak örül. - válaszolt kapásból Kati.

- Az nekünk nincs, egy régi szép vázát gondoltam. Új bútort vettünk, nem illik bele. - morfondírozott Szabó néni.

- Nekünk rengeteg szerszámunk van, és nem használjuk. De egy régi vázának anyukám örülne. Tessék megkérdezni tõle, hogy mit szól hozzá, ha hálából el tetszik híresztelni a szomszédoknak, hogy milyen ügyesen dolgozik. Rögtön ezután tessék átküldeni azt a csodamestert, meg kellene javítani a falióránkat.

- A pletyka azért nem fizetség! Fizetés után majd én is fizetek. Megbeszélem vele. döntötte el Andi anyukája. - Azért a hírt viszem, a mestert küldöm. Hol is laktok?

- Éppen a néniék alatt. Ha folyik a víz, hozzánk folyik.

- Akkor a múltkoriért kárpótlásként tiétek a váza. Na szerbusz! - fejezte be Szabó néni.

- Csókolom. - mondta Kati a csukott ajtónak, és lebattyogott, hogy beszéljen az anyukájával.

Rozi közben folytatta a kérdések gyártását. Szerette volna elérni a fejenkénti 10 darabot, és az ötven kérdést jelent. Erõltette a fejét, de az egyik kérdést át kellett tennie Katihoz Tomitól. Pedig ott már megvolt a 10, a fiúnál pedig még csak nyolc volt. Márpedig, ha törik, ha szakad, õ nem puszilja meg Tomit. Azután rájött, hogy elképzelhetõ, hogy a többiek is a kerek számra törekednek. Akkor mindenkinek 10 lesz? Én átállok a 11-re, döntötte el magában, és nekifeküdt újra a gondolkodásnak. Új dolgok nem jutottak az eszébe, de rájött, hogy helyenként olyasmit kérdezett, amit részletesen, több kérdésben lehetne, sõt kellene megfogalmazni. Tomitól kérdezte, például, hogy hogyan lehet 10 nap alatt megcsinálni a másolást. Most megfogalmazta a következõ kérdéseket:

Hány másolatig nem romlik az eredeti szalag minõsége?
Egyszerre hány videót lehet összekötni?
Lehet-e egy 4 órás kazettából négy egyórást csinálni?
Mennyi idõ alatt lehet ezt megcsinálni?
Mi kell hozzá?
Akkor rögtön Katinak: Honnan lehetne üres kazettát szerezni?
Mennyiért?

Teljesen meglódult Rozi agya. Ontotta a kérdéseket. Hamarosan mindenki papírja megtelt. Hol van már a 10, vagy 11 kérdés fejenként?! Volt, akihez 20-nál is több kérdést fogalmazott. Akkor hagyta abba, amikor a kulcs megzördült a zárban. Apu hazajött.

- Én nem tudom, mit képzelnek ezek! - mondta, belépéskor. - Mintha én lennék az Atyaúristen! Mindenható! Megcsináltam a csapot, már hívtak eggyel lejjebb, egy kakukkos órához, azután egy hûtõgép és egy porszívó. Pénze, meg egyiknek sincs. Itt egy kávé, ott egy pohárka bor, majd fizetéskor fizetünk. Hiszem, ha látom. Viszont kaptam vadi új szerszámokat. Forrasztópákát, órás-csavarhúzót. Már használtam is õket. Szuperek.

- Apukám, kérsz egy kis bort? - kérdezte Rozi.

- Dehogy kérek! Át kell néznem egy TV kapcsolási rajzát, és hoztam egy robotgép motorját, amiben kéne valamit csinálni a szénkefével. Egy másikat meg át kellene tekercselni. Egy hétre meg van a munkám. És ezekért pénzt is kapok. Kellene egy szoba garnitúrát is áthúzni, de ahhoz kárpitos kellene. Volt, aki a Trabantjánál akart valamit. Lemegyek a kocsmába, és beszélek Józsival, Sanyival, meg Pistával. Õk is munkanélküliek, pedig jó szakemberek, és máshoz értenek, mint én.

- Apu, Pötyi anyukája is munkanélküli, és könyvelõ. - szólt közbe Rozi.

- Akkor lemegyek, összeszedem a fiúkat, de nem maradunk ott, hanem feljövünk. Van Pötyiéknek telefonjuk? - kérdezte apu.

- Van, de én is át tudok menni hozzájuk, itt laknak a másik házban.

- Várjál, elõbb beszélek a fiúkkal. Öt ember már alakíthat egy szövetkezetet. Ha mi megegyeztünk, kell a jó könyvelõ.

Kérdések újra

Az órák simán lementek, már volt olyan szereplés is, amelyik csak négyest kapott. A KAPTÁR már az egyeztetésre készült. Mindenki külön lapokra írta a kérdéseit, a tetejére, hogy kinek szólnak, és a jobb felsõ sarkába, hogy hány darab. Az utolsó óra után ottmaradtak az osztályban, Kati is odajött.

Kiteregették a lapjaikat. Rozi azt javasolta, hogy ne csak egyszerûen adják oda egymásnak, hanem játsszanak is egy kicsit. Mindenki ismeri az Ország-város játékot. Körbe egymás után felolvasnak, mindenki egy kérdést, aki ugyanazt írta, az magánál kihúzza, és már nem olvassa fel. Ági hozzátette: - Aki úgy gondolja, hogy valamelyik kérdésre nem, vagy nem csak a címzettnek kellene választ adnia, hanem neki is, szól, és a kérdés a neki szóló listára (is) felkerül. Hiába, ez a Ági, világszám! - gondolta Rozi, és nem bánta volna, ha alulmaradna Ági kérdésszámával szemben, hogy adhasson neki egy puszit.

Elfogadták a feltételeket, elkezdték a munkát. Mindenki kapott eredetileg 50-60 kérdést, de a kihúzogatások után lecsökkent a számuk 20-25-re. Volt legalább 10 kérdés, amit mások vállaltak át, mert úgy érezték, õk tudnak rájuk válaszolni. Mindenki megkönnyebbült, mert elõször nagyon megijedtek a rengeteg kérdéstõl. Talán ez lehetett az oka, hogy nem csak 15 puszi csattant, hanem legalább 30, mert a nyertesek vissza is adták õket, helyenként kamatostól. Rozi viszonylag sok kérdést fogalmazott meg. Kérdezték is a gyerekek, hogy csinálta.

- Valószínûleg azért, mert én megyek a kazettákkal Békéscsabára, tehát engem izgat legjobban. Az is jó volt, hogy elhatároztam, hogy mindenkinek 10 kérdést fogok megfogalmazni. Nem hagytam elõbb abba. Azután arra gondoltam, mindenki a kerek számot próbálja elérni, nekem, tehát, ha gyõzni akarok, eggyel többet kell írnom.  Azután észrevettem, hogy néhány kérdésem túl homályos, sokminden fér bele. Ezeket szétbontottam  részekre. És ekkor elkezdtek özönleni az ötletek. Még álmomban is kérdéseket fogalmaztam.

- És, mi a következõ lépés? - kérdezte Andi.
- Én megkérdezek a kiránduláson mindenkit. - mondta Tomi.
- Én az anyukámat faggatom ki. - szólt Pötyi

- Én megrajzolom az emblémánkat és kitalálom, hogyan reklámozzunk. - sorolta Ági.

- Én körülnézek a vídeokölcsonzõben, és néhány osztálytársammal is beszélek. - mondta Kati.

- Én leülök, és kitalálom a tennivalókat. - Így Andi

- Én meg csak ülök, karba tett kézzel, és örülök, hogy minden jól megy. - fejezte be a sort Rozi, de hozzátette - Persze ez csak vicc, én a kérdések alapján felkészülök a hétfõi órára.

A Róka-hegyi hangyák

Szombat reggel 8 órakor az iskola elõtt találkoztak a 2.b tanulói. Éva néni is hamarosan megjött. Közölte, hogy a Róka-hegyre mennek. Rozi megkérdezte, hogy anyukája velük jöhetne-e, a tanító néni örömmel fogadta a váratlan segítséget és rögtön elkezdett az anyukával beszélgetni. Népszámlálás után a HÉV-hez mentek. Nem a HÉV-re, a 143-as buszra szálltak fel a túlsó oldalon. Sokan még nem is voltak a másik lakótelepen. A végállomáson mindenki felfért. A buszon énekeltek, és az idõsebb utasok velük dúdoltak. Éva néni egyfolytában kérdezett, de inkább mesélt Rozi anyukájának. Anyu csak kapkodta a fejét, mert a fogadóterem-beli beszélgetés óta nem sokat tudott a fejleményekrõl. Hajnalban kelt, este késõn ért haza, mert Dorogra járt dolgozni. Beszélgetésre Rozival nem nagyon volt ideje. A hírek, amiket a tanító néni mesélt újak voltak, a változásoktól elkezdett félni. Meg is kérdezte: - Milyen hatással lesz ez Rozira? Nem túl nagy felelõsség ez neki? Éva néni megnyugtatta: - Dehogy, sõt. Tudod mit mondok? Úgy látom, hogy a gyerek nem is érzi, mit indított el. Ez nem álszerénység. Ösztönösen csinálja, nagyon jól. Igazi gyerek, aki a másfél éves iskolás múltja alatt sok szokatlan és nem kellemes dolgot tapasztalt. Az óvoda szabad, játékos légköre után az iskola fegyelme, a kötött órák, az egyhelyben ülés, a felelés izgalma, a lámpaláz, a mindig új tananyag, a házi feladat, mind újdonság. Sokan megutálják az iskolát, ez a kislány úgy gondolta, hogy inkább megváltoztatja olyanra, amilyennek szerinte kellene lennie. Én 10 éves tanítói pályafutásom tapasztalatai alapján mondom, sikeresen, jól és jó irányba csinálja. Okos, bátor gyerek, és még nem törtük meg annyira, hogy beletörõdjön a tanárok uralmába. Az én hibám, amirõl nyilván beszámolt, azt jelentette a számára, hogy semmi sem megvátoztathatatlan. Nem az engedély volt neki a szükséges, amit az igazgató úr adott neki, hanem a tanári tévedhetetlenség megkérdõjelezõdése. Kívánok minden kollégámnak ilyen hibát, hogy utána élvezhesse a munkáját.

- Megérkeztünk a temetõhöz, leszállás, gyerekek! - váltott hírtelen hangosra Éva néni.

Ahogy bandukoltak  a  Róka-hegyre, a  temetõ mellett, elgondolkodva  folytatta. - Az az érdekes, hogy Rozi talán nem is tudja, milyen nagy szerepe volt ebben a változásban. Kíváncsi volt, kérdezett. Megengedtem, hogy úgy feleljen, ahogy szeretne, megszervezte öt perc alatt két barátnõjével a közös szereplést. Jó volt neki, az osztálynak, rendszert csináltak belõle. Az osztály egésze csatlakozott Rozihoz. Együtt gondolkodnak, kiegészítik egymást. Csapattá váltak, úgy, hogy nincs ellenfél. Cél van, minél több érdekeset megtanulni.

Az igazgató úr beült a lukasórán az osztályba. Nem vették észre, csak, amikor megszólalt. El van ragadtatva. Mához 2 hétre Békéscsabára küldött minket kettõnket, Rozit és engem. Ehhez csináltatott egy óráról vídeófelvételt. A kollégák elhalmoznak a kérdéseikkel, a folyosón a más osztályba járó gyerekek is. Minden nap ünnep számomra, mert mindig újabb dolgon törik a fejüket.

- Gyerekek, megérkeztünk a Róka-hegyre. Látjátok, itt van egy kis rét, meg egy erdõcske is. Ezt a részt még nem bántotta az ember. Már elkezdte, vigyázzatok, amerrõl a nap süt, óvatosan menjetek, mert ott van egy kõbánya. Nagyobb állatok itt nincsenek, vagy legalábbis nappal nem jönnek elõ. Nyugodtan üljetek, hasaljatok le a fûbe, keressétek az állatokat, nézzétek meg, van-e közük a növényekhez, vagy fordítva! Amit tapasztaltok, jegyezzétek fel, majd egy fél óra múlva megbeszéljük. Addig szabad a vásár.

Leült, és helyet mutatott maga mellett Rozi anyukájának is.

- Rozi mit mond minderrõl otthon? Õ hogy éli meg a változást? Dicsekszik vele, vagy természetesnek tartja? - soroztak a tanító néni kérdései.

- Egy dolog biztos. - kezdte az anyuka. - Rozi élvezi a dolgot. Elmeséli, milyen volt az énekóra, a matek, hogyan szerepeltek a többiek, mit mondott Oszi, akit korábban beképzelt tökfejnek tartott. Nem tartja magát hõsnek, forradalmárnak. De a többiek kezdeményezéseirõl beszámol. Ágiról, Pötyirõl, Andirõl mesél naphosszat. Tudod, Rozi a családban az egyetlen gyerek. Nem voltak játszótársai. Nem is igazán törekedett rá. Félénk volt mindig. Nagyon szereti az apját, jórész vele van, mert munkanélküli. Mint egy kis háziasszony gondoskodik róla. Én ritkán látom, mert késõn érek haza a munkából, amikor meg elmegyek, még alszik. Amikor hazajövök egyre ritkábban van otthon. Többnyire együtt látom biciklizni a barátnõivel. Mindig elkéredzkedik, bár még nem volt olyan, hogy megtiltottuk volna. Örülünk, ha a gyerekekkel van. Nem telt még le a fél óra?

- De igen. - kapott észbe Éva néni. - Gyerekek, idõ! - Felemelte a kezét, és egy nagy T betût mutatott a tenyereivel.

A gyerekek köré csoportosultak.
- Ki talált olyan állatot, amit meg tudott figyelni? - kérdezte Éva néni.
Mindenki felemelte a kezét.
- Rozi, hogy csináljuk az elmesélést?

- Én mondjam? - kérdezte Rozi csodálkozva. - Nem tudom, nem gondolkodtam rajta. Van valakinek ötlete?

Ági furakodott a középre. - Kérdezhetek én?
- Persze, - mondta Éva néni.
- Nézd, a rút kiskacsát! - súgta Rozi anyukájának. - Így lesznek a hattyúk.
- Gyerekek! Ki akar elsõnek beszélni? - kérdezte Ági.
- Én! Jelentkezett Karcsi. - Az én megfigyelésem a legérdekesebb.
- Jó, te leszel az elsõ. De üljünk elõbb le egy nagy körbe!

- Az osztályban csütörtök, a környezet óra óta így vannak körben a padok. - súgta Éva néni Rozi anyukájának.

- Most csak annyit mondj, Karcsi, mirõl beszélnél, milyen állatról és növényrõl? - kérte Ági.

- A hangyáról, meg a fûrõl. mondta Karcsi.

- Jó. Van még valaki, aki a hangyáról és a fûrõl akarna beszélni? - folytatta Ági.

- Látod, hogy felderült néhányuk arca? Milyen örömmel jelentkeznek? Már azt hitték, Karcsi elvette a beszámolási lehetõségüket. - újabb súgás.

- Még hárman. - számolt Ági. - Jó, Zsófi, Julcsi, Jancsi, gyertek be középre ti is!

- Karcsi kezdi, ti meg figyeljetek, hogy mit gondoltok másképpen, ti mit gondoltok, láttatok. szóljatok közbe! - fejezte be Ági, és leült Rozi mellé.

- Ugyanannak a témának többoldalú megközelítése. Errõl nem írnak a pedagógiai tankönyveink. - ment a súgás az anyukának.

- Bocsáss meg, figyelni szeretnék! - mondta Rozi anyukája.

- Persze. - rezzent össze Éva néni, a többit már csak gondolta: Igen, õt is meghódította ez a módszer. Rozi, meg az anyja lánya.

- Szóval lehasaltam a földre, és figyeltem - kezdte Karcsi. Elõször semmit sem láttam, csak egy fûcsomót. Azután látom, hogy az egyik fûszál lehajlik, és leesik a földre. Hírtelen, egész hangyasereg gyûlt oda.

- Várjál, én korábbról láttam. - szólt közbe Julcsi. - Én, ahogy feküdtem a földön, egyszer csak azt láttam, hogy találkozik két hangya. Mintha beszélgetnének egymással, az egyik furán mozgatta a csápjait, majd a másik elismételte ugyanazt. Mintha tükörképe lett volna. Elõször összepuszilkodtak, azután jött a némajáték, és az utánzás.

- Az nem puszilkodás volt! - szólt Jancsi is. - Én hanyatt feküdtem, napoztam. Egyszerre, az egyik fûszál mellettem megmoccant. A szél nem fújt, elkezdtem figyelni. Egy kis hangya harapott ki a fûszál tövénél egy mákszemnyi darabkát. Világosan láttam a helyét, és a hangya szájában, amit kiharapott. Ezt rágcsálta, de már elindult vele. Körülbelül 20 centit mehetett, amikor találkozott a másik hangyával. Jól láttam, a szájából még mindig kilógott egy darabka a fûbõl. Amikor összedugták a szájukat, nem puszilkodtak, hanem kóstolót adott a társának. utána jött a némajáték, ahogy Julcsi mesélte. Az elsõ hangya utána visszafordult, és visszament ahhoz a fûszálhoz, amibe beleharapott. Megjegyeztem, mert a csúcsát letéptem, óvatosan, hogy ne mozdítsam meg, nehogy elriasszam a hangyát. Húsz centi egy ilyen kis állatnak nagyon hosszú út, volt rá idõm. Azután elkezdte komolyabban rágni a fûszálat, végül keresztbe elvágta, a fûszál leesett. Akkor ért oda a sereg, amirõl Karcsi kezdett beszélni.

- Na, végre, akkor mondom tovább. - szólt Karcsi. - Tehát, a sereg azonnal körbefogta a fûszálat, úgy, ahogy volt, egészben, legalább 15 centi lehetett. Hangya, meg vagy 30 volt. Alábújtak a fûszálnak, és a középsõ lábaikkal megfogták kétoldalt. Így indultak el, vitték a hátukon a fûszálat, ami sokkal nagyobb volt náluk. Súlyra legalább az ötszöröse volt. Figyeltem az útjukat. Az elsõ hangya,  idõnként megtapogatta a csápjával a földet, és úgy irányította a menetet. A fûcsomók között nincs autópálya. nincsenek kiegyenesített utak. Mégis, el tudtak manõverezni a bolyhoz. Azt is megfigyeltem, hogyan fordultak. Az elsõ hangya megállt. A hátsó lábával, a jobbal, mondjuk, elengedte a fûszálat, és hátranyújtotta a lábát. A második megérezte az érintést, a rúgást, kinek, mi tetszik, és egy lépést jobbra lépett. A következõ látta az oldallépést, érezte, hogy megfeszül a fûszál, õ kettõt lépett oldalra. Vele együtt lépett oldalra a következõ is, kettõt, majd még egyet. És így tovább, a 30. huszonkilencet lépett az elõzõvel, majd még egyet. Ha ennyi fordulás kevés volt, mert ilyet is láttam, az elsõ hangya nem lépett, csak megint megrúgta a mögötte lévõt. És megint elõlrõl kezdõdött az egész. Ez addig ment, amíg teljesen irányba nem álltak, akkor egyenesen mentek tovább az újabb kanyarodóig.

- Én nem így láttam. - mondta Zsófi. - De én elmesélném az elejérõl. Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy nagyétkû hangyácska. A bolyban mindenki tudta róla, hogy szereti a finom falatokat, és ki is tudja válogatni, hogy melyik a legfinomabb. Ezért a tulajdonságáért kapta a fõkóstoló címet. Nagy becsülete volt ennek a címnek, mert a tízezer lakosú Bolyban, talán, ha százan érdemelték ki. Tehát, Ínyenc, elment ennivalót keresni. Valódi gyepi hangya lévén, szorgalmasan keresgélte a legfinomabb fûszálat. Tudta, a fûszál próbája az evés, tehát kiharapott egy falatot a fûszálból. Ha nem érezte elég finomnak, ott hagyta, keresett jobbat. Amikor végre meglelte az igazit, egy kis hangyasavval megjelölte, és keresett egy másik hangyát  Bolyból, akinek a hírvitel volt a dolga. Õk voltak a legokosabb, legügyesebb hangyák a Bolyban. Feladatuk szerint kört alkottak, egymástól úgy fél méternyire, és mint az õrszemek jártak oda vissza a kis területükön. Amikor találkoztak egymással, tisztelegtek egymásnak, és elmondták, ha a túlsó szomszédjukkal nem találkoztak, vagy, ha rendkívüli esemény történt, és valamelyik fõkóstoló újabb finomságról hozott hírt. Ilyen körök voltak félméterenként egészen a Bolyig. Ez azt jelenti, hogy a vadászterület a Bolytól számítva 10 méter távolságig volt az övék, ezen belül 20 kör volt õrséggel betelepülve. Nos megjött a fõkóstoló, és adott kóstolót a legközelebb megtalált õrnek. Akkor, belõle hírvivõ lett. Feladata a pontos hely megismerése volt, hol van a finomság, a fûszál. Ebben segítette a szag és íz minta is, amit a szájában érzett, attól a falattól, amit kapott, de a pontos útvonalat el kellett neki mutogatni, és, hogy tényleg jól megjegyezte-e, õ is elmutogatta. Ezután, ha a fõkóstoló látta, hogy tényleg megértette a hírvivõ, megfordult, hogy végre megehesse a kiérdemelt részét, leharapdálhassa a kiválasztott fûszálat. A hírvivõ, meg elindult, hogy átadja az üzenetet az eggyel beljebb lévõ körön szolgálatot teljesítõ õrszemnek. Itt már kevesebb magyarázkodás kellett, nem volt kóstoló, csak igazolnia kellett magát, valahogy így, "Én vagyok a 20-as kör 16-os szektorának az õre. Van kaja, finom."  A hír végigment a körökön, egészen a Bolyig, ahol az õrszem riadót fújt. A szállítók megkapták az irányzékot, keressétek meg az elsõ kör 3. õrszemét a további eligazítást tõle megkapjátok. Így adták tovább a szállítók csapatát egymásnak az õrszemek, míg el nem értek a 20-as kör 16-os részének az õréhez.  Õ azután már részletesen eljelezte a szállítók elsõ hangyájának, hogy pontosan merre és milyen távolságra találják a finomságot. Mindehhez annyi idõ kellett, amíg a derék fõkóstoló ki nem rágta a - nem fatörzset, hanem - fûszálat. Még evett egy két falatot, belecsipkézve a névjegyét, hogy kiadva a szállítóknak, majd, mint aki jól végezte dolgát, amint az volt is, továbbment új finom fûszálat keresni. A szállítók, pedig becipelték a fûszálat a Bolyba, a korábbi útvonalon. Útközben mind a húsz õrszem jót evett a fûszálból, ami azért is fontos volt, mert nem vittek magukkal uzsonnát, meg mert megdolgoztak érte, és, mert így egyre kevesebbet kellett az egyre fáradtabb szállítóknak cipelniük. Persze, amikor megálltak egy-egy õrszemnél, maguk is harapdáltak belõle, szintén a korábban elmondott okokból. és célokkal. Még mindig szép, nagy darab fûszál jutott a Bolyban maradtaknak, bár egy kissé hiányolták a felsõ hegyes végét, amit valaki lecsípett, pedig az a legzsengébb, és az a királynõnek jár. Itt a vége, fuss el véle!

- Éva néni! - állt fel Rozi. - Osztályzás elõtt szeretnék kérdezni valamit Zsófitól, és majd lenne egy javaslatom.

- Oké! Kérdezz! - válaszolt Éva néni.
- Zsófi! Láttál te ma már hangyát? - kérdezte Rozi.

- Nem én! - felelt Zsófi. - Utálom õket, mert mindenhol ott vannak, és csípnek.

- Mi a javaslat? - kíváncsiskodott Éva néni.

- Azt javaslom, szavazzunk meg Zsófinak külön fogalmazásból egy ötöst, és a többieket, Karcsit, Julcsit és Jancsit értékeljük együtt.

- Ha Zsófi ötösét fogalmazásból megszavazzátok, azt támogatom. De szerintem a közös szereplést most nem kellene osztályozni. - mondta Éva néni. - Megmagyarázom, miért. Egyrészt, szombat van, nem tanóra. Itt nincs felelés. A három gyerek azt mondta el, amit látott. Ez nem közös szereplés volt, hanem egymás tapasztalatainak kiegészítése, mert nem ugyanazt a történetet látták. Ki többet, ki kevesebbet, ki elõbbrõl, ki késõbbrõl. A kiegészítések, helyesbítések hasznosak voltak, de nem javaslom, hogy osztályozzuk ezt a szereplést. Ez rögtönzés volt. Viszont, a következõ köri órára kérnék mindenkitõl írásban egy beszámolót arról, amit látott, tapasztalt. Azt sem osztályoznánk, de kíváncsi vagyok, hogy mivel gazdagodtatok.

- Akkor elfogadja az osztály Zsófinak a fogalmazás ötöst? - kérdezte Rozi.

Mindenki felemelte a kezét, kivéve Zsófit.
- Zsófi, most mi a baj? - kérdezte Rozi.

- Nem értek egyet vele - válaszolt Zsófi majdnem sírva. - Nem volt fogalmazásóra sem, és még mindig szombat van.

- Zsófi! - szólt a tanító néni. - Roziék bemutatták, hogyan lehet a fogalmazásórán közösen szerepelni egy matek-témával. Te, egy csodálatos mesét fogalmaztál környezet témában. A közös szereplés még nem kötelezõ, remélem, mindig is szabadon választható lesz, a gyerekek részérõl. Ha mindenki úgy döntött, hogy megadja a fogalmazás ötöst, hidd el, tényleg megérdemled.

- Tényleg tetszett? - mosolyodott el a könnyein keresztül Zsófi. - Akkor elfogadom az ötöst.

- Gyerekek! Még egy órát itt maradunk, egy órára haza kellene mennünk. Mindenki azt csinál, amit akar, csak ne menjetek el olyan helyre, ahol nem látszotok. - mondta Éva néni, és leült a fûbe, de elõbb jól megnézte, nehogy ráüljön egy hangyára.

Tomi pedig körbefutkosta az összes gyereket, beszélgetett mindenkivel, feljegyzett valamit, majd megkereste a következõt.

Rozi anyukája meg lefeküdt, és behunyt szemmel napozott.

200 kanál

Egy órakor az osztály befejezte a játékot, és a busszal hazament. Rozi és anyukája elbúcsúztak, és elindultak az ellenkezõ irányba, a lókölcsönzõbe. Kivételes, elõre nem tervezett program volt ez, a múlt héten volt Rozi lovagolni, szokás szerint kéthetenként járt. A változtatást Rozi kérte, mert két hét múlva megy a tanító nénivel Békéscsabára, elõtte sok dolga lesz, és legközelebb három hét múlva tud csak találkozni Tündérrel, kedvenc pónilovacskájával. Anyu meg örült, hogy kislánya nagy sikereit meg tudja valahogy jutalmazni. Telefonon már megbeszélte János bácsival, hogy Tündér szabad lesz, és azért ment el a kirándulásra, mert a Róka-hegytõl gyalog eljuthattak a lókölcsönzõhöz. Minden innentõl a szokásos módon ment, félóra múlva már Tündér a megszokott úton vitte Rozit a Sárkányok Földje felé. Rozi attól félt, hogy Barát nem fogja a szokott tisztáson várni, hiszen nem beszélték meg elõre ezt a napot.

Barát nem volt ott. Rozi mégis látott a tisztáson egy sárkányt, akiben Fást ismerte fel. Tõle kapta a partin azt a fa kiskanalat, amit azóta is, mint kedves emléket  hordott magával a tolltartójában. Fás szomorúan üldögélt, amikor a kislány odalovagolt hozzá.

- Szia Fás! Mi baj van? Miért ülsz itt egyedül?
- Szia Rozi, de jó hogy látlak. Éppen rád vártam, ezért jöttem ide.

- De hát nem is terveztük mára, hogy jövök! Mibõl gondoltad, hogy ma találkozunk?

- Megsúgok egy titkot. Minden sárkánynak 100 évenként egyszer van lehetõsége valakit idekívánni. Miért, mit gondolsz? A királylányok, a királyfik maguktól jönnek? Dehogy! Idekívánjuk õket, mikor már nagyon unatkozunk. Én most kívántalak ide, mert nagy szükségem van rád.

Hát, nem igazán értem, hogy kapcsolódott a Róka-hegyi kirándulás, és anyukám döntése a te idekívánásodhoz.
- Azt hiszed, hogy csak neked van csodaórád? De térjünk a lényegre! Szükségem van a segítségedre!

- Nem tudom, mit gondoltok rólam, én mindig csak kérdezek, csodálkozom rajtatok. De látom, hogy változik az életetek, örülök neki. De neked miért kell a segítségem? Ha egyáltalán van nekem olyanom.

- Emlékszel a kanaladra, amit faragtam neked?
- Persze, mindig magamnál hordom. Adjam vissza?

- Dehogy! Csak arról van szó, hogy megtetszett a többieknek, és most mindenki szeretne egy kanalat magának. Képzeld el vagyunk vagy kétszázan még szerencse, hogy nem szájanként hanem csak testenként kérnek egyet-egyet.

- Mit akarnak vele csinálni? Tudtommal nem fõztök magatoknak leves, hogy kanálra legyen szükségetek!

- Nem emlékszel, hogy mire használtad te a kanalat?
- Azt hiszem, hogy mézet tettem a málnára, és azzal ettem.

- Hát, ez az! Mindenki kedvet kapott a mézre. A méhek meg, ha benyúlunk az odúba, megcsípnek. Hát ezért kellene a kanál.

- A méz kiszedéséhez?
- Igen. És most kétszáz kanalat kellene csinálnom.
- És ez miért baj?

- Gondold el, mekkora vagy te, és mekkorák mi! Mekkora kanál kellett neked, és mekkora kellene nekünk.

- Hát, legalább 2 méter kellene.
- Bizony. Képzeld el, egy kanál, egy fa.

- Ki kellene irtani az erdõt?  Azt nem lehet!  Akkor felfedeznének titeket! Nem lennétek többé biztonságban!

- Akkor most már érted, miért kívántalak ide!

- Csak azt nem értem, hogy miben tudnék én segíteni. Nem értek a faültetéshez, és még kés sem lehet a kezemben. Kicsi vagyok hozzá.

- Azt kérdezted, mit akarnak vele csinálni? Lehet, hogy ez a segítség.
- Nem értem. Mi ebben a segítség?

- Rozi, te mindig azzal segítettél, hogy kérdeztél! Muszáj kitalálnunk más megoldást. A kérdésed jó kiindulás ehhez. Ebbõl sok minden lehet. Csak mások is kellenének hozzá. Én csak a fához értek. Kiket hívjunk a körbe? Emlékszel a körökre?

-  Persze, még nevet is adtunk nekik.
- Itt nálunk, három hete?
- Nem, az iskolában. az a nevük, hogy KAPTÁR.
- Miért éppen KAPTÁR?

- Egyrészt, mert a méhek nagyon jól szervezett nép.. Másrész, mert minden betûhöz egy különleges ember tartozik.

- Magyarázd meg, mert nem értem.
- Jó.  K, mint Keresõ,
A, mint Alkotó,
P, mint Pontosító,
T, mint  Tevékenykedõ,
Á, mint Árusító,
R, mint Rendezõ..

A kezdõbetûk együtt, KAPTÁR.
- Jó, jó, ez egy jó játék, de kiket hívjak ide?

 - Kellene, aki ismeri a hozzávalókat. Még csak azt tudjuk, hogy a fa nem jó. Ki ismeri a környéket, hogy hol mi található?

- Szerintem Apó ismer mindent és sokat tapasztalt.
- Oké, Apó Keresõ.

- Alkotó kellene, aki ki tudja találni, hogy mit hogyan lehet megcsinálni. Tudod általában ez nem ugyanaz aki meg is tudja csinálni, inkább ötletei vannak. És segíteni akar, ezért képes és hajlandó gondolkodni. Én Barátot választanám.

- Mi az, hogy Pontosító?

- Van, amibõl kevés van, például fa, amit választunk, abból 200 darabra elégnek kell lennie, ehhez tudni kell, hogy mibõl mennyi kell, számolni kell tudni, hogy minél kevesebbet kelljen dolgozni, erõlködni, cipelni.

- Ez pontosan Tanító! Mintha róla mintáztad volna.

- Tevékenykedõ az, aki meg tudja csinálni. Idáig még csak egy sárkány csinált kanalat, az te voltál. Tehát, te kellesz.

- És milyen az, Árusító?
- Aki tudja, hogy a többiek mit szeretnének. Ha nem tudja, megkérdezi.

- Nekem két név is eszembe jutott. Pincér, és Mézes. Az egyikük a többieket, bennünket szeret - ahogy õ mondja - kiszolgálni, a másik a mézrõl tud mindent. Már csak a Rendezõ van hátra, és kész a KAPTÁR.

- Otthon én vagyok a Rendezõ. Tudod, egy kicsit lusta vagyok, és szeretem, ha szépen, maguktól mennek a dolgok. Ezért még gondolkodni is hajlandó vagyok. És az össze-vissza, idõrabló csacsogást nem szeretem. Az a jó, ha gyorsan elintézzük a dolgunkat.

- Tehát, akkor hívom  Apót, Tanítót, Barátot,  Pincért és Mézest. Jó lesz itt?

- Mondd Fás! Megvan még az asztal, ahol ettünk? És az én kisasztalom?

- Persze. Bár gondoltam rá, hogy esetleg a nagy asztalból is lehetne 10-15 kanalat faragni,  de nem lennének elég mélyek, öblösek. Ez már az elején úgy elkeserített, hogy akkor kezdtelek idekívánni.

- Induljunk a nagyrétre, de közben mondd el, ez mikor volt!
- Tegnapelõtt, csütörtökön.
- És ez hogy mûködik?
- Történt valami aznap?
- A tanító néni vídeófelvételt csinált az egyik óráról.
- Melyikrõl?
- Az utolsõ elõttirõl a környezetrõl.
- Én egy órával a déli harangszó elõtt gondoltam rád.
- Tehát, a felvételt te csináltad.

- Igen, valószínû. Mi nem tudjuk, hogy mi, de a kívánáskor történik valami, ami miatt rövidesen megtörténik, amit kívánunk. Téged a felvétel hozott ide. Nem tudom, mi az, de mondd meg neki, hogy köszönöm.

- Majd egyszer elmondom, most megérkeztünk, és jó volna, ha gyorsan össze tudnánk jönni. Tudod, kevés idõm van.

Találjuk ki!

- Sziasztok, nagyon örülök, hogy újra találkoztunk. - kezdte Rozi, amikor a hat sárkány körbeülte az asztalt, melynek közepén az õ kisasztala állt.

- Miért hívtál ide minket? - kérdezte Apó.

- Fás idekívánt. - mondta Rozi. - Egy közös játékot ajánlok, hogy kitaláljuk, hogyan lehetne mindenkinek olyan valamije amivel ki tudja szedni a mézet az odúból.

- Miért nem mondod, hogy fakanál? - kérdezte Tanító.

- Én csak azt tudom, hogy ehhez kellene nektek valami eszköz. Hogy ez fakanál, vagy más, nem tudom. Nem értek hozzá. Pincér! Szerinted jól tudom? Tényleg csak a méz kiszedéséhez kell?

- Igazából csak erre. De van egy fontos más szempont is. Megkívántuk, amikor láttuk, milyen élvezettel nyalogattad, és milyen gondosan elraktad. Rád emlékeznénk, amikor nem vagy itt.

- Zavarba hozol. Most én Rendezõ vagyok. Tehát két dolog van, ami miatt szeretnétek valamit. Az emlék, és a méz. Én azt javaslom hogy az emlékkel most ne foglalkozzunk, mert én itt vagyok. Most gondolkodjunk a méz kiszedésén. Ha majd nem leszek itt, vegyétek elõ a másik témát! Ha ez különválasztható, akkor most azt kellene tudni, hogy hányan szeretik annyira a mézet, hogy ahhoz már Mézes kevés, és maguk akarják kiszedni az odúból? Mézes, nagyon túlterhelt vagy? Nem gyõzöd?

- A parti óta igen. Általában nem foglalkozunk azzal, hogy ki mit eszik. Amikor te etted,  utána mindenki megkóstolta. Nagyjából 150 sárkány kér mindig, hogy szerezzek nekik.

- Van elég odú? - kérdezte Rozi.
- Igen. Ennek az erdõnek nagy része akácos, többszáz méhcsalád él itt.
- És most hogyan kapják meg a többiek a mézet?

- Mézes hozzám hozza, és én adom ki a serlegben. Mindenki után el kell mosnom, hogy senki ne legyen beteg. - mondta Pincér.

- Akkor ez azt jelenti, hogy 150-en szeretnének valamit, amivel ki lehet venni az odúból a mézet, és Pincérnek nem kellene rengeteget mosogatni, és Mézes is inkább csak a saját kedvére gyûjtené.

- Igen, így volna jó. - mondta Mézes és Pincér egyszerre.

- Jó menjünk tovább! Talán Mézes el tudnád mondani, hogy szeded ki a mézet.

- Várj csak! - szólt közbe Pincér. - Amikor feltálalom a serleget, nem tudjuk kiszedni belõle a sûrû mézet. Botokat szoktunk belemártani, amiket azután a fejek leszopogatnak. Csak kevés ragad rá azért lenne jó a kanál.

- Tehát kiszedni, elvinni, szájba juttatni.  Ezekhez kellene valami?

- Igen, mondta Mézes. Nekem mindenképpen valahogy ide kell hoznom, az asztalhoz, de a méz annyira különleges nyalánkság, hogy azt nem akarja senki az odúnál rögtön befalni. Ártalmas is lenne mert a szájunk elég érzékeny és a méhcsípés ott nagyon tud fájni.

- Nagyon szalad az idõ! - Sóhajtott Rozi. - Most kiderült, hogy három dolog is kellhet. Egy szedõ, egy hordó, és egy evõ eszköz.  Azt javaslom, válasszuk az egyiket, azt találjuk ki, a többit már nélkülem is megoldjátok. Mit szóltok hozzá?

- Én a mézhordót javasolom, - szólalt meg Tanító. - ha tudnánk folyadékot vinni, tartani valamiben, az nem csak a mézhez lenne jó, hanem vízhez, és gyümölcsöt, gombát, sok mindent lehetne belerakni. Ez lenne a legfontosabb.

- Mézes! Te miben hozod ide az odútól az asztalhoz a mézet? - kérdezte Rozi.

- Az odúkban õsz elején van a legtöbb méz. Ilyenkor még van görögdinnye és tök a szomszédos földeken. Ezeket szoktam összegyûjteni,  egy részüket leharapom, a belsejüket kikaparom, ha édes megeszem, és utána belerakom a mézet. Én is botokat szoktam bedugni az odúkba, majd hagyom, hogy belecsurogjon a dinnye vagy tökhéjba. A méz sokáig kibírja és védi is a héjakat attól, hogy elrothadjanak, vagy kiszáradjanak.

- Ez nagyon tetszik! - mondta Apó.

- És mit szólnak az emberek, hogy nem találják a dinnyét, tököt: Nem volt még ebbõl baj?

- Ja, a durrogó botokra gondolsz? Az nem veszélyes. Elég vastag a bõröm. - legyintett Mézes.

- Õszintén a bõrödre is, és arra is, hogy az emberek milyen mérgesek lehetnek. - mondta Rozi. - Mi lehetne könnyen alakítható itt a környéketeken, amibõl tárolót, hordót lehetne csinálni?

- Én a lábnyomomból szoktam inni, ha lusta vagyok a patakra kimenni, és esõ volt. - szólt Barát.

- Nagyszerû ötlet! - mondta Rozi. - Apó! Van itt a környéken sárga föld?

- Persze, mindenhol van olyan. - válaszolt Apó, és lehajolt majd egy jó nagy marékkal rakott az asztalra.

- Ez gyönyörû agyag! mondta Rozi. - És puha is.
- Persze, mert tegnap esett az esõ, még nem száradt ki.

-  Fás! - tudnál ebbõl olyan kanalat csinálni, mint amit fából faragtál nekem? - lett izgatott Rozi. - Ti többiek, meg hosszú csíkokat, botokat! Pincér! Hoznál nekem vizet a serlegben?

Amíg Fás simítgatta, formázta finoman a kis kanalat, Rozi a csíkokat, botokat körbehajlította, mintha egy kígyó tekeredne a feje köré, szép egyenletesen, majd a továbbiakat a kör szélére ragasztotta, mindig megvizezve a kezét, és az elsõ sorra újabb karikát emelt. Amikor már 10 sort rakott körbe egymásra, még egyszer jól bevizezte a kezét és addig simogatta kívül és belül, amíg el nem tûnt a külön-külön sorok közötti különbség. A sárkányok gyönyörködve nézték, miközben gyártottál tovább az agyagbotokat. Közben Fás elkészült a kiskanállal.

- Tudna valaki egy nagyobb, lapos követ hozni? - kérdezte Rozi.
Pincér már ugrott is, mert tálaló asztalnak volt ott egy szikladarab.

Rozi óvatosan rárakta az agyag-kanalat a sziklára, és egy vékony fûszállal belekarcolta a szárába: FÁS.

- Legyetek szívesek, gyertek ide, a szikla köré. A fejeitekkel vegyétek körbe a kanalat. Most, pedig szép csendes lánggal fújjátok, egyenletesen, hosszan.

Körülbelül 10 percig fújták, majd Rozi leállította õket. Két bottal megfordította a forró kanalat, azt már elég volt öt percig fújni.

Megint a botokkal felemelte, és átrakta az asztalra. Majd óvatosan kirántott egy szálat gyönyörû szõke hajából, és az asztaltól megpróbálta elválasztani a még nyers agyagtálat. Azután meggondolta magát, és szólt Pincérnek. - Volt neked egy kardod, ugye?

- Már hozom is, mondta Pincér.

Rozi a karddal választotta el az asztaltól az edényt, és szintén a kõlapra rakta.

- Most kérnék egy kis mézet. mondta, és visszaült a nagy asztalon lévõ székébe az asztalához.

Pincér már ki is cserélte a serlegben a vizet mézre, és tette az asztalra. Rozi nagy élvezettel fogta a már kihûlt kanalat, megmerítette az aranyló akácmézben, és elkezdte leszopogatni. Utána körbeadták a sárkányok a kanalat és csodálták keménységét, szépségét. Rozi meg árgus szemmel figyelte hogy vissza is jusson hozzá.

- Akkor most ugyanígy leheljetek tüzet a kõlapon lévõ edényre is, csak legalább fél óráig tartson felül, és körbe. Ha kihûlt, és meg tudjátok fordítani, annak már 15 perc elég lesz. Ilyeneket kellene, persze nektek megfelelõ nagyságúakat csinálnotok.

A sárkányok szóhoz sem jutottak a csodálkozástól.

Rozi lekéredzkedett a nagy asztalról, és elköszönt a sárkányoktól: - Sziasztok, legközelebb három hét múlva jövök. Akkor megnézem az edényeiteket, most sietek vissza.

Felpattant Tündérre, és elvágtatott.

Mennyibe kerül 200 kazetta?

Hétfõ, matek óra. A KAPTÁR most vizsgázik. A csengõ megszólalt, Éva néni belépett a terembe.

- Szerbusztok. Azt hiszem, már mindenki nagyon várja a mai szereplést. Vannak jelentkezõk?

Rozi, Ági, Andi, Pötyi és Tomi állt fel.
- Szóval, ti öten?  Rendben van, gyertek középre, kezdjétek. Mi a feladat?

Szeretnénk kiszámolni, hogy mennyibõl tudnánk megcsinálni és mennyiért tudnánk eladni 200 darab kazettát a múltkori környezet óráról készített vídeó-felvételrõl másolva. - mondta egyszuszra Rozi.

- Kiszámoltátok már, vagy most fogjátok? - kérdezte a tanító néni gyanakodva.

- Nem, Eddig kérdéseket fogalmaztunk meg egymásnak, de a válaszokat csak most tudjuk meg. Van még egy társunk, a 7.b-bõl, az õ válaszai nálam vannak. - mondta Rozi.

- Na, kezdjük! - vált határozottá Rozi hangja. - Ági, mire van szükség?

- Jövõ héten szombaton kellene vinned Békéscsabára 200 kazettát a környezet óráról.

- Andi! Hogy lehetne ezt megcsinálni? - kérdezte Rozi.

- Van 11 napunk holnaptól. Vegyünk tízet, biztos, ami biztos. A felvétel egy órás lehet legfeljebb. Ha egymás után vennénk át, az 200 óra lenne, az 8 nap és még 8 óra, éjjel-nappal, vagy napi 20 óra. Ez nem megy, mert egyrészt iskolába kell jönnünk, másrészt gyerekek vagyunk. Azért sem lehet, mert, ha errõl az egy kazettáról akarnánk másolni mind a 200-at, teljesen tönkretennénk. - sóhajtott Andi.

- Mit javasolsz? - kérdezte Rozi.

- A legjobb az lenne, ha össze tudnánk szedni 6 vídeómagnót. Akkor egyrõl 5 felé másolva lehetne napi négy óra alatt megoldani a 200 darabot. - mondta Andi.

- Megkérdeztem az osztályt a kiránduláson, össze tudjuk hozni a hat magnót. - szólt közbe Tomi.

- Össze tudod kapcsolni õket? - kérdezte Andi. Mert, ha nem, akkor 10 magnó kellene,  hogy ötrõl ötöt lehessen másolni.

- Annyi nincs. De az antenna-elosztót kölcsön kérhetnénk az igazgató bácsitól. Legfeljebb a zártláncú TV két hétig 5 osztályban nem mûködne.

- Ezt én megbeszélem az igazgató bácsival. - szólt közbe Éva néni, elfelejtve, hogy nem tagja a csoportnak.

- Köszönjük szépen, lehet, hogy szükség lesz rá! - mondta Ági.
- Andi, folytasd! - kérte Rozi.

- Ha egyórás kazettákkal dolgozunk, minden órában cserélni kell. Ez délután megoldható, iskola után, de szinte állandó õrködést jelent. Nem tudom, nem lenne-e egyszerûbb, ha 240 perces kazettákkal dolgoznánk.

- Tehát akkor a felvétel után kellene szétvágni, és külön kazettákba tenni? - mondta  Tomi.

- Viszont, reggel be lehetne állítani, és délben õrzés nélkül kész lenne 20 másolat. - érvelt Andi.

- Jó, én már megszereltem beragadt kazettákat, ollóval szét tudom vágni a szalagokat, és be tudom celluxszal ragasztani  - kezdte Tomi, majd folytatta - de honnan lesz 150 üres, szalag nélküli kazettánk többletbe?

- Várjatok, Kati írt itt valamit. - keresgélt Rozi. - Igen. A telepi vídeó-kölcsönzõben havonta 100 kazettát selejteznek ki, mert a szalag elhasználódik a sok lejátszástól. A kazetták jók. Ingyen hajlandók ideadni. És van a másik oldalon is egy kölcsönzõ. Tõlük is lehet kérni.

- Mennyi idõ egy ilyen szétvágás, és kazettákba szétrakás? - kérdezte Pötyi Tomitól.

- Várjál! - gondolkodott el Tomi. - Öt csavart kicsavarni, mondjuk öt perc. becsavarással együtt.  Gyorstekeréssel egy órát egy perc alatt lehet továbbítani. Akkor az áttekercselés. Ez a sok. Ehhez nincs külön tekercselõ. Tudnál Andi ötletet adni?

- Elõször kérdeznék. - mondta Andi. - ha szétszedsz egy kazettát, a két orsó, amelyikek között megy a szalag egyforma?

- Persze, a VHS rendszerû kazettáknál egyformának kell lenniük. - csapott a homlokára Tomi. - Akkor oké! Áttekerek 1 órányit, kiveszem, szétszerelem, elvágom a szalagot, az orsóját kicserélem egy másikra, ráragasztom a szalag végét a másik kazetta üres orsójára. Ezt az elejére visszatekerem 1 perc. A maradék elejét megint leragasztom. Két ragasztás 5 perc.

- Akkor összefoglalhatom? - kérdezte Andi.
1. Másolás 4 óra (délelõtt)
2. 3 perc alatt visszatekerés, az elsõ óra végéig.

3. Kiszedés, szétcsavarozás, vágás, orsócsere, ragasztás, összecsavarozás,. mondjuk összesen 10 perc.

4. Az új kazettába berakás, a vége beragasztása, csavarozás, visszatekerés ez is 10 perc.

Mindezt négy kazettával kell csinálni négyszer 23 perc, 92 perc, kb. 1,5 óra. Napi 5 kazetta másolásával 7,5 óra. Ehhez segítség kell neked.

- Én vállalom. - szólt közbe Pötyi. - Akkor már nekem úgysem lesz más dolgom.

- Van még megbeszélni való? - kérdezte Rozi.
- Persze, a reklám, a feliratozás és a szállítás - sorolta Andi.
- Akkor rajta! Nemsokára vége az órának! - sürgetett Rozi.

- Oké! Én a felvételre gondoltam feliratozást. és a kazettákra. A régi kazetta-tartókat is le kellene fedni saját rajzzal, felirattal. Ehhez van embléma-javaslatom is. A szállításnál kb. 50-60 kilóra kell számítani, és 207 kilóméterre kell számolni. - sorolta Andi.

- Én a vevõk helyében elfogadnék egy öntapadós címkét, számítógéppel nyomtatott felirattal. - szólt Ági.

- Akkor kezdem a számolást. - mondta Pötyi, és kiment a táblához.
- Kell 50 db 4 órás kazetta. az      25.000.- Ft
- A 150 selejt kazettát nem számolom.
- A kölcsön vídeómagnókat, az áramot sem.
- A munkaidõt sem.
- A celluxra és esetleges egyébre legyen még    1.000.- Ft
- A  kétszer 200 db vignetta 10 Ft-jával     4.000.- Ft
- A szállítást nem számolom, mert apukámmal
  megbeszéltem, hogy elvisz autóval, haza is hoz.
 Egy éjszakát ott alszunk szállodában.

Összesen tehát 30.000.- Ft-ra kell költségként számolnunk, ami 150 Ft-os kazettánkénti ár. A többi szívesség és saját munka.

- Ági! Szerinted mennyiért lehet eladni egy kazettát? - kérdezte Rozi.

- Egy rajzfilm-kazetta legalább 2000 Ft. A miénket, mivel tanároknak lesz, 1000.- Ft-ért nyugodtan adhatjuk. - válaszolt Ági.

Az osztály felhördült, de Éva néni csendet intett. - Igaza van Áginak. Én, mint tanár szívesen adnék érte többet is.

- De a tanító néni szerepel rajta! - szólt közbe Karcsi.
- Ezért mondom, hogy az 1000 forint nem sok.

- Tehát az összes kiadás 30.000.- Ft, az összes bevétel 200.000.- Ft. A nyereség 170.000.- Ft. - vonta meg a mérleget Pötyi. - Anyukámat megkérdeztem, azt mondta, hogy  Általános Forgalmi Adót nem kell fizetni, mert oktatási segédeszköznek számít, és az ÁFÁ-ja 0. Tehát ez a bevétel mind a miénk lehet. - - Mármint az osztályé! - tette hozzá Rozi. Errõl már korábban megállapodtunk, különösen, ha a további sokszorosítást is mi csinálhatjuk, erre és a ti munkátokra is szükség lehet.

- Mennyi további sokszorosításra gondoltok? - kérdezte Éva néni.

- Úgy számoltam, hogy, ha van az általános iskolákban 8 osztály, osztályonként 100000 tanulóval, ami a mi osztálylétszámunkkal 4 ezer, 8 osztálynál 32 ezer osztály. Egy tanár heti 20 órát taníthat, egy osztályban van kb. napi 5 óra, az 25 óra hetenként, tehát  egy osztálynak lehet 1,25 tanára, 32ezer osztálynak 40.000 tanára. Ha a fele megveszi a kazettánkat, az 20.000 db kazetta, változatlan lehetõségek mellett ez  17 millió Ft nyereség, 1000 napi munkával.

- Mindjárt csöngetnek. Ha még nem ájultatok el, szavazzatok az osztályzatról. Egy, kettõ, hááárom. - vezényelt Éva néni.

A feltartott kezek többsége 4-et mutatott, a többi ötös volt. Elindult a vita. A többség azzal érvelt, hogy Pötyi nagyvonalúan elsiklott a személyes munka, az eszközök  és a szállítás költségei fölött.

Oszi is hozzászólt. - Ne ájuljatok el a nagy számoktól, a hatalmas nyereségtõl. Pötyi felsorolta az ingyenes részeit is a munkának. Ha nem lett volna ingyenes,  számolható volna. Például tudjuk, hogy összesen 75 óra kell a kis kazettákra bontáshoz. A szállításnál tudnánk számolni a benzinköltséggel, tudjuk a távolságot, tudjuk, hogy két éjszakai szállodaköltség felmerül. Szerintem sokat tanultunk ebbõl a szereplésbõl. Tudom, hogy a többség nem így döntött, de én ajánlom az ötöst. Ennél szebb szöveges példát még nem láttam. Még egy megjegyzést. Én úgy látom, hogy itt komoly munkamegosztás volt. Ági ismeri a vevõt, Andi tervezte meg a munkát, de látszott, hogy Tomi csinálja meg majd, Pötyi számolt a pénzzel. Rozi pedig - azon kívül, hogy tolmácsolta a hetedikes ismeretlen adatait a beszerezhetõségrõl - kézben tartotta a csoportot. Jó kérdései voltak.

Az új szavazásban mindenki ötöst adott. Éva néni is.

Segít az osztály

A szünetben nagy nyüzsgés támadt. Mindenki Rozihoz furakodott, hogy gratuláljon nekik, hogy megkérdezze, ez példa volt, vagy igaziból megcsinálják. Amikor kiderült, hogy komoly a dolog, sokan felajánlották, hogy segítenek. Rozi kénytelen volt felállni a dobogóra, a tábla elé, és onnan szólt az osztályhoz: - Gyerekek! Ahogy hallottátok, a következõ 10  napban rengeteg munkánk lesz. Örömmel elfogadunk minden segítséget. De, ha mindenki hozzám jön, csak zûrzavar lesz, mert én nem tudom, kinek, mire lesz szüksége. Most felírom a táblára a következõ szavakat.

Már fogta a krétát, és miközben mondta, írta is:

KERESÕ ALKOTÓ PONTOSÍTÓ TEVÉKENYKEDÕ ÁRUSÍTÓ

Mindenki, aki csinálni akar valamit, írja fel a nevét az alá a szó alá, amiben részt akar venni. Hogy értsétek, melyik mit jelent, ideírom a felelõsök neveit is:

ROZI      ANDI           PÖTYI                 TOMI                    ÁGI

- Akik felírták magukat, keressék meg a felelõst valamelyik  sarokban, és ott elmondja mindegyikünk, miket kellene csinálni. Én maradok a táblánál, mert nincs a teremnek öt sarka. - fejezte be Rozi, és letette a krétát, ami után sok kis kéz nyúlt egyszerre.

Hallgassuk meg, Rozi mit mondott a köré gyülekezõknek:

- Nekünk kellene mindent beszereznünk, ami kell. Van valaki, aki a HÉV túloldalán lakik? Te, Karcsi? Nagyon jó. Tudod, hol van ott a videó-kölcsönzõ? Oké. Kellene hozni onnan is ingyen kidobásra tervezett kazettákat. Ha nincs ötven, akkor annyit, amennyi van. De akkor is kérd meg õket, hogy néhány nap múlva mennétek, mert valószínû, hogy fog még kelleni. Légy nagyon udvarias, és, ha  félnének a szalagon lévõ film miatt, hogy esetleg megnézzük, akár ott helyben kihúzhatod belõle a szalagot. Az  kell nekünk. Annyival kevesebb munkája lesz Tomiéknak. Ugyanezt meg kell csinálnunk az itteni kölcsönzõben is. Gyerekek! 10 kazetta 3 kiló. Legalább öten menjetek! Tudjátok, Tomiék hol laknak? A Juhász Gyula 3.-ban, a negyediken. Kovácsékhoz kell csöngetni. Most csak 4 kazettára van pénzünk. Ki veszi meg? Oszi? Jó. Pötyinél van 1930  forintunk, egy kazetta 499 forint az éjjel-nappali boltban. Most én ...

- Várj! - szólt közbe Oszi. - Én kitoldom öt darabra, 2500 forintra. Az elsõ napra az átvételhez úgyis annyi kell. Ez az én hozzájárulásom!

- Oké, köszönjük. Azért Pötyitõl kérd el a pénzünket! Mi van még? Kell vennünk 400 egyforma vignettát, lehetõleg normál papírról leszedhetõt, hogy nyomtatni lehessen rá. Két celluxot. Ez egyelõre ráér, mert késõbb kell, és nincs is rá ötezer forintunk. Ki jön velem az itteni kölcsönzõbe? Hatan talán elbírjuk. Találkozunk  ebéd  után, itt az iskola elõtt. Aki vállalja, a maga csomagját hazaviszi, és kiszedi belõle a szalagot. Lehetõleg Tomiéknak már ezzel ne kelljen dolgozni! Karcsi, ti is beszéljétek meg ezt! Na, mi kész vagyunk.

Orsós Piroska

Tominál csak egy kislány volt, Orsós Piroska. Õt még be kell mutatni, mert eddig nem szerepelt. Nem, mintha nem lett volna az osztályban, csak nagyon visszahúzódó csendes kislány volt. Pedig nagyon szép gyerek volt. Szép, barna a bõre, hollófekete hosszú haja, nagy, csodálkozó barna szeme volt. Mondjuk ki, Piroska cigánygyerek volt. Az osztályban az egyetlen. A többiek nem akartak vele barátkozni, mintha féltek volna tõle. Piroska, meg magányosan félrevonult. Csak mindig szomorú volt. A feleleteibe belesûlt, a szereplései már jobbak voltak. Mióta beindult a Hármasok Klubja a jegyei is javultak, és kiderült, hogy fogalmazásban, énekben, technikában és környezetben sokat tud segíteni a többieknek. Nagy fantáziája volt és ügyes keze.

Tomi nem lelkesedett, amikor meglátta. Egyrészt félt Pötyitõl, másrészt nem sok segítséget várt tõle. Pötyire pillantott a másik sarokba. Látta, hogy odanéz, de nem  vette észre, hogy lett volna valamilyen villámlás, vagy grimasz. Pötyi tulajdonképpen örült, hogy Tominak akadt egy segítõje. A fiú összeszedte magát, és elkezdte mondani, hogy mit fognak csinálni. A videókat hozzák ebéd után a gazdáik. A kamerát, a kazettát és az elosztót megkapjuk a következõ szünetben Éva nénitõl. Most kéri el az igazgató bácsitól. A kazettákat Rozi intézi. Azok is házhoz jönnek, délután. Andiék megtervezik, hogy milyen feliratokat tegyünk a szalagra. Kell csinálnunk egy 4 órás összemásolást. Össze kell raknunk a videókat. Elõ kell készítenünk a használt kazettákat. Kiszedni a régi szalagokat, és az orsókat, legalább az elsõ napi adagot, 16 darabból. Mit vállalnál? Mihez értesz?

Piroska elgondolkodva mondta: - Tudod, nekünk is van otthon videónk. A kazetták gyakran beragadnak, mert általában olcsóbbak, ha az utcán vesszük õket. Nekünk pedig kevés a pénzünk. Apukám nem kap munkát, anyukám otthon van velünk. Hét testvérem van, a családi pótlékból élünk. Én szoktam a kazettákat szétszedni, megcsinálni. A szalagok kiszedését, a szétszerelést, összeszerelést vállalom. Ha valamit meg kell rajzolni, a feliratozáshoz, azt is.

- Ez nagyon jó ötlet. - mondta Tomi. Azon gondolkodtam, hogy kell a feliratot programozni. Egyszerûen megírod, egy nagy papírra, és felvesszük. Zseni vagy!

Szaladj haza suli után, kéredzkedj el, és meghívlak ebédre. Utána dolgozunk. Mondd meg otthon, hogy este 6-7-ig maradsz. Tudod hol lakunk? A Juhász Gyula 3.-ban, a negyediken. Kovácsékhoz kell csöngetni.

Mi legyen a cím?

- Tudjátok,  - kezdte Ági Julcsinak, Józsinak és Zsófinak - én vagyok a vevõfelelõs. Nekem kell megtudnom és megmondanom, hogy milyen legyen a kazetta, hogy tetsszen a Vevõnek. Látom éppen a három fõszereplõ jött hozzám, ennek nagyon örülök. Ti is vevõk vagytok, mert nem mindegy nektek, hogyan adunk el titeket. Mire gondoltok?

- A felvételen olyanok vagyunk, amilyenek vagyunk. - mondta Julcsi. Azért jól esne, ha a nevünk is rajta lenne a szalagon, esetleg a címkén is. Esetleg nem egy felsorolásban, hanem amikor elõször megjelenünk.

- Ki kellene találni egy jelképet, és egy jó címet. A jelképet a gyártó cégnek, a címet a kazettának. - szólalt meg Józsi.

- "Óra a gyerekek szerint" - mondta Zsófi. - Ez lehetne a cím.
- "Mi így tanulunk" - adta az újabb ötletet Julcsi.
- "KÖRnyezet" - így Ági.
- "Szerintünk" - szólt hozzá Józsi.

- Szerintem beszéljük meg a többiekkel is, mert ez fontos. - állította le az ötletelést Ági. - Jelképnek viszont én erre gondoltam!

És felmutatta a kezét:

- Miért? - Kérdezte Zsófi. - Ez mit jelent?

- A jel azt jelenti, Viktória, Gyõzelem. - magyarázott élvezettel Ági. - De, ha ránézel a táblára, a kezdõbetûkbõl  kirakható, hogy KAPTÁ. Az "R", a Rendezõ, Rozi a csapatunkban. Így lesz a KAPTÁR, vagyis a csapat, Gyõztes.

- Oké, ez tetszik. - mondta Józsi
- Mi miért nem lehetünk benne? - kérdezte Julcsi.

- Ki mondta, hogy nem vagytok benne? - lepõdött meg Ági. - Nem látod? Az egész osztály  itt dolgozik velünk. Mindegyikünk köré alakult egy újabb csapat. Ti hárman itt vagytok, Tomi mellett Piroska van, Rozi, vagyis Kati, a nõvérem mellett ott a fél osztály, és, Andi körül is vannak páran csak Pötyi ácsorog egyedül. A KAPTÁR nem 6 embert, hatféle feladatot jelent. Ti is benne vagytok, amint látom, nyakig!

- Van még Vevõ! - mondta Józsi. - A szponzorok. Akik hozzájárultak, hogy meg tudjuk csinálni a 200 kazettát. Ezt beszéljétek meg Pötyivel!

Az Alkotók

Andihoz Jancsi és Panni csapódott.
- Van egy ötletünk! - kezdték. - A némajátékhoz kellene zene.
- Zene? - lepõdött meg Andi - Hogy képzelitek ezt?
- Van Vivaldinak egy mûve, a Négy évszak. - mondta Panni.
- Te erre gondoltál? - csodálkozott Jancsi.
- Miért, te mire?
- Én aláfestõ zajokra. Dobbal, szélzúgással. - mondta Jancsi.
- Várjatok, csak! Hogyan lehet akármelyiket rájátszani utólag a szalagra? - kérdezte Andi.

- Mi van, ha eltakarjuk a kamera lencséjét, és csak a mikrofont használjuk? - felelt kérdéssel Panni.

- Fogalmam sincs. Ezt talán még Tomi sem tudja. - tárta szét a kezét Andi.

- Jó, akkor mondd, miben segíthetünk! - ajánlotta Jancsi.

- A Alkotó feladata, hogy kitaláljon megoldásokat.   - mondta Andi. - Természetesen nem a részfeladatokban, hanem a kiindulópontoknál. Engem most a használt kazetták kinézete zavar. Jó az, ha a címke egy meztelen nénire van ragasztva? Ha az a tanító néni, aki megveszi, beviszi az osztályába, mit szólnak ott a gyerekek?

- Figyelj! - mondta Panni. - Mi szoktunk kivenni kazettát a kölcsönzõbõl. Egyszer apukám véletlenül ráöntötte a kávét. A fedõlap az egyik végén, az alján kávéfoltos lett. Akkor megnéztük, kiderült, hogy a mûanyag dobozon van egy nejlonbugyi, és a kettõ közé becsúsztatható a címlap, ami körülbelül akkora, mint egy normális géppapír. Ha ilyen mûanyagdobozos kazettákat kapunk, ki lehet szedni a meztelen nénit, és a helyére becsúsztatni a mi papírunkat.

- Zseni vagy, Panni! - lelkesedett Andi. - Azonnal szóljál Roziéknak, hogy ne vegyenek öntapadós címkét. Tomiék ne akarjanak mindent a szalagra írni, lesz elég hely a kazetta borítóján. Ágiék is ebben gondolkodjanak! Pötyinek is kevesebb pénzt kell szereznie 4000 forinttal. Viszont kellene a fénymásolási lehetõség 150-200 papírhoz.

- Azt  apukámnál meg lehet csinálni. - mondta Jancsi, miközben  Panni már elviharzott. - Én megyek Ágihoz, és Pötyihez.

- Te csak Pötyihez menj, Ágival nekem kell beszélnem. - Fogta vissza Andi Jancsit.

- Ági! Hol tartotok? - kérdezte Andi a másik sarokban.
- Éppen végeztünk egyelõre. Miért? Baj van? - ijedt meg Ági.

- Nincs semmi baj, jó hír van. A kazettaborítóba egy géppapír berakható. Arra rengeteg fér. - hadarta Andi.

- Pont jókor. Józsi mondta, hogy a szponzorokat rá kellene írni a kazettákra. Egy vinyettára nem férnek fel, de egy egész lapra igen. Szuper!

- Akkor menjünk a pénzügyminiszterhez!

Pénz, pénz, pénz

Pötyi egyedül ácsorgott, és már kezdett kétségbe esni. Persze, ha neki kell elõteremtenie a pénzt, ami nélkül nem lesz az üzletbõl semmi. Nagyon kellett volna a segítség, az ötlet. És éppen hozzá nem jön senki. Hát nem értik, hogy hiába a lelkesedés, kellene 30000 forint? Azután rájött, hogy nincs itt szó arról, hogy nem tartják fontosnak a költségekre valót. Elõször Oszi ment oda hozzá:

- Pötyi! Megbeszéltük Rozival, hogy veszek 5 darab 4 órás kazettát. Hozzád küldött pénzért.
- Nálam nincs 2500 forint! - Pötyi majdnem sírt. - Hogy gondoltátok ezt?

- Nyugi, nyugi! Hallgass végig! - mondta Oszi. - Tudom, hogy nálad csak 1930 forint van. De abból még négy kazetta sem futná. Kell egy, amire átveszi Tomi a négyszer egy órát, és kell 5 kazetta a másoláshoz. Ez összesen 6 darab. Nekem van otthon egy új 4 órás kazettám, azt felajánlom, és kiegészítem a pénzeteket 2500 forintra, hogy holnap már lehessen kezdeni 20 másolattal. így rendben van?

Pötyi rámosolygott: - Köszönöm, Oszi. Ne haragudj, kicsit elkenõdtem, hogy nem jött hozzám senki.

- Hát, persze! - mondta Oszi. Elõször kell tudnunk, hogy mit lehet, kell csinálni, azután lehet a pénzre gondolni. Figyeld meg, lassan mindenki hozzád jön! Ha látjuk a részleteket, megbeszéljük, mit kell csinálni, mi kell hozzá, kiderül, hogy mihez nem kell pénz, akkor érdemes, már csak a végén a pénzrõl tárgyalni.

- Te, ez érdekes. - mondta Pötyi. - Anyukám könyvelõ. Õ azt mondta, hogy egy vállalkozáshoz tõke kell.

- Ugyan! Ezért nem vállalkoznak az emberek. Mert csak sóhajtoznak, hogy nincs tõke. Apukám szerint tõke két dologhoz kell. A szõlõtermesztéshez, és a faaprításhoz.

- Ezt nem értem. - vallotta be Pötyi.
- Láttál már szõlõültetvényt? Voltál már falun? - kérdezte Oszi.
- Szõlõt már láttam, voltam egy szüreten is.
- Hogy nézett ki az a szõlõ?

- Alul volt egy göcsörtös vastag fás része, abból jöttek ki a hosszú vékony ágak. - emlékezett vissza  Pötyi. - De mi köze ennek a pénzhez?

- Azt a göcsörtös vastag fás részt nevezik tõkének. És ott a ház mellett nem láttál egy nagy tuskót, egy elfûrészelt fatörzset?

- De, azon darabolták a venyigét, a tábortûzhöz. - emlékezett Pötyi.

- Hát az a másik tõke, a fa, venyige tûzrevaló aprításához. - magyarázta Oszi., és folytatta: - Egy vállalkozáshoz három dolog kell. Anyag, ember és eszköz. A következõ kérdés, hogy milyen anyagunk van, lehet-e szerezni, találni, esetleg kérni (ilyenek a öreg kazetták), esetleg, ha többen vagyunk, valaki másnak van (mint az az egy új kazetta nálam), vagy fokozatosan kell megvenni, mert most csak az elsõ napra valóhoz van pénzünk. Holnap már június 1. van. Ma nincs pénze egyik szülõnek se, holnap már kapnak fizetést. Ezután jön az eszköz. A kérdések ugyanezek. 10 napra nem veszünk videót, lemondunk a nézésérõl, és átvisszük Tomihoz öten. Ingyen. A harmadik az ember. Aki hajlandó dolgozni, akkor is, ha nem kap rögtön pénzt érte, mint most mi. Mert nekünk fontos ez az ügy!

- Értem. És a pénz csak akkor, és csak annyi kell, amikor, és amennyi éppen muszáj. - derült fel Pötyi arca.

- Egy dolog biztos. - mondta Oszi. - Nem lesz szükség 30000 forintra. Már a feltétlenül megvásárolandó kazettákra is csak 22000 forint kell.

- Jó, hogy mondod. Be kell írnom, hogy tõled kaptunk 1070 Ft-ot. - már írta is Pötyi kis füzetébe.

- Nem, csak 1064-et. A  kazetta nem 500, csak 499 forint. Ha könyvelni akarsz, légy pontos. - igazította ki Oszi. - De siess, mert már jönnek a többiek!

Rozi és a korábban vele tárgyalók jöttek át.
- Hello Pötyi! Miben segíthetünk?

- Egyelõre úgy számolom, hogy körülbelül 27000 forint kellene. Ha minden igaz, akkor ez lehet 50 forinttal kevesebb. - mondta Pötyi. - A kérdés az, ki tudna ennyi pénzt szerezni?

- Milyen lehetõségeket látsz a pénzszerzésre? - kérdezte Rozi.

- Elõször is lehet érte megdolgozni. Mi hatan félóra alatt kerestünk a parlagfû-irtással 1930 forintot. Ez egy térnek a kitisztításával járt. Itt a lakótelepen legalább 20 ilyen kis terecske van, nem beszélve a gát melletti parti részrõl. Csak a tépdeséshez 6 gyereknek elég lenne  napi egy óra munkája.

- Ne is menjünk tovább! Ki jelentkezne holnaptól napi egy óra kertészeti munkára? - tette fel a kérdést Rozi.

- Ha ma elhozzuk a kazettákat a kölcsönzõktõl már nincs más fontosabb? - kérdezte Karcsi.

- Nincs. - szólt Rozi. - viszont a másoláshoz minden nap kell legalább öt új kazetta, ami 2500 forint.

- Csak 2495. - mondta Oszira kacsintva Pötyi.

- Pötyi! Megtakarítottunk 4000 forintot - ért oda  Andi és Ági. Nem kell venni 400 vinyettát, mert a mûanyag kazettákba egy géppapír berakható.

- És a kazettákra akkor mit raksz? - kérdezte Pötyi.

- Ahhoz van elég öntapadós csík az otthoni kazettáink dobozaiban - szólalt meg Piroska, és a többiek buzgón bólogattak.

- Nekem van egy egészen új játék betûnyomdám - mondta Karcsi. Megmondjátok, mi legyen ráírva, és én kirakom. Csak pecsételni kell.

- Gyerekek! Becsöngettek. Kezdjük a fogalmazásórát - szólt közbe Éva néni.

Fogalmazzunk együtt!

- Éva néni! - jelentkezett Ági. Volna egy nagy kérésem. Szeretném, ha meg tudnánk fogalmazni a kazetta címét.

- És ezt hogyan képzeled el? Semmi kifogásom nincs ellene, mert ez is fogalmazás, csak kíváncsi vagyok rá. - válaszolt a tanító néni.

- Kellene mindenki esze! Benne vagytok? - fordult Ági az osztályhoz. - Jó, jó, köszönöm! Szóval, címet fogalmazunk. Én felírom a táblára az összes ötletet, egyelõre egy alapvetõ szabály van, MONDJ JOBBAT! Kérlek, hogy ne kezdjétek magyarázattal, vagy, hogy "úgy gondolom", vagy "az a javaslatom", egyszerûen csak az ötlet kell. Ne azt mondjátok, hogy ez hülyeség, csak a jobbat mondjátok. Azért írom a táblára, hogy mindenki lássa, miket mondtak már a többiek. Ezekrõl eszetekbe juthat újabb. Ismételni felesleges. Ha az elején nem megy, én fogok mondani, amíg van mit. Nem érdekel, ki mondja, ezért nem lesz osztályzás. A cél a legjobb cím megtalálása, és ehhez most egy dolog a fontos, minél több ötlet jöjjön össze! Kezdjük! Hallgatom!

- Na jó! - "Óra a gyerekek szerint"
- A mi óránk. Köszi!
-  "KÖRnyezet"
- Környezet óra a III. b.-ben. Köszi!
- Mintaóra. Köszi!
- A példa. Köszi!
- Utánozzatok! Köszi!
- A növény. Köszi!
- Vegye át! Köszi!
- Másolja! Köszi!
- Tessék másolni! Köszi!
- "Mi így tanulunk"
- Módszer eladó! Köszi!
- Együtt jobb! Köszi!
- "Szerintünk"
- A szájunk íze szerint. Köszi!
- A gyerekek csinálták. Köszi!
- Csak egyszer próbáld ki! Köszi!
- Nekünk így jó! Köszi!
- Nekünk így jobb! Köszi!
- Nekünk így a legjobb! Köszi!
- Önnek is jobb! Köszi!
- Mindenki nyer! Köszi!
- Élvezzük az órát! Köszi!
- Tanulás másképp. Köszi!
- Tanítás másképp. Köszi!
- A XXI. század iskolája. Köszi!
- Megmutatjuk Módszerünket! Köszi!
- Tanuljon tanítani! Köszi!
- Mi is tudjuk. Köszi!

- No, nincs  több? - kérdezte Ági. - Senki többet, elõször, másodszor, harmadszor? Jó, vége! Lássuk, mennyi jött össze! Kereken 30 javaslat. Gratulálok!

- De, most hogy döntsük el, hogy melyiket válasszuk? - töprengett hangosan Ági. - Nekem mindegyik tetszik.

- Döntse el a KAPTÁR! - javasolta Oszi. Mi, huszonhárman nehezen tudnánk választani.

- Szerintem Éva néninek kellene döntenie. - mondta Rozi. Nem azért, mert õ ami tanító nénink, hanem, mert õ tanító néni. Ugye, tanítóknak, tanároknak akarjuk eladni. Õ a vevõk nevében dönthet. Mi csak eladók vagyunk. Nem nekünk kell, hogy tetsszen a cím, hanem a vevõknek.

- Tanító néni! - szólt Ági. - El tetszik vállalni a döntést?

- Ha megszavazzátok, elvállalom. Azzal a feltétellel, hogy, ha nem sikerül mindenkinek eladni, a fogyás és a résztvevõk száma közötti különbséget én megveszem. Azt mégsem lehet vállalni, hogy, ha nem lesz 200 résztvevõ, akkor is eladjuk mindet!

- Akkor megadjuk a választás jogát Éva néninek? - kérdezte Ági - Szavazzunk! Egy, kettõ, hááárom.

Mindenki feltette a kezét.

- Köszönöm a bizalmat. - mondta Éva néni. - Azért, ha most megmondom, hogy melyiket választom, szeretném, ha lenne még egy szavazásotok, hogy hányan értetek egyet velem.

- Erre semmi szükség! - mondta Ági. - Nem véleményezhetjük a Vevõ választását.

- Na, jó. Az én választásom: "Élvezzük az órát!" Én, mint tanár mindenesetre élvezem. Tetszik a végén a felkiáltójel. Ez nem kijelentés, hanem óhaj, felszólítás. A kollégáimnak szól.

 - És még  a kicsengetés elõtt: Ilyen újszerû és élvezetes fogalmazásórára nem számítottam.

Élvezzük az órát!

- Tomi! - szólt Éva néni a kisfiúnak. - Tessék, itt van a kazetta, a kamera és az elosztó. Az igazgató bácsi jó munkát kíván és küld még egy üres kis kazettát, hogy a feliratozást meg tudjátok csinálni. Hozzájárulásként itt van egy 4 órás üres kazetta is De szerdára várja vissza a kamerát. És örülne, ha az elsõ nagy kazettákból egyet megkaphatna, mondjuk bérleti díjként. Ki fog segíteni neked?

- A mi feladatunk maga a másolás, elkészítés. - mondta Tomi - Két segítõm is van, Pötyi és Piroska. Szerdán hozom a kamerát és a kazettát. És köszönjük szépen a segítséget.

- Piroska? - döbbent meg Éva néni - Jó lesz ez? Egy bukott gyerek?

- Egy évvel idõsebb, tapasztaltabb, és ez elõny. Õ jelentkezett. Én meg, örülök neki. Az eredményt majd meglátjuk.

- Sok sikert! - mondta kételkedve a tanító néni.
- Köszönjük szépen. Csókolom.
- Tomi! Ma is dolgozunk? - ment oda hozzá Piroska.

- Beszélnünk kellene Ágival és Andivel. - válaszolt Tomi. Keressük meg õket.

- Gyertek kicsit az ablakhoz! - kérte Tomi a  három kislányt. - Arra gondoltam, hogy ma délután, amíg a többiek hozzák a magnókat, a kazettákat, meg kellene néznünk, hogy sikerült a felvétel, mennyi helyünk van az 1 órából, azaz a 60 percbõl szabadon. Ha ezt tudjuk, akkor lehet megcsinálni a feliratozást.

- Igazad van. - mondta Andi. - Ebéd után átmegyünk hozzád Ágival.

- Én is ott leszek egykor. - ígérte Piroska.

- Te Piri ne egyél sokat, mert paradicsomleves és palacsinta van ebédre! - figyelmeztette Tomi.

Piroska gyorsan odadobott egy "Sziasztok"-ot, és elszaladt.
A lányok nem értették, kérdõn néztek  Tomira.

- Tudjátok, Piroskáéknál nincs ebéd, nagyon szegények. Ezt szégyelli, ezért mondta, hogy egykor jön, és nem azt, hogy ebéd után. - magyarázta Tomi. - De nektek elmondom, hogy ha van hely, felvehetnénk Piroskával egy kis  bevezetõt. Gondolkodjatok rajta ebéd közben, és majd, ha kiderül, mennyi a hely, javasoljátok! Sziasztok!

Tomi hazacipelte a kapott szerkentyûket, és összeállította a "berendezés"-t. A kamerát kivette a táskájából, a töltõt bedugta egy konnektorba. Anyukájának szólt ebédügyben, Piroskáról is. A kazettát berakta a kamerába, és az elejére tekerte. Lenullázta a számlálót, majd gyorspörgetéssel végigtekerte a szalagot. A számláló 54.32 után nem ment tovább, bár a szalag még tekerõdött. Eszerint van még 5 perc és 28 másodperc, morogta magában.  Elõvett egy darab papírt, és elkezdett gondolkodni, milyen felíratok kellhetnek. Elõször a gyártó jelképe, a kézjel. Telefon!

- Szia, Oszi! Tudnál nyomtatni a számítógéppel egy nagy kezet, amelyik egy V betût mutat? Ha hozzátok a kazettákat, hozd el légy szíves! Köszi! Szia, Jó étvágyat!

Ezután elkezdte a feliratokat tervezni, egy-egy lapra:

Mire végzett csöngettek, 1 óra volt, jött Piroska.

Paradicsomleves és palacsinta

- Tomi! - szólt Kovács néni a konyhából. - Megjött Piroska! Menjetek kezet mosni, kihûl a leves!

- Tessék csak Pirinek hívni! - kérte Piroska. - A Piroska olyan felnõttes.

- Képzeld, több, mint öt percünk van! - újságolta Tomi miközben szappanozta a kezét.

- Mit csinálunk ennyi idõvel? - kérdezte Piri.
- Majd elmondom az ötletemet, ebéd után. Nagyon éhes vagyok.

- Tomi! Ne szürcsöld a levest! Vegyél példát Piritõl, látod kavargatja, és megfújja, mielõtt megeszi. - mutatta Tomi anyukája.

- Mi nem bírjuk a forró ételt, ezért biztos, ami biztos kavargatjuk, és fújjuk. - magyarázta Piri. - Ez a paradicsomleves is nagyon finom.
- Miért, ti másképp csináljátok? - csodálkozott Tomi.
- Igen. Hogy is fõzi apukám? - gondolkodott el Piri.
- Apukád? Nem az anyukád fõz? - kérdezte Kovács néni.

- Anyukám csak akkor fõz, ha apukám dolgozik, és nincs otthon. Apu azt mondja, hogy jól fõzni csak élvezetbõl lehet. Anyukám muszájból fõz.

- Hát, én is el tudnám viselni az életet fõzés nélkül! - sóhajtott Kovács néni.

- De anyukám te tudsz fõzni. - vigasztalta Tomi.
- Majd meglátjuk, milyen receptet mond Piri.

- Elõször zsíron megpirítja a hagymát, azután petrezselymet, krumplit rak bele, meg zellerlevelet. Ha megpuhult, paprika és hámozott paradicsom jön, pirospaprika, kis cukor, és azután a víz. A végén rizsát, vagy reszelt tésztát fõz bele.

- Ezt felírom! - vette elõ Kovács néni a tollat és a saját receptgyûjteményét. - A palacsintát hogy szereted?  Túróval, kakaóval, vagy lekvárral?

- Mindegyiket szívesen megeszem, de a legjobban a Rácz Pali kedvencét szeretem.  - válaszolta Piri.

- Ezt sem ismerem! Várj, még befejezem a paradicsomleves leírását. Így, most mondjad!

- Kikeverjük a palacsintatésztát, közben szeletekre vágott zsemlét kicsit megpirítunk, cukrozott vörösborba áztatjuk. Megmártjuk a palacsintatésztában, és forró olajban kisütjük. Fahéjas porcukorral szórjuk be, és lekvárba mártogatjuk.  - magyarázott lelkesen Piri.

- Mi is szoktunk almát sütni pongyolában. - szólt Tomi.

- Mi külön palacsintát nem sütünk. Csak így, valamit belemártva. Zsemlét, almát, banánt, bodza-, vagy akácvirágot. És mindet cimettel, fahéjas porcukorral szórjuk be.

- Akkor az alma pongyolában cigány étel? - csodálkozott Kovács néni.

- Mi cigányok büszkék vagyunk a fõzõtudományunkra. - mondta Piri. Sok receptünket vették át mások is.

- Például? - kérdezte Tomi.

- Hallottál már a kakaspörköltrõl túrós csuszával? Vagy a Rigó Jancsiról?

- Ilyen pörköltöt egy elõkelõ étteremben ettem,  amikor apunak külföldi vendégei voltak. A Rigó Jancsi meg a kedvenc süteményem. Ha cukrászdába megyünk, mindig azt kérek.

- Rigó Jancsi híres cigány muzsikus volt. - jegyezte meg Piri. - Nagyon finom ez a palacsinta is. Így vastagon sokkal jobb, mint azok a papírvékonyak, amiket a falatozóban adnak.

- Várjatok, adok kistányérokat, és a többit bevihetitek a szobába, majd ott megeszitek. Akkor én tudok mosogatni. - tuszkolta ki a gyerekeket a konyhából Kovács néni.

Hogy is mondta Piroska?

- Szóval, mi a terved arra az öt percre? - kérdezte Piri, amikor becsukódott mögöttük az elõszobaajtó.

- Kellene egy köszöntõ azoknak a tanítóknak, akik majd megveszik a kazettát. - mondta Tomi, és hozzátette: - Rád gondoltam.

- Az ötlet nagyon tetszik, de miben gondoltál rám?
- Mondd te a köszöntõt!
- Mégis, mit mondjak? És miért éppen én?

- Ismerek valakit, aki másodszor járja a harmadik osztályt, és most, az év végén minden tantárgyból legalább hármasa van. - mondta huncut hangon Tomi. - Tudsz jobbat?

- Meg tudom én ezt csinálni? - kételkedett Piri.

- Az eredményt te csináltad, meg a tanítás megváltozása. Errõl kellene beszélned.

- Nem is tudom mit mondjak.

- Mégis, mit mondanál? Kezdd el! - javasolta Tomi, és a távirányítóval titokban bekapcsolta a kamerát.

- Kedves tanító néni, tanító bácsi!  Csináltunk neked egy filmet arról, hogy az utóbbi idõben milyen órákat tartunk mi a III. b-ben. Komolyan mondom, élvezzük az órát! Mindenki!  Az úgy kezdõdött, hogy Rozi elkezdett  kérdezni. Nem is! Elõször megalakult a Hármasok Klubja. Én is beléptem. Tudod, én évismétlõ vagyok. Tavaly matekból, olvasásból, és tornából megbuktam. Nem mertem megszólalni, nem értettem, hogy mit számolok, gyenge, ügyetlen voltam. Most meg, magam sem hiszem, beszélek, matekból négyesem van, a váltófutásban a mi csapatunk gyõzött. Ja, igen, a Hármasok Klubja! Ez egy nagyon jó dolog. Ha én nem értek valamit, elmagyarázza nekem valaki. Ez volt a tanulópároknál is. De most van folytatása. Én is segítek másnak. Lehet, hogy éppen annak, aki nekem segített. Ez alapszabály. Mindenki segít és kap segítséget. Senki sem szégyelli, hogy nem tud valamit, mert mást viszont õ tud jobban. Én magyarázok, érted? Én, a kis cigánylány! A Hármasok Klubja megalakulásától ennek a videónak a felvételéig egy hónap telt el. A közös szereplést és a magyarázást majd mindjárt meglátod. Nem vagyok benne, mert én már az elõzõ köri órán szereztem egy ötöst. Most már minden óránk ilyen. Mi mondjuk el, hogy mit tudunk az új témáról. Éva néni csak hozzáteszi, ami kimaradt. A felelések helyett közös szereplések vannak. A legjobbak készítenek fel minket a szerepünkre. Ez nem bemagolás, mert nem beszéljük meg egymással, ki mit fog mondani. Régebben megtanultam szó szerint a könyvbõl a leckét. Most muszáj értenem, mert nem tudom, merre viszi el a beszélgetést a másik. Oszi azt mondta (tudod,  õ a mi házi zsenink) neki is jobb, ha felkészít engem. Jobban megérti a kérdéseimbõl. "Rendet tud rakni a krumpliszsákjában, a fejében". Ha már úgyis van súgás, csináljuk tisztességesen, és a legjobbakkal. És inkább elõre, mint felelés közben. Miért nem tudtam felelni? Mert egyedül voltam. Szemben mindenki ellenséges volt. A tanító arra várt, mikor csinálok hibát. A gyerekek örültek, hogy nem õk vannak soron, én kínlódom egyedül. Ha hibáztam, kinevettek. Most nem egyedül vagyok kint, mindenki szurkol nekünk. A feladatok az életrõl szólnak. Nem csak számok, vásárlás, tervezgetés. Élvezzük az órát. És, ha bemutatod ezt a felvételt az osztályodnak is, õk is azt kérik, élvezni akarják az órákat. Hidd el, Éva néni is élvezi. Minden gyereknek ez a vágya: Élvezzük az órát!

Életemben nem beszéltem ennyit egyfolytában. De errõl lehet órákig!

- Ennyi! - szólalt meg Tomi, és kikapcsolta a kamerát. - Várj, csak! megnézem a számlálót 5 perc és 12 másodperc. Van 8 tábla, amit meg kellene mutatni. Ebbõl 4 tábla fontosabb, és nagyobb, arra hagyunk 2-2 másodpercet, négyre elég 1-1. Az összesen 12 másodperc, a beszédeddel együtt 5 perc és 24 másodperc. Mennyi hely volt még? 5 perc és 28 másodperc! Benne vagyunk, még 4 másodperc jut a táblákra.

- Mit mondasz? Csak nem vetted fel, amit itt összedumáltam? - kérdezte Piri.

- Dehogy nem! Szupi voltál! Most megvárjuk Andit és Ágit, és lejátsszuk nekik.

- Valaki csenget. Már õk jöttek?

- Szia Oszi! Gyere fel! - kapta meg a választ Tomitól, aki a kaputelefonba szólt így.

- Oszi? Õ vásárolja az új kazettákat, nem?
- Igen, de megkértem, hogy hozzon valamit, soron kívül.
- Mi az? - lett kíváncsi Piri.
- Szia Oszi! Köszönöm, gyönyörû lett. Bejössz? - kintrõl morgás.

- Na jó, de siess vissza! Szia! - mondta még mindig kifelé Tomi, majd megfordult és egy lapot mutatott Piri felé, - Na, mit szólsz hozzá?

A lap így nézett ki:

Készítette a

KAPTÁR

- Nagyon szép! - lelkesedett Piri.

- Ószi azt mondta, hogy inkább megrajzolja a kaptárt, és az legyen a cégjelzés, és ne a V felmutatása. Na, most figyelj Tegyük ezt a lapot a többi mögé! Most vedd õket a kezedbe, és amikor felemelem a kezem, számolj, hogy tizenegy, tizenkettõ, és utána cserélj a következõre. Megint tizenegy, tizenkettõ, és csere. Egészen a KAPTÁR-lapig. Érted? Kezdhetjük? - állt be a kamera mögé Tomi. Beállította a távolságot, felvette a címlapot, majd felemelte a kezét. A felvétel végén megnézte a számlálót, 5 perc 28 másodperc volt.

Piri! Nagy voltál!

Csöngettek. Andi és Ági jött meg.

- Sziasztok! Éppen jókor érkeztetek. - fogadta õket Tomi. - Üljetek le, megmutatjuk, hogy mit csináltunk.

A kamerát és a vídeomagnót a TV-vel összekötötte, így lehetett látni a felvételt, és rögtön át is másolta egy négy órás kazettára.

A lányok szóhoz sem jutottak, pedig mindketten írtak egy köszöntõ-szöveget Piroskának, és még egy harmadikat is közösen. Amikor viszont megnézték a felvételt, rájöttek, miért volt Tomi ilyen lerohanó. Ha nem tetszett volna nekik, még javasolhattak volna mást, de, mivel tetszett, nem volt érdemes Piroskát ráébreszteni, hogy õk akarták a szájába adni a saját szavaikat.

- Na, mit szóltok hozzá? Jól beszélt Piri? - kérdezte Tomi, miután leállította az utolsó tábla után a masinákat. - És a felíratok?

- Nagyon jó az egész! - mondták a lányok. - Piri, nagy voltál! Szép, okos, és õszinte. Fogalmazás órán a tartalomra is, a formára is ötöst szavaznánk meg mindkettõtöknek.

- Hármunknak, mert Oszi csinálta a KAPTÁR-táblát. - válaszolt Piri, miközben elpirult a dicsérettõl. - Ez Tomi bûne volt. Nem tudtam, hogy felveszi, amikor csak fogalmaztam, hogy esetleg mirõl kellene beszélni.

- Ettõl lett olyan igazi! - mondta Ági. - Kár, hogy nem láthatjuk majd a békéscsabai arcokat, amikor megnézik.

- Azért, mert nem leszünk ott? - kérdezte Piri.

- Nem! Ha Rozi és Pötyi látná, az olyan lenne, mintha mi is látnánk. - magyarázta Ági. - Csak elõször arra gondoltam, hogy le kellene vetíteni a 200 tanítónak. Azután rájöttem, hogy ott Éva néninek és Rozinak kell beszélnie. Értsék meg, hogy ebben mindenkinek megvan a munkája, élménye, véleménye. Tomi! Mi a következõ lépés?

- Most ugrik a majom a vízbe! - válaszolt Tomi. Megpróbáljuk négyszer felvenni a nagykazettára a köszöntõt és a töri órát együtt. Ha sikerül, és a ragasztásoknak is lesz hely, gyõztünk, holnap kezdõdhet a sokszorosítás. Most kicserélem a kiskazettát, és elindítom a másolást. Valaki mindig figyelje a számlálót, a TV-n is látni fogjuk a végét. Közben egyétek a palacsintát, mert teljesen kihûl. Lassan jönnek majd a többiek is, a magnókkal, az új és a használt kazettákkal, lesz dolgunk elég.

- Gyere Andi, menjünk kezet mosni! - szólt Ági, majd a fürdõszobában hozzátette: - Jó, hogy Tomi nem hagyott minket szóhoz jutni. Piri azt hitte volna, hogy rákényszerítünk egy szerepet, ami nem az õ gondolatait érzéseit mutatja.

- Soha többé nem akarom másnak elõírni, hogy mit mondjon. - válaszolt Andi. - Ha elég jó a dolog, mindenkitõl kapható  saját vélemény, és ez  a fontos.

Elkészül a mesterkazetta

- Itt palacsintaszag van! - tört be a szobaajtón Pötyi. - Sziasztok!

- Szia! - válaszolt Tomi. - De nem szag, hanem illat! Gyere, egyél! És nézd a köri óráról a felvételt. Eddig még senki nem látta. Mi is most nézzük először. Az elejét, meg majd akkor látod, ha megkezdjük a második másolást.

Pötyi leült Tomi mellé, és odasúgta neki: - Majd mondanék neked valamit, négyszemközt.

- Én is! - súgta vissza Tomi.

Erre a beszélgetésre csak jóval később került sor. A szoba egyre inkább megtelt. Megjött először Oszi, a vásárolt kazettákkal. Tomi megmutatta neki a feliratokat.  Akkor vették észre, hogy Piri a kazettanézés közben körberajzolta őket  A cím körül gyerekek álltak körbe, kézenfogva karikában. Az iskola-felirat körül különböző alakú lakótelepi házak álltak. A főszereplők listáját a négy sarokban egy napocska, egy szelet fújó gyerekfej, egy felhő és egy kis növény rajza díszítette. A további szereplőknél különféle állatok, hangya, méhecske, katicabogár, majom, lovacska, oroszlán karéja fogta körül a középre halványzölddel rajzolt növénykét. Piri nevét tarka kendők, csörgődob, fakanál ékesítették. Tomi körül állványon kamera, TV, kazetták voltak. Andit megint gyerekek karikája keretezte. A KAPTÁR körül virágok voltak.

Tomi füle elvörösödött, kezdett mérges lenni.

Oszi megelőzte: - Te, ez nagyon szép, és találó. Ezekből rakom össze a kazettaborítót. Apukámnak van szkennere, amivel színes képeket be lehet vinni a számítógépbe. Ott azután úgy kicsinyíthetem, alakíthatom, ahogy akarom.  Most elviszem, és, ha kész vagyok vele, egy lapot kinyomtatok, hogy megbeszélhessük. Sziasztok! - még elkapott egy palacsintát, és elrohant.

Az ajtóban ütközött össze Karcsiékkal. Hatan szálltak ki a liftből. - Szia! 65 darab kazetta! - közölte vele először az örömhírt Karcsi.

- Képzeljétek, először csak 10 darabot akartak adni. Miután a kölcsönzőben azonnal elkezdtem kirángatni egy kazettából a szalagot,  hoztak még 55-öt. A felét ott helyben kiürítettük. Az utcán, egy kukánál folytattuk volna, de egy bácsi elkezdett velünk veszekedni, ezért végül felmentünk hozzánk, és ott fejeztük be. Most, meg indulunk, vár a parlagfű. Az utolsó átmásolás előtt vissza szeretnénk érni.

Egy-egy palacsinta a hősöknek, és már futottak is el.

Piri már a sarokba guggolt, és rakta össze a műanyagszatyrokból a kazettákat. Egyet kitett az asztalra. Andi kaparintotta meg. Elfintorította az orrát, ahogy ránézett a gusztustalanul izmos pasasra, aki egy véres kést tartott magasra. Szétnyitotta a kazetta tokját, kivette a kazettát. Ahogy lefektette kinyitva a tokot az asztalra, mindjárt észrevette, hogy hol lyukas a takaró fólia. Alányúlt, és kiszedte a borítólapot. Az izompacsirta képét  nagy élvezettel összegyűrte. A kazettát Tomi kapta el. A kis órás csavarhúzót még délelőtt kapta Rozitól. Ági felismerte, ez volt, amit anyukája odaadott Tősi bácsinak, Rozi apukájának azért, mert megjavította a kakukkos órát.

Tomi kiszedte az öt csavart. A  kazetta szétjött. Az orsók kivehetők voltak. Megnézte, hogy szorítják be a szalag végét, lemérte, mennyi kell az orsótól az olvasófejig. Úgy számolta, hogy körülbelül 20 centi elég lesz. Megmérte a szerelési időket. Most többet nem lehetett tenni, mert még nem volt másik magnó, csak az, amire a kamerából ment a másolás.

Közben Kovács néni állandóan az előszobában volt, beszélt a kaputelefonba, nyitotta a kaput, az ajtót. Volt, amikor mind a két lift ide hozott vendéget. Megérkeztek Roziék, ők meghozták a Katinak ígért 100 darab használt kazettát. Nem volt idejük kiszedni mindegyikből a szalagot, Tomi egyet félretett, a többinek Andi, Ági és Pötyi ugrott neki. Hamarosan óriási halom lett a kitépett szalagokból. Andi olyan óriáskígyónak látta, amin végigment az úthenger. Ezen sokat nevettek. Piri a másolást figyelte, minden másodpercre vigyázott. Megjött az öt vídeómagnó is. Roziék tovább rohantak parlagfűt irtani. Kovács néni nekiállt újabb 100 palacsintát sütni. 6 órakor eljött a legizgalmasabb pillanat. Piri csendet intett. Mindenki a számlálót figyelte. Mi fogy el előbb? A szalag, vagy a másolnivaló?!

- Most! - kiáltották, ahogy vége volt negyedszer is az órának. A magnót leállítani kellett.

Hogyan csináltuk?

- Tudjátok, mit? - szólt Tomi. - Az üres szalagnál nem megy a számláló. Meg kellene tölteni. A nagy filmeknél csinálnak  werkfilmet is, ami a munkáról szól, hogy hogy készült a játékfilm. Most én átállítom a kamerát, hogy közvetlenül a nagy kazettára vegyen, és bemutatom vele, hogyan dolgozunk, itt és most. Addig csináljuk, amíg el nem fogy a szalag. Ezzel már megnézhetjük, mennyi hely maradt a 240 percből, mennyit tudunk az egyórásokon rátartásnak, tekerésnek használni. Nem kell szerepet játszani, mindenki csinálhatja tovább, amit eddig dolgozott. Piri! Most, hogy megjöttek a magnók, egyet kapcsolj be, tegyél bele egy szalagos kazettát. Én, mielőtt bekapcsolnád szétszedem, és úgy állítsad indulásra készre. Ha majd kihúzta a szalagot, a szünetgombbal kapcsold ki, és megmérjük, mennyi szalag kell a kihúzáshoz.

Szétszerelte a gépet, kivette a kazettát a kamerából. Előkészítette anyukája varródobozából a centimétert. Ez egy két méteres viaszkos-vászon csík, ezzel szoktak a szabók mérni derékbőséget, karhosszt. Hajlékony, lehet vele követni a szalag tekeredését.

Ilyen előkészületek után még megírt egy táblát:

Werkfilm

- Még egyet indulás előtt! Akire ráirányul a kamera, néhány szóval mondja is, hogy mit csinál! Andi! Tartsd egy kicsit ezt a lapot! Utána Ágira irányítom, akkor leteheted, és folytathatod a szalagtalanítást. Na, felvétel indul!

- Nincs pénzünk, ezért szereztünk régi használt kazettákat a vídeó-kölcsönzőktől. Nekünk csak a kazetta és a tokja kell, a régi szalag nem. Azt ki kell szednünk belőle, ezt csinálom most. - kezdte Ági.

- Tomi! - szólt Pötyi. A kamera felé fordult. - Gyere csak ide! Nézd, ez nagyon beszorult. - amikor Tomi odament, a kislány elnevette magát - Na végre, most már te is látszol a filmen!

- Gyerekek! Itt a második száz palacsinta! - jött be Kovács néni.

- Anyukám, mi már sokat ettünk! - mondta Tomi, miközben visszament irányítani a kamerát, most éppen az anyukájára.

- Na, és! - válaszolt anyu. - Tudjátok, milyen lódobogást hallottam kintről?

- Sziasztok! - robbant be Rozi és vagy 10 gyerek. - Befejeztük a mai parlagfű  irtást négy teret kitakarítottunk. Voltunk már az önkormányzatnál is, 5385 forintot kerestünk! Ez két napi kazetta!

- Add csak ide! - szólt Pötyi - Én vagyok a költségfelelős. Csak így tovább! Az nem baj, ha több pénzünk van, legfeljebb több másolatot tudunk csinálni. Szupi lenne, ha az egész osztálynak jutna kazetta!

- Egyetek palacsintát - ajánlotta az újonnan érkezetteknek Kovács néni.

Tomi átváltott Pirire.

- Azt akarjuk megtudni, hogy mennyi szalag kell az orsóhoz kötéshez, és a beinduláshoz. Most mérem egy centivel. - mondta Piri, majd fölegyenesedett - 22 centi. Ez négy kazettánál 88 centi. Majd meglátjuk, hogy a werkfilm milyen hosszú lesz, de bele fog férni.

- Vége! - szólt Tomi. - Ennyi jutott a werkfilmre. Ez 1 perc, 37 másodperc. Már csak azt kellene tudni, hogy ez hány centi.

- Tomi! - szólt Piri. - Ez egyszerű. Visszatekerjük a werkfilm kezdetéig. Én szétszedem a kazettát, és letekerjük, lemérjük, hogy ez a vége hány centi hosszú. Ez kisebb munka, mint végigmérni egy egész szalagot. Vidd vissza a nulláig!

- Tessék, csináld, de vigyázz, nehogy megsérüljön rajta a felvétel! - adta oda Tomi a kazettát.

Piri gyakorlott mozdulatokkal csavarozta szét a kazettát. Kivette azt az orsót, amelyiken kevesebb szalag volt, és odaadta Andinek, hogy húzza. Amikor Andi már 2 méterre is eltávolodott, megnyugodtak. A mérés eredménye 3 méter volt. Ez azt jelenti, hogy egy másodperc 3 centiméter szalagot jelent .

Pötyi számolt. - Az egy órás kazetta akkor 111 méter, a négy órás 445., majdnem fél kilóméter. Akkor nagyon vigyázzunk, nehogy letekeredjen egy orsó, mert sokat kell akkor visszatekerni.

- Vegyünk tehát 22, meg egy körültekerés, 3 centi, összesen 25 centit az elején. - kezdett számolni Tomi is. - Ez beáll magától, mert a kazettákat úgy indítjuk, hogy be vannak ragasztva. Amikor vége egy adagnak, középtől tekerünk mondjuk 15 centit, és ott vágjuk el utána kell még 25 centi hézag a következő beragasztáshoz, a második végéhez, a harmadik elejéhez megint 40, és még egyszer 40. Ez 3*40+25=145 centi. Az 1., 2., és 3. adag után kell 40 centi, 13 másodperc. Minden felvétel után 13 másodpercet kell üresen kihagyni.

- Akkor, - mondta Andi - a feladat a következő: Az első kazettánál Indulunk a köszöntővel, utána a töri óra, majd üresen fut 13 másodpercig, és kezdjük megint ugyanígy még háromszor, vagyis harmadszor már nem kell az üresen futásra vigyázni.

Különös környezetóra

Kedden reggel a III. b.-ben szokatlan csend volt. Mindenki bent volt, senki nem hiányzott. Éva néni szokatlan csendet talált az osztályában.

- Mi van veletek? - kérdezte.
- Kicsit fáradtak vagyunk, mára nem készültünk. - mondta Andi.

- Ja, persze, az üzleti terv. Világos, elkezdődött a nagy munka. Nem szokta cigány a szántást!

Tomi jelentkezett: - Tanító néni, ezt ne tessék mondani! Piri tegnap rengeteget dolgozott, este 9 óra után ment haza, utolsóként. Nagyon sokat segített.

- Kiről beszélsz? - csodálkozott Éva néni.
- Hát Piriről. Orsós Piroskáról. - mondta Tomi.
- Igen, igaza van Tominak! - kiabáltak a gyerekek.
- Nem értem. Nem mondtam Piroskáról semmi rosszat.
- De igen, hogy nem szokta cigány a szántást!

- Én nem Piroskára gondoltam, hanem mindenkire, erre a nagy fáradtságra.

- Dehát, csak ő a cigány az osztályban! - mondta Pötyi.
- Ez csak egy mondás! - védekezett Éva néni.
- Ezt ő nem így érzi. - mondta Rozi.
- Miért így mondják? - kérdezte Oszi. - Miért cigányozik mindenki?
- Ez komoly kérdés, a felnőttek sem igazán értik. Én sem. - vallotta meg Éva néni.

Ági jelentkezett: - Tanító néni, kérdeznék valamit az osztálytól. Lehet?

- Persze!

- Van közöttünk, aki tudja, hogy miért vannak olyan sokan, akik nem szeretik a cigányokat? - kérdezte Ági.

Laci jelentkezett: - Apám nagyon sokat szidja a cigányokat.
- És te elfogadod ezt? - kérdezte Ági
- Igen, azt hiszem, amit mond igaz lehet. - válaszolt Laci.

- Van olyan is, aki szereti a cigányokat? Persze nem rád gondoltam, Piri.

- Én szeretem, és tudom is, hogy miért. - állt fel Oszi.
- Éva néni! Eljátszhatnánk egy vitát? - kérdezte Ági.

- Milyen óra van most? Környezet. Mi köze van ennek a témának a környezethez? - kérdezte a tanító néni.

- Hát nem a környezetünkben élnek a cigányok? Ezek a mondások nem a környezetünkben hallhatók? - kérdezte Rozi.

- Érdekes megközelítés. Hogy lehet, hogy erről nem szól a tanterv? - mormolta Éva néni, majd hangosan azt mondta: - A szereplés témáját elfogadom. Kik a szereplők?

- Laci, Oszi és Piri. Meg esetleg én. - mondta Ági.
- Te, miért? - kérdezte Éva néni.

- Úgy gondolom, van, aki képviseli azokat, akik szeretik, van, aki azokat, akik nem szeretik a cigányokat. Van egy cigányunk, aki mindezt átéli, és esetleg meg tud magyarázni olyat, amit mi nem értünk. És kell valaki, aki nem cigány, és még nem tudja, hogy mi az igazság, de szeretné megtudni. Ez lehetnék én.

- Akkor ez egy bírósági tárgyalás lenne? Védővel, vádlóval és bíróval, meg egy vádlottal? - kezdte érdekelni a szereplés Éva nénit.

- Olyan nem lehet, hogy az osztály döntene?

- Van, ahol esküdtszék működik a perek tárgyalásban.  12 ember, akiknek egyformán kell dönteniük, vagy úgy, hogy bűnös, vagy úgy, hogy nem bűnös.

- Akkor két dologban kellene szavaznunk. - állapította meg Ági.

- Nem! Három. - szólt közbe Rozi. - Először arról, hogy akarunk-e dönteni. Azután jöhet, ha igen volt a többség, hogy tizenketten, vagy mindenki, és a harmadik, hogy kell-e, hogy egyforma legyen a döntés.

- OK! Akkor az első kérdés: Ki az, aki akar dönteni? Egy, kettő, hááá... - számolt Ági.

- Várj csak! - szólt közbe Zsófi. - Mi lesz egy ilyen játéknak a vége? Ha mindenki egyformán dönt, persze Pirivel együtt, és a cigányok mellett, nincs semmi baj. Ha megoszlik az osztály, abból nagy baj lehet. Ha egységesen a cigányság ellen, Pirit halálosan megbántjuk, pedig már kezdjük megszeretni. A kérdés érdekes, jó volna erről több oldalról hallani. De szerintem dönteni itt nem szabad.

- Hozzászólhatok? - kérdezte Éva néni. - Szerintem Zsófi véleménye átgondolandó. Én vagyok a hibás, mert én dobtam be a bírósági témát. Maradjunk szerintem a köri órán. A kérdés, hogy Miért szeretjük, vagy nem szeretjük a cigányokat?

- Egyet elfelejtettél Ági! - szólt Pötyi. - Nem kérdezted meg Pirit, hogy vállalja-e a szereplést! Nézz rá! Úgy összekuporodik, mint egy beszorított kismadár.

- Piri! Nem akar itt bántani téged senki. Mindannyian szeretünk. Ez a kérdés neked a legfontosabb. És talán sok kérdésre csak te tudsz válaszolni. Vállalod a szereplést? - kérdezte Ági.

- Tudjátok, megijedtem egy kicsit. Zsófinak igaza van, ha ellenünk döntötök, el kell mennem az osztályból. De van egy másik oldala is a kérdésnek. Köztünk, cigányok között is sokan mondják, hogy "büdös paraszt", szidják a nem cigányokat.  Én azt kérdezem magamtól, miért nem szeretik az emberek a másmilyen embert? Ezen szívesen gondolkodnék veletek együtt.

- Igazad  van, - mondta Laci. - Nekem is először az jutott eszembe, amit apám szokott mondani, hogy a cigányok is utálják a magyarokat.

- Szerintem is igazad van. - mondta Oszi. - A fehérek és a feketék sem szeretik egymást. A franciák sem a németeket, és lehetne hosszan folytatni a sort.

- Nem vagyunk ehhez túl kicsik? - kérdezte Ági aggódva. - Mindig voltak népek, akik utálták a másikat. Senki nem tudott ezen változtatni.

- Szerintem maradjatok a cigány-magyar viszonynál. - javasolta Éva néni. - Ha kiderül valami olyasmi, ami másokra is érvényes, az nem baj. A korotokkal nincs semmi baj. Nyitott szemmel jártok a kis világotokban, vannak különböző tapasztalataitok. Mi meg azt osztályozzuk, hogy mennyire tudjátok átgondolni a kérdést, és nem azt, hogy ki ért egy döntéssel egyet.

Hogy is van ez?

- Én azzal kezdeném, -  mondta Piri, aki szintén kiment a kör közepére, - amit Éva néni mondott, hogy cigány-magyar viszony. Ezt már sokszor hallottam, csak nem értem. Én magyarul beszélek, itt élek Magyarországon, apukámnak, anyukámnak magyar személyije van, három éve õket is hívták, hogy szavazzanak. Itt élünk, a nagyapámék is itt éltek, mi is magyarok vagyunk. Mégis van ellenségeskedés. Éva néni egy mondást említett: " Nem szokta cigány a szántást!" Kisebb koromban falun éltünk. Én sem láttam cigányt szántani. Miért nem? Mert nem szoktunk hozzá? Lusták vagyunk? Ez nem igaz. De olyan nagyobb földet, amit nem lehet felásni, csak szántani, sem láttam, cigányokét. Nekünk sem volt földünk, pedig anyám szerette a kis konyhakertünket, gyönyörû paradicsom, paprika, krumpli termett benne. Apám azt mondta, nekünk nem adnak el földet. Még, ha pénzünk van rá, akkor sem. Miért? Mert cigányok vagyunk. Nem értünk hozzá, elhanyagoljuk, és ellepik a kártevõk, amik majd átmennek a parasztok földjeire is. De ez van itt Pesten is. Tízen lakunk egy háromszobás lakásban. Nagyobbat nem vehettünk, mert az már nem a lakótelepen van, ott a szomszédok tiltakoztak. Pedig akkor még lett volna rá pénzünk. Sokat beszéltem, ti jöttök.

- Itt is tiltakoznak! - mondta Laci. - Apám nem érti, hogy lehetett beengedni ide a cigányokat. Hogy a magyar embernek itt már élni sem lehet. Hogy azért munkanélküli, mert a cigány olcsóbban elvállalja a munkát.

- Laci! A ti nevetek Petrovics ugye? - kérdezte Oszi. - Mennyivel vagytok magyarabbak, mint Orsósék? Az orsó régi magyar fonószerszám, láttam a Néprajzi Múzeumban. A Petrovics azt jelenti, Péter fia - oroszul.

- De az érdekes, miért vállalja el a cigány olcsóbban a munkát. - szólt közbe Ági. - Piri igaz ez?

- Igaz. Mert nagyon kell a pénz. Tízen vagyunk, a nyolc gyerek közül én vagyok a legnagyobb. Anyukámnak muszáj a kicsikkel lenni, nem dolgozhat. Állandó munka nincs, csak egy-két napra való, Apukám kénytelen elvállalni, még, ha csak ezer forintot fizetnek is naponta.

- És a te apukád, Laci? Õ mennyiért menne el ilyen napi munkára? - folytatta Ági.

- Háromezernél nem adja alább. - mondta Laci.
- Az 20 napra, 60 ezer. Az sem sok.

- Még annyi sem, mert nem minden nap lehet dolgozni. Maga a rezsi van havi 25 ezer. és akkor még enni is kell valamit.

- Hányan vagytok? - kérdezte Oszi.
- Négyen a bátyámmal, meg apu és anyu.
- Piri, ti hogyan oldjátok meg ezerbõl?
- Kapjuk a családi pótlékot, az havi 46 ezer forint.

- Igen ezt is mondogatja az apám, hogy ti úgy szaporodtok, mint a nyulak.

- A cigányok  szeretik a gyerekeket. Ha meg akar születni, szívesen várják. Anyukám naponta legalább 60-70-szer megsimogat, megpuszil.

- Igen, errõl én is hallottam. - mondta Oszi. Meg azt is, hogy, ha intézetbe viszik a cigánygyereket, a szülõk kilopják onnan, hogy velük legyen.

- Ezt csak a pótlék miatt csinálják! - mondta Laci.
- Laci! Te hány puszit kapsz naponta? - kérdezte Ági.
- Sehányat, én már nagy vagyok!
- És kisebb korodban?
- Akkor sem, mert én fiú vagyok.
- Mondd, szeretnek téged a szüleid?
- Biztos, csak nem mutatják. A gyereket nem szabad elkényeztetni. Keményen kell nevelni, mert az élet is kemény lesz.
- Piri! Mit mondanak errõl nálatok?

- Nekünk mindent megengednek. Azt csinálhatunk, amit akarunk. Ha jól, vagy jót csinálunk, kapjuk a puszit, simogatást, ha rosszat, van, hogy elõkerül a nadrágszíj is.

- Meg is vernek?

- Ritkán, mert azért igyekszem nem rosszat csinálni. De addig, amíg nem tudom eldönteni, hogy valami jó, vagy rossz, elõfordul egy-egy pofon.

- Laci, téged keményen nevelnek. Ez mit jelent?

- Nálunk csak büntetés van, vagy verés. Ha nem azt csinálom, amit mondanak, rossz vagyok. Ha azt teszem, az természetes, azért nem jár jutalom, dicséret. De a heti zsebpénzt megkapom, ha nem voltam rossz.

- Mennyi a zsebpénzed? - vette át a kérdezést Oszi.
- Heti 100 Forint, és, ha ötöst kapok, még egy százas.
- Piri, neked  adnak zsebpénzt?
- Nem, de, ha kérek valamit, mert megkívántam, megkapom.
- És gyakran van ilyen, hogy megkívánsz valamit?
- Nagyon ritkán, tudom, hogy nincs rá pénzünk.
- És a jó jegyekért kapsz valamit? - érdeklõdött Ági.

- Nem, legfeljebb simogatást. De igazából nem hiszik el, hogy ez tõlem függ. Nem én döntöm el, mit tanulok, nem én osztályozom magam. A tél végéig legalábbis, ez így is volt.

- Most mit mondanak a tanulásodról?

- Hogy sokat fejlõdtem, látják, hogy szeretek tanulni, szerepelni, élvezem az iskolát.

- Laci, nálatok mit mondanak?

- Hogy ez marhaság. Az élet adja fel a leckét, nem magunk választunk. Nekem kell jól felelnem, nem a csoportnak. Küzdeni kell, nem élvezkedni.

- Gyerekek! - szólt közbe Éva néni. - Oszi és Ági csak kérdezett. Lassan vége az órának, én azt javasolom, hogy õk foglalják össze, amit megértettek a válaszokból.

- Én kezdeném, - mondta Oszi - Úgy látom, hogy a két család között van különbség. Az egyik a szabadságra nevel, a másik a szolgaságra. Pirit a saját döntéseiért dicsérik, vagy büntetik, Lacitól. mások döntéseinek megfelelõ végrehajtását várják el. Ez nem nemzeti kérdés. Egy régi Petrovics írta a Farkasok dalá-ban:

Részünk minden nyomor,
De szabadok vagyunk.

Mégis van talán észrevehetõ különbség. Laci apja szerint a cigányok betolakodók. Õk helybeliek. A paraszt nem adja el cigánynak a földjét, a lakótelepi szegény nem örül a beköltözõ cigánynak. Talán a legjobb szó, az "idegen" erre. Ha valaki új helyre költözik, ott idegen lesz. A régebb óta ottlakók félnek tõle, mert nem ismerik. Az új, meg azt mondja, meg kell élnem nekem, meg a családomnak. Mindent meg kell ezért tennem. Hogy ez lehet rossz az új szomszédoknak? Kit érdekel? Nem ismerem õket, idegenek. Pirit szeretjük. Személy szerint õ már nekünk nem idegen. Függetlenül attól, hogy barna a bõre, és fekete a haja. Szép, valódi cigány csaj. A többi cigányt nem ismerjük, és, akit nem ismerünk, attól idegenkedünk.

- Most én jövök, mert mindent elmondasz helyettem. - szólt közbe Ági. Én azt gondolom, hogy minden ember egy kicsit más, mint a többi. Hogy nézne ki, ha csupa iker lenne a földön. A dologban az a probléma, hogy ezt nem mindenki fogja fel. Sokan mindenkit magukhoz hasonlítanak, és, ha nem olyanok, mint õ, akkor az szerintük nem jó.   Én szerintem ez a másság jó dolog. Csodálom a cigányok szabadságát a zenében, a táncban. Látom, nem csak Piri elmondásából, azt a hallatlan összetartást ami a családon belül van. Az óriási szeretetet. Persze ez is fõleg azért van, mert mindenhonnan elkergetik õket, gyorsan össze kell tudni gyûjteni a családot. Tomi elmesélte, milyen jó recepteket ajánlott Piri az õ anyukájának. Jól fõznek a cigányok. Szeretnek jót enni. Ez a szeretet persze idegenben lehet veszélyes is, errõl Oszi beszélt. A családra, a mieinkre terjed csak ki. A "büdös paraszt" nem számít. Idegen a cigánynak. Laci apukája mindent pénzzel mér. A cigány család nem a pénz miatt sokgyerekes. Szereti a gyerekeit. Hogy ki mennyi napibért kap, meg szerintem nem azon múlik elsõsorban, aki megdolgozik érte, hanem azon, aki felfogadja, dolgoztatja. Ha sok munka van, sok embert fogad fel, akár drágábban is. Ha kevés a munka, válogat. És van, aki nem vesz fel cigányt, mert idegen, van, aki meg éppen õket keresi, mert olcsón vállalják, és jól elvégzik a munkát. Talán tényleg az lehetne a megoldás, ha a cigányok megszûnnének idegenek lenni. Ha abból élnének meg, ami az értékes, a szép bennük. Ne szoruljanak másokra, mert a szabadságukat kockáztatják. Adjanak, szeretettel, azt, amit képesek adni. És, ha meg tudják szerettetni az értékeiket a helyiekkel, nem lesznek többé idegenek, és lesz tisztességes jövedelmük is. Csak eszembe jutott Tomi anyukájával kapcsolatban, hogy van itt a lakótelepen hamburger, gyros, kínai étel, de nincs Rácz Pali kedvence.

- Tanító néni! Ugye osztályozunk! - kérdezte Rozi.
- Persze! Mennyire tudták átgondolni a kérdést? Egy, kettõ, hááárom!

- Kihirdetem  a végeredményt,  ötöst kaptatok. Ági! Akartok belsõ szétosztást?

- Mindjárt megbeszéljük! Laci szeretne kevesebbet kapni.
- Na, mi lesz, már? Mindjárt csöngetnek!
- Sikerült meggyõznünk, egyenlõn osztozunk.
- Jól döntöttetek.

Kettesben

Suli után Tomi és Pötyi együtt indultak haza. Régen nem sétáltak, túl sok dolguk volt az utóbbi hetekben. Most sem sétálni akartak, csak kihasználni az idõt, amíg Tomiékhoz érnek, megbeszélni, ami mindkettõjüket feszítette, utána dolgozni a délelõtt átmásolódott kazettákkal.

Pötyi kezdte: - Tudod, azután, hogy a tanító néni felolvasta a leveledet, néhány nappal késõbb mi lányok az osztályból összejöttünk Ágiéknál. Katival ott találkoztam elõször. Megkérdeztük tõle, hogy mi ez a dolog a fiúk és a lányok között. Kati azt mondta el, amit anyukájától hallott, amikor nagylány lett. Egy része megragadt bennem: " Meglátod a fiút, és úgy érzed, villám csapott beléd. Remeg a lábad, elpirulsz, bizsereg a szíved. Ha hív, mész, mint egy alvajáró." Ezt nevezik szerelemnek. Azóta figyelem magam, és nem remeg a lábam, nem pirulok el, nem bizsereg a szívem, amikor meglátlak.  Nagyon jó veled találkozni, beszélgetni, sétálni, de azt hiszem, hogy ez még nem szerelem. Inkább talán barátság.

Egy kicsit lelassították a lépteiket, Tomi kicsit zavartan megszólalt: Igen, én is ilyesmit akartam mondani. Úgy látszik, árt nekem a TV. Megnézek nagyobbaknak szóló filmeket is, megpróbálom utánozni a szereplõket. Lövöldözök, verekszem, szerelmest játszok. Butaság. Én sem éreztem, érzem azokat, amiket mondtál. Sõt, még bajt is hoztam rád azzal a hülye levéllel. Akkor nagyon szégyelltem magam. Kicsik vagyunk ehhez. Hogy mi lesz öt év múlva, az más kérdés. Az ismertetõ jeleket megjegyeztem. És azt hiszem, verekedni sem akarok többé.

- Akkor nem haragszol? - kérdezte Pötyi.
- Dehogy, tényleg én is errõl akartam veled beszélni.

- Tudod, még kérdeznék valami. Ha nem akarsz, nem válaszolsz rá. - mondta bizonytalanul Pötyi.

- Csak rajta!
- Éreztél már olyanokat, mint amiket mondtam?

- Nem. Legfeljebb felelés elõtt. De amióta szerepelünk, nem. Na siessünk, mert vár a munka.

- Azért ez érdekes, nem, ezeket a munkákat szívesen csináljuk. Anyukám szerint a munka idegesség, fárasztó, kényszer. Bár, az utóbbi idõben úgy látom, hogy õ is változott. Amióta szövetkezeti tag lett Rozi apukájáéknál, nagyon élvezi. Most ott könyvel. Minden új papírnak örül.

- Akárcsak te. Ha kapsz egy nyugtát, hogy az önkormányzat kifizetett ennyit, meg ennyit a parlagfûért boldog vagy. Ha Oszi hozza a számlát, hogy vett új kazettákat, akkor is. Ezt nem is nagyon értem. Hogy lehet örülni annak is, ha kiadás van?

- Tudod, a Költségfelelõsnek ritkán van dolga, és egyfolytában is. Mindig figyelem, hogy hiányzik-e valami, kell-e valamihez pénz, hogyan lehetne megoldani a problémát. Ugyanakkor tényleg kifizetés, vagy bevétel ritkán van. Miért örülök a kifizetésnek? Mert az mutatja, hogy megy a munka. Gondold el, tegnap kezdtük a munkát. 5 másolat estig elkészült, már este hozott Oszi 10 kazettát, Karcsiék ma hoznak a tegnapi parlagfû-szedésük után megint 10 kazettára való pénzt. Ez 25 négyórás kazetta, 100 darab másolathoz elég. A fele a 200 darabnak, amit vinni akarunk Békéscsabára. És ez még egyszer mondom, a 10 tervezett napból az elsõ napon. Már csak rajtunk múlik, a szétbontáson. Hát ne fickándozzak a boldogságtól?

- Ha csak rajtunk múlik, siessünk haza. Közben persze fickándozhatsz. - mondta Tomi, és meggyorsította a lépteit.

- Várj, csak! Piri mikor jön? - állt meg Pötyi.

- Piri, már anyukámmal van. Ebédel, és, ha jól tévedek, recepteket diktál neki.

- Piri meg akar tanulni fõzni? Nem kicsi hozzá? Az én anyukám nem enged a gázhoz.

- Félreértettél. A recepteket Piri diktálja az anyukámnak. Igazi cigány ételeket. Te tudtad, hogy a Rigó Jancsi cigány sütemény?

- Azt nem mondta Ági, de, hogy mondott recepteket az anyukádnak, azt igen. Azt hittem, hogy most fordítva lesz. Te, egyre jobban szeretem Pirit.

- Hallottam, hogy kétszer is szóltál az érdekében. Szép volt tõled. Nagyon rossz lehetett neki, hogy nélküle a népérõl vitatkozunk. Tudod, most Lacira lennék kíváncsi. Õ mit tanult ebbõl a szereplésbõl, és mit ad tovább az apukájának?

- Nagy ötletet adtál, Tomi! Rozi apukája és az én anyukám meg még három munkanélküli bácsi szövetkezetet csinált a KAPTÁR segítségével. A lakóteleprõl kezd eltûnni a parlagfû. Békéscsabán 200-an megismerik, hogy hogyan tanulunk mi. Egyre több embernek lesz jó, amit Rozi elkezdett. Lassan kezdõdik a nyári szünet. Ezt folytatni kellene itt a lakótelepen tovább.

- Jó-jó, csak siessünk már! Tudod, hogy reggel betettem, elindítottam a másolást, izgat, hogy sikerült-e. Alig várom, hogy elkezdjük a kis egyórás kazetták gyártását!

Munkaszervezés

Tomi kétszer felcsöngetett anyukájának.
- Nincs kulcsod? - csodálkozott Pötyi.

- Tudod, ez nálunk játék. Videón van egy színdarab, amit sokszor megnézünk, a "Játék a kastélyban". Abban mondja az egyik szereplõ, hogy "Valahányszor meg akartam lepni valakit, mindig én lepõdtem meg." Ez a váratlan megérkezésrõl szólt. De van hasznos oldala is, mire felérek, gyorsan kezet mosok,  meleg az ebéd. Anyukám a csöngetéskor teszi oda a gázra. Ezt nevezi szervezésnek. Azért csöngettem kétszer, mert ez meg azt jelenti, hogy ketten jövünk.

- Szia, anyu! - rontott be az ajtón Tomi.
- Sziasztok! Ki jött veled? Pötyi? - kérdezte a konyhából Kovács néni.

- Igen, én vagyok, csókolom! - mondta Pötyi, kissé még mindig csodálkozva.

- Sziasztok! - szólt ki Piri is a konyhából, - Ne gyertek be, meglepetést csinálunk.

- Jó, a szobába megyünk. - válaszolt Tomi.
A szobában megnézték a magnókat. Mindegyik forgott.

- Mi történt itt? - kérdezte meglepõdve Tomi. Már rég le kellett volna állniuk!

- Majd két és fél óra múlva leállnak! - szólt a konyhából Kovács néni. - Ez már a második adag. Fél 12-kor leálltak, betettem az öt új kazettát, a lejátszóban lévõt visszatekertem, és újra elindítottam a másolást. Baj?

- Nem baj, csak a szétdaraboláshoz kellene egy magnó. Azt most ki kell várnunk.

- És nem tudtok addig mást csinálni?

- Gondolkodunk rajta. - kiabálta ki Tomi, azután Pötyinek mondta - A használt kazettákat, Piri szétszedte, 15 darabot. Karcsi hozott 20 csíkfeliratot. Ezeket fel lehet ragasztanunk. A használt kazetták tokjaiból kiszedhetjük azokat a szörnyû képeket.  Ha kész lesz a második öt kazetta, azokhoz is kell 15 használt, azt szétszerelhetjük. Még ebédelnünk is kell, ennyi éppen elég lesz.

- Én vállalom a csíkragasztást, és a tokok kiürítését. A csavarozást nem merem. - mondta Pötyi. De van még 135 régi kazetta, azokból is kiszedem a borítókat. Te jó ég! de sok munka vár még rám! Na, ugorjunk neki! Uccu!

- Mit mondtál? - kérdezte Tomi. Mi az, hogy uccu?

- Hát, uccu neki, vesd el magad! Még nem hallottad? Olyasmit jelent, hogy Rajta! Apukám szokta mondani a kollégáinak. Megmondja, hogy mit csináljanak, és utána, Uccu!

- De most magadnak mondtad!

- Jobban is esett, mint apu embereinek! Láttam elégszer, hogy fintorogtak a háta mögött.

Tomi már elõvette a kis órás csavarhúzót, és kezdte szétszerelni a használt kazettát. A tokját átadta Pötyinek. - Miért fintorogtak?

- Jó kérdés - gondolkodott el Pötyi, miközben szedte ki, gyûrte össze a gusztustalan képet. - Két eset lehet. Vagy nem értettek egyet vele, õk nem így csinálták volna, vagy õk maguktól is így gondolták. Az elsõ ellenkezik az õ tapasztalatukkal, a másiknál meg minek parancsolni azt, amit magától is megtenne.

- És miért ellenkezik a tapasztalatukkal? - kérdezte Tomi.
- Tudod neki egy könyvkiadó cége van. - kezdte Pötyi.
Tomi közbeszólt - Tudom, már mondtad a suliban.

- Szóval, egy kiadónál nagyon jó szakemberek vannak. Mindent tudnak, sõt, mindent jobban tudnak, mint az apukám. Ezért nem igazán szeretik, ha utasítja õket.  Jobban járna, ha hagyná õket dolgozni.

- Ez olyan, mint amikor mi jelentkezünk szereplésre, és nem várjuk meg, amíg Éva néni felszólít. Mert tudja mindenki, mikorra várható, hogy felelnie kell.

- Gyerekek, kézmosás! Kész az ebéd! - hallatszik a konyhából Kovács néni hangja.

- Ez most felesleges volt? - kérdezte Tomi Pötyitõl. - Éreztem az illatokból, hogy kész.

- Nem volt felesleges, mert nagyon belemerültünk a munkába, és a beszélgetésbe. A kiadónál is csak azért kellene szólni, hogy menjenek már haza, majd másnap folytatják, különben ott dolgoznak egész éjjel. - mondta Pötyi - Na gyerünk, vár az ebéd!

- Értem, tehát, a jó, a szeretett munka esetén nincs szükség utasításra. - összegezte Tomi, és elindult kezet mosni.

Hogy éltek?

Piri és Kovács néni kicsit csalódottak voltak. Tomi és Pötyi csak bekapkodták az ebédet, pedig igazi cigány recept szerint készült. Fejtett babból káposztás bableves és mákos tészta töpörtyûvel.

Tomiék legszívesebben elõre tekerték volna az órát. Nagyon izgatta õket, hogy sikerült a másolás. Amikor ezt elmondták Pirinek, a kislány azt válaszolta:

- Ne haragudjatok, igazatok van. Én csak az elõzõ munkámra, az ebédre gondoltam, azt szerettem volna, ha megdicséritek. Tudjátok, nálunk cigányoknál a pillanat a fontos. Hosszabb idõre nem szoktunk gondolkodni. Örülünk a pillanatnak. És hirtelen leszünk egy pillanat alatt nagyon mérgesek is. Eldöntünk valamit egy pillanat alatt, és rögtön meg is akarjuk csinálni.

- Piri! A kaja nagyon finom volt. - mondta Pötyi - Túrós tésztát már ettem töpörtyûvel, mákosat még nem. De ízlett. A bablevest is, meg a töltött káposztát is szeretem. Ez a káposztás bab egyben nagyon fincsi volt. Otthon is ki fogjuk próbálni. Mindenki szereti, ha megdicsérik. Mi is szeretjük. Idõnként mi is felkapjuk a vizet. Most olyan munkába fogtunk, a 200 kazetta másolásába, amit nem lehet egyszerre megcsinálni. Andi jól megtervezte. Tíz nap elég lesz, talán hamarább is végzünk. Mondd, ez a pillanat-dolog mit jelent egy ilyen 10 napos tervnél?

- Ha arra gondolsz, tudunk-e nagyobb munkákat megcsinálni, azt mondom igen. De látnunk kell a célt. A legjobb, ha kezdéskor kiderül, hogy egyszerre mennyit kell megcsinálni. Ha elkezdem, be is fejezem. A napi 20 darab kazetta végét látom. Egyfolytában csinálom, amíg vége nem lesz. Mi cigányok tudunk dolgozni. Csak látnunk kell a végét, vagy a célját. Gondolkodtam ezen a mondáson, amit a tanító néni mondott. " Nem szokta cigány a szántást!" Talán azt jelenti, hogy egy végeláthatatlan munka, ami unalmas, azt nem szeretjük? Vagy azt, hogy a szántás után jön még a vetés, kapálás, permetezés, öntözés, betakarítás? Hogy tavasszal, vagy pláne õsszel szántunk, és nyáron, esetleg csak õsszel lesz meg az eredménye? Nem tudom. De most, hogy megfogalmaztam a kérdéseimet, fel tudom tenni õket apukámnak. Talán ki tudja választani az igazit.

Na, menjünk dolgozni, sok van még mára. Tomi egyedül dolgozik.

- Még van fél óránk. - mondta Pötyi. - Üljünk le, mert ez most engem érdekel. Képzeld el, hogy jöttünk ide. Tomi kettõt csöngetett a kapucsengõn. Utána bejöttünk kulccsal. A csöngetés jelzés volt az anyukájának, hogy ketten jövünk, melegítheti az ebédet. El tudsz ilyet képzelni? Elõre megbeszélték.  Ketten. Hogy ne kelljen sokat várnia. Még a kézmosás idejét is betervezték.

- Nem. Nálunk, amikor anyukám meglát, eszébe jut, hogy éhes lehetek. Vagy én mondom. És akkor elkezdi pucolni a krumplit. Körülbelül egy óra múlva tudok enni.

- Addig mit csinálsz? - kérdezte Pötyi.
- Semmit, várom az ebédet. Vagy segítek. Játszom a testvéreimmel. Elmesélem, hogy mi volt aznap a suliban.
- És, ha a fõzés alatt tanulnál?

- A tanulás nem jó üres gyomorral. És jó dolog mesélni, meg a rajkókkal játszani.

Az alatt az egy óra alatt nem is vagyok éhes. Pont akkorra éhezem meg, amikor kész az ebéd.

- Ez csak rád vonatkozik, vagy általában a cigányokra?

- Azt hiszem, ez mindenkinél így van. Ez is kapcsolatban van azzal, hogy "idegenek" vagyunk?

- Ha mindenhol "idegen"-nek néznek titeket, sokszor kell hirtelen költöznötök. Ha az ember nem tudja, mit hoz a holnap, nem tervezi hosszabbra a munkáját. Kiélvez minden kis idõt, amit nyugalomban eltölthet. Anyukád nem fõz elõre, mert nem biztos benne, mikor érsz haza. Tényleg, minden nap fõz?

- Valamit mindig.
- Húst is?

- Húst ritkán eszünk. Az ünnep. Általában  amikor megjön a pótlék, tudunk venni. Akkor jól bekajálunk belõle. Veszünk öt kilót és hatalmas pörköltöt csinál apukám belõle.

- És meg is esztek annyit?
- Több, mint a fele megmarad.
- És az van vacsorára?
- Soha nem esszük ugyanazt egymás után kétszer!
- Hát, mit csináltok a maradékkal?
- Ha vendégek, rokonok jönnek, felkínáljuk. Ha nem, kiöntjük.
- És azután?
- Egy hónapig emlegetjük, milyen jó pörköltet ettünk.
- Lehet, hogy ez is a sok költözés, menekülés miatt van?
- Nem tudom, lehet.
Tomi eddig csak figyelt, és hallgatott.

- Azt hiszem, rájöttem, mit lehet csinálni. - szólalt meg hírtelen. Nektek napi átlátható feladat kellene. A nem cigányok, akik havonta folyamatosan dolgoznak, egy csomó dolgot csak úgy tudnak elintézni, ha szabadságot vesznek ki, vagy elkéredzkednek a munkából. Pedig ezeket a munkákat el tudnák végezni a cigányok. Ha bíznának bennük. Várhatnák a szerelõt. Kitakaríthatnának. Megjavíthatnának sok mindent. Neked is milyen ügyes kezed van. Vigyázhatnának a gyerekekre, amíg a szülõk moziba mennek.

- Várj, Tomi!  - szólt közbe Pötyi. - Nem hiszem, hogy ez lenne a megoldás. Áginak van igaza. Mit mondott, ma a suliban? " Talán tényleg az lehetne a megoldás, ha a cigányok megszûnnének idegenek lenni. Ha abból élnének meg, ami az értékes, a szép bennük. Ne szoruljanak másokra, mert a szabadságukat kockáztatják. Adjanak, szeretettel, azt, amit képesek adni." Ne másoktól kunyeráljanak munkát. Fogjanak össze, csináljanak KAPTÁR-t. Egy csomó értékes van bennük. Ezekre szükségünk van. Tényleg, miért nem lehet Rácz Pali kedvencét kapni? Pedig nekem ízlett. Lehetne árusítani. Nem egy boltnak eladni, közvetlenül. Egy saját büfét nyitni. A hozzávalókat meg kellene termelni. Ezt vidéken meg tudnák csinálni az ottani rokonok. Itt a lakótelepen lehetne árulni is. Ha jót adnak, olcsón, lesz, aki megveszi. Ha mi, harmadikos gyerekek most meg tudunk csinálni 200 kazettát, a felnõtt cigányok, csodát tudnak tenni.

Most már tényleg dolgozzunk!

- Tegyük el késõbbre ezt a témát. Egyelõre azt próbáljuk meg bebizonyítani, hogy a kazettákat meg tudjuk csinálni. Már csak 10 percünk van, és kész lesz a második öt nagykazetta. - figyelmeztetett Tomi. - Mit is kell csinálnunk? Vannak nagykazettáink, amikbõl négy kicsit kell csinálni. Ha  visszatekerjük a kazettákat körülbelül az elsõ óra végéig, megnézzük, hol a felvétel vége a TV-n. Ha a 40 centihez számoltunk 13 másodpercet, a végéhez a 15 centihez, mondjuk 5 másodpercet ráhagyunk. Akkor vesszük ki a magnóból, szétszereljük a kazettát, középen elvágjuk a szalagot. Veszünk egy másik, egy használt kazettát, és a szalag végét beragasztjuk az üres orsóhoz. Ezzel kész is, csak össze kell az új kazettát szerelni, és  vissza kell tekerni az elejére. Mehet. Az eredeti nagykazettán van még három egyórás felvétel. Elõveszünk egy  már Piri által kiszerelt orsót, ráragasztjuk az elejét, összeszereljük. Visszarakjuk a magnóba, eltekerünk egy órát, megnézzük a TV-n, ráhagyunk  5 másodpercet. Ki a gépbõl, szétszerelés, vágás, ragasztás a másik használt kazetta hátsó orsójára, összecsavarozás, visszatekerés. A nagy kazettán még mindig van két adag. A feladat ugyanaz, mint az elõzõnél. Utána az eredeti kazettába már csak egy régi orsót kell beragasztani, és összecsavarozni, már kész is.

Pötyi szólalt meg. - Tomi! Tudnál adni Pirinek egy papírt, nekem meg egy órát?

- Milyen óra kellene? Stopper?
- Felõlem lehet akármilyen, csak legyen másodperc-számlálás, rajta.

- Tomi elkérte anyukája elemes számos óráját, és egy üres papírral, tollal együtt hozta az asztalhoz. Pötyi a papírt bevonalazta, csinált egy táblázatot:

	1.	2.	3.	4.
Számláló:
Tekerés
Szétszerelés
Vágás
Ragasztás
Összeszerelés
Visszatekerés
Ragasztás
Összeszerelés
Összesen:

A táblázatot odatette Piri elé. Majd én diktálom, hova, mit írj....

- Egy nagy kazetta 20 perc 16 másodperc összesen. - közölte a végeredményt Piri.

- Ez a te számolásod. - válaszolt Pötyi. - Most én számolok. Vagyunk hárman. Tomi csak tekeri a helyére a szalagokat, az 7 perc, 6 másodperc. Piri háromszor szétszerel, összeszerel, az 6 perc, 30 másodperc. Én vágok, ragasztok és összeszerelek, az 5 perc, 15 másodperc. Összesen ez 7 perc, 6 másodperc, mert Tomié a leghosszabb munka.

- Várj, csak, ez nem jó így. Azt kell nézni, hogy egyszerre két kazetta van kézben, amíg az egyikkel dolgozik valaki, a másikkal dolgozhat más. Ha így nézzük, 14 perc 1 másodperc kell egy teljes nagykazetta szétszedéséhez. De van itt visszatekerés is, amibõl kettõ mehet automatikusan, miközben nézem a számlálót a beállításnál. Ez másfél perccel csökkenti az idõt. Végül 12 perc és 31 másodperc az összes idõigény.

- És most kiszedjük a második másolás kazettáit, elkezdjük a szétbontást. - mondta Tomi.

A munka beindult. Nem szakadtak bele, egyre jobban megszokták. Még Pötyi is, aki nem akarta vállalni a szerelést. A nagy kazetta összeszerelését kapta, aminél nem kellett kínlódnia a gyári szerelés erõsségével, és tudta, hogy hamarosan újra szét kell szedni. Az utolsó összecsavarozásnál Tomi, vagy Piri utánahúzta a csavarokat. A kiszámolt idõt lecsökkentették, kerek egy óra alatt kész lettek az öt nagy kazetta szétbontásával, lett 20 eladásra kész kazettájuk. Az összes idõ kellett a kazettákhoz, de közben volt, aki éppen nem csinált semmit. Piri unatkozott, és elkezdett újabb használt kazettákat szétszedni. Pötyi és Tomi is átvette ezt az idõtöltési módszert.

Az óra elteltével 60 darab szétszerelt kazetta már összerakásra készen volt Ekkor volt délután 5 óra.

Akkor kaptak uzsonnát Kovács nénitõl, majd újabb egy óra alatt megcsinálták a második adagot is. A használt kazettákat mind szétszerelték.

Miközben gyönyörködtek a kész 40 kazettában, Tomi egyszer csak megszólalt: - Nézzetek oda! - és a magnókra mutatott. - Egyszerre háromnegyed, vagy másfél percig használtunk óránként háromszor 2 magnót. A többi 4 nem csinált semmit, pedig közben másolhatott volna 3 kazettára. Az 12 eladható kazetta. Ha délelõtt készül 5, utána még 5, és munka közben még 3, az nevetve  szét is bontható három órán belül, és napi nem 20, hanem 52 kazettát jelent. Négy nap alatt meg tudnánk csinálni a 200 darabot.

A munka vége

Tominak igaza volt, péntek estére elkészült az összes kazetta. Amikor megszámolták, derült ki, hogy valamirõl elfeledkeztek. Nem 150, hanem 165 kazettát kaptak a kölcsönzõktõl. Így, azután kiderült, hogy 220 kazettájuk van. Befektetésükhöz a pénzt csak a parlagfû gyûjtésével szerezték. Nem kellett kölcsönkérni mástól.

A KAPTÁR elhatározta, hogy a többlet kazettákat azok kapják meg, akik a legtöbbet dolgoztak. Volt 18 kazettájuk (egyet-egyet adtak az igazgató bácsinak, és Éva néninek), és az osztályban mindenkinek volt videója. 23 gyerek közül kellett volna kiválasztani, ki legyen benne a 18-ban, aki kaphat kazettát.

Ági azt ajánlotta, hogy mindenki értékeljen mindenkit.

Andi szerint csoportonként kellene értékelni, hiszen a parlagfüvesek két csoportban dolgoztak, a kazetták másolásával, szétbontásával hárman  külön.

Pötyi mindenáron forintosítani szerette volna az egyes gyerekek teljesítményét a parlagfûtövek száma és a munkára fordított idõ alapján.

Rozi javaslata az volt, hogy elõször kérdezzék meg az osztályt, hogy ki szeretne egyáltalán kazettát. Ha többen vannak, mint 18 fõ, csak akkor kell választani. Végül Rozi elképzelését valósították meg, és bevált. Csak 17-en jelentkeztek, akik a legkevesebbet tették az Ügyért, nem kértek belõle. Így még maradt is egy darab, amit Katinak adtak, hogy ajándékozza oda a saját osztályfõnökének, aki nagyon kíváncsi volt a III.b. megváltozására. Mindenki meg volt elégedve, senkit nem sértettek meg. Nem volt vita.

Tomiéknál felszámolták a mûhelyt. Elvitték a kölcsönmagnókat, nagy kartondobozokat szereztek a kazettáknak. És a még szükséges osztályzatok beszerzése sem jelentett gondot, mert a következõ héten mindenki tudott készülni.

Megkezdõdött az év végi ismétlés. A Hármasok Klubjában felszaporodott a résztvevõk száma. Régi mulasztásokat kihagyásokat kellett pótolni, kérdések tömege jelent meg a Hírlevélben. Szerencsére válaszadó, magyarázó is több volt, gyakran ugyanabból a tantárgyból tanított és kért segítséget valaki. Õk inkább betegesek voltak, mint gyengék egy-egy tantárgyból. A segítség házhoz jött, lassan minden családnál megismerkedtek minden osztálytárssal. Már az is kellemes volt a kis tanítónak, hogy a társa apukája, vagy anyukája, testvére felismerte a videóról, és gratulált a szerepléséhez. Komoly barátságok, ismeretségek születtek, receptek cseréltek gazdát az uzsonnák miatt, a vendégért menõ szülõk is megismerkedtek a házigazdákkal. A következõ hétvégére Zsófi szülinapjára olyan zsúrt rendeztek, ahová Rozi és Pötyi (õk Békéscsabán lesznek) kivételével az egész osztályt (szülõkkel együtt) meghívták. Két hét múlva vasárnapra meg Rafiék terveztek be egy elõrehozott névnapot, hogy Roziék és Pötyiék is eljöhessenek.

Már minden órán közös szereplések voltak. Angolból eljátszottak egy családi vendégeskedést, ahol az angol vendéglátó és a magyar vendég család szerepeit játszották el fergeteges sikerrel. Az angolt tanító bácsi ilyet még nem látott, néhány szót még vissza is kérdezett, mert nem ismerte õket. Tesi órán csapatjátékokat játszottak, a futásban négyes váltó volt. Már nem csak Éva néni fogadta el a változásokat, hanem a szaktanárok is, akik azután a többi osztálynál is bevezették. Az egész iskola megváltozott. Az igazgató bácsi bemutatta a köri óra felvételét a tantestületnek, és megrendelt 50 darabot a KAPTÁR-tól, amit hétvégére el is készítettek. KAPTÁR-ok alakultak a többi osztályban is. Az elsõt természetesen Kati szervezte. Egy felsõtagozatos történelemtanár bejelentette, hogy a következõ tanévben nem akar ebben az iskolában tanítani, mert nem ért egyet a változásokkal. A többi tanár egyre inkább élvezte az órát.

Utazás Békéscsabára

Péntek este pakolás a régi Wartburgba. A KAPTÁR minden tagja segített. Pötyi apukája újra átvizsgálta a kocsit, anyukája kitakarította, a szövetkezetükből Pista bácsi, aki kis autójavításokat vállalt, szintén talált magának munkát, de most nem kért érte pénzt. "A családban marad." - mondta és jó utat kívánt. Rozinak anyukája annyi ruhát pakolt össze, hogy két hétre is elég lett volna, nem hogy két napra. Éva néni csak egy hátizsákot hozott.

Reggel 6 órakor indultak, az egész osztály Roziék háza elé vonult elbúcsúzni. A városon viszonylag könnyen átvergődtek, hála a korai indulásnak. A Kerepesi útra a Hungáriáról kanyarodtak, és rövidesen elhagyták a nagy házakat. Rozi és Pötyi élvezték az utazást, bár a kevés alvás miatt elszunnyadtak egy kicsit. Pötyi apukája a szolnoki Tiszahídnál ébresztette fel őket. Egy kicsit meg is álltak, hogy megnézzék a Tiszát. Éva néni meg elmondta Petőfi versét. A gyerekek azt nézték, hogy a horgászok, akik még kint fogták a botot, vajon szereznek-e zsákmányt. Hallottak a ciánszennyezésről, és azt vizsgálták, meggyógyult-e a Tisza. Amikor az egyik bácsi kirántott egy legalább kétkilós halat, tapsoltak örömükben. Ahogy továbbmentek, rengeteg kérdésük volt Éva nénihez és Pötyi apukájához. Kérdezték, hogy direkt engedték-e a ciánt a Tiszába, és, hogy miért volt a nagy árvíz. Éva néni elmondta, hogy Romániában egy ausztrál vállalat kezdte el az arany kinyerését a bánya meddő kőzetéből. A kérdésekre egészen belebonyolódott a mondandójába, és visszakívánta Oszit, aki biztosabban válaszolt volna. Mi az a meddő, milyen bánya volt, hogy került Romániába ausztrál vállalat? Ki tud erre mindre válaszolni. Szerencsére a sofőr, Balogh bácsi kisegítette. Elmondta, hogy a bányából korábban aranyat termeltek ki, de már kimerült. A meddő kőzet az, amit ki kellett bányászni, de már olyan kevés benne az arany, hogy különleges módon lehet csak kinyerni belőle. Ehhez értenek az ausztrálok, ezért jöttek ide. Mindent szakszerűen csináltak, ahogy otthon, Ausztráliában évtizedek óta. Az ottani tapasztalatok szerint készítették a szennyvíztárolót is, ahová a használt ciánt engedték. Egyet felejtettek el, hogy Ausztráliában, a világ másik végén nagyon száraz az éghajlat, Erdélyben, viszont nagyon esős. A tároló kicsinek bizonyult, a ciános szennyvíz kiöntött, és bejutott a Marosba, majd a Tiszába. Pötyi elgondolkodott. Megint egy idegen, aki nem veszi figyelembe a helyi tapasztalatokat. És mi isszuk meg a levét.

Az árvizet látszólag  nem lehetett megérteni. Nem volt nagy esőzés, mint az előző évben. Csakhogy, magyarázta Pötyi apukája, óriási erdőségeket vágtak ki a Tisza felső folyásánál. Miért? Mert az ukrán borókafenyő a világon drágán eladható.

- De ebből hogy lesz árvíz? - kérdezte Éva néni.

Balogh bácsi rákacsintott a gyerekekre a visszapillantó tükörben. - Tetszik tudni, láttam egy filmet, videón, ahol bemutatják, hogy az eső hatására hogy duzzad, nő, a növény. Olyan volt, mint egy szivacs. Ha a vízgyűjtő területen megszüntetik a szivacsot, az összes esővíz a folyóba folyik.

Most Éva néni gondolkodott el. Hiszen ő tanította a környezetismeret órán, és Zsófi szépen be is mutatta. És most értette meg, hogy a leadott tananyagból a megtanultaknak hasznosulniuk kell.

Pötyinek megint a világ szó szúrt szemet. Tudja-e a világ, amikor az ukrán fenyőből csinált fát használja, hogy emiatt áradt ki a Tisza? Mit számít nekik, nem itt laknak. Nem az ó házaik dőlnek össze, nekik mi idegenek vagyunk! A video említésére eszébe jutott, hogy ő mondta, hogy a növények termelik az állatoknak és az embereknek az oxigént. Ha sok fát kivágnak, csökken az oxigén is. Nem jó ez így! - állapította meg szomorúan Rozinak.

- Nemsokára beérünk Békéscsabára. - szólt hátra Balogh bácsi. - Éva nénit és Rozit kitesszük a Kultúrháznál, egyelőre csomag nélkül. Mi is bemegyünk, hogy megtudjuk, hol fognak lakni, hova kell a cuccokat vinni, és felderíteni a terepet, megismerni, hogy mikor kerülnek sorra. Utána Pötyivel elmegyünk a szállodába, és, amikor lehet, vagy kell, találkozunk. A Munkácsi múzeummal szemben, a Széchenyi úton fogunk megszállni. Meg is érkeztünk. Kiszállás!

Fél 10-kor léptek be a Kultúrházba. A bejáratnál kis asztalka volt. Itt Éva néni  megmutatta a meghívót. A listán megkereste a nevet egy fiatal néni. Bólintott, és megkérdezte, ki a vendége. A meghívó csak egy vendéget említ, Rozi, Pötyi és Balogh bácsi meg három személy. Éva néni magához húzta Rozit és bemutatta, Tősi Rozika. A néni már megtalálta az Éva néni nevére szóló kitűzőt, most elővett egy ürest, és filctollal ráírta Rozi nevét. Mi az a kitűző? Kis műanyag tok, amelybe betolható egy papírcédula a viselőjének nevével. Egy biztosítótűvel lehet feltűzni a trikóra, vagy blúzra, vagy bármilyen ruhaanyagra. Ez a rendezvények igazolványa. Erről bárki leolvashatja viselője nevét. Ha nincs rajtad, nem kapsz  ebédet, nem tudsz ismeretséget kötni. Tehát egy fontos dolog. Rozinak nagyon tetszett, és büszkén nézett le rá.

Éva néninek odaadtak egy paksaméta papírt is.
A tanító néni megkérdezte: - Mikor kezdünk?

A megnyitót 10-kor tartja a miniszter úr. - jött a válasz. - Reméljük, addig megérkezik.

- Hol ülhetnénk le egy kicsit, hogy elolvashassuk barátainkkal a tudnivalókat?

- Itt a hátam mögött van egy pad. De a barátai beljebb ne menjenek, mert kikapok. - mondta a fogadó néni.

A sok papír nagy része előzetes leírás volt a későbbi előadásokhoz. Ezeket egyelőre félrerakták. Két anyagot elölhagytak. A "Részletes program"-ot és a "Tudnivalók"-at. Mikor kerülünk sorra? Ez volt a legfontosabb kérdés.

"Szombat, 15.20  Nagy Éva, Békásmegyeri Általános Iskola."

Ez az, ez vagyunk mi! - mutatta Éva néni. Ez nagyon jó. Előttünk lesznek 12-en ebéd után, láthatjuk, hogy megy másoknál. A délelőttöt elfoglalják a hivatalos szónokok, az nem érdekes. A miniszter, a főosztályvezető, a Pedagógiai Intézet igazgatója. Étkezések itt a házban. Ebéd 12 és 1 óra között. Szállás a szombati előadóknak a Csaba Szállóban, a vasárnapiaknak a Kőrösben. Nekünk, tehát a Csaba. Biztos, mert az a kisebb. Ez a Szent István téren van.

- Mi is ott foglaltunk szobát. - mondta Balogh bácsi.

Rozi és Pötyi úgy ölelték meg egymást, mintha húsz éve most találkoznának először.

- Van itt egy térkép is. Nem is vagyunk olyan messze tőle. Oda kellene mennünk, kipakolni, és nyugodtan átnézni az iratokat.

A Szálloda

A szálloda elé kanyarodtak, a Wartburg beállt a parkolóba. Az épület kedves, régi, kicsit kopott, de hangulatos volt.

- Nem egy luxushotel! - mondta Balogh bácsi, aki elég sokat utazik. Egy éjszakára azért jó lesz.

- Jó napot kívánok! - fogadta őket a pultból a portás udvariasan.

- Látod, itt előre köszönnek az embernek! - súgta Rozi Pötyinek. - Andi bezzeg nem köszönt vissza sem.

- Ugyan, az szereplés volt! - súgta vissza Pötyi. - Tudod, hogy élethű legyen.

- Persze, mert a lakótelepen csak egy kislány vagyok, itt meg Vendég.
- Ez az, pénz beszél, a kutya csak ugat. Ide Hölgyek, és Urak járnak.
- Oké, akkor most ezt játsszuk!
- Várjon, egy kicsit! - szólt Balogh bácsi Éva néninek. - Majd én.

- Foglaltattam itt egy kétágyas szobát a Kódex Kft.-től Balogh vezérigazgató részére. - kezdte Pötyi apukája, nagy hangon, és hozzátette halkabban: - És van itt a Pedagógiai Módszerek Szakvására résztvevőiből két hölgy, nekik is itt van lefoglalt szobájuk.

-  Igenis Vezérigazgató úr, parancsoljanak a bejelentők. Kérem, szíveskedjenek kitölteni! - hajlongott a portás.

- Nézd, milyen udvarias! - súgta Rozi.
- Ne hidd! Figyelj csak! - válaszolt szintén súgva a tapasztaltabb Pötyi.

- Józsi! A poggyászt a 12-es és a 14-es szobába! - parancsolta a portás egy fiatal szürke egyenruhás fiúnak, aki talán, ha 16-17 éves lehetett, és odaadta neki a kulcsokat.

 - Nem egymás mellett lesz a szobánk? - kérdezte Pötyit Rozi.
- Majd meglátod! - lett egyszerre titokzatos Pötyi.

Kimentek a kocsihoz. Balogh bácsi nem a Mercédesz, sem a Ford felé, hanem a Wartburghoz indult.

Józsi furcsálkodva, tétován követte. Kiemelte a csomagokat, és kissé nehezen cipelve, elindult a bejárat felé.

- Megjátssza magát. - súgta Pötyi Rozinak.
- De miért? - kérdezett Rozi.
- Hogy több borravalót kapjon. De bízd csak apukámra!

Hirtelen sok, legalább 20 ember gyűrődött ki a bejáraton, majdnem elsodorva őket, és sietett a Kultúrház felé.

- Ezek nem akarják lekésni a minisztert. - magyarázta Balogh bácsi.

Bementek az előcsarnokba. Józsi ment elől a csomagokkal. Időnként megállt, mintha pihennie kellene. Az első emeleten voltak a szobák. Egymás mellett.

- Pötyi! Hol a 13-as?
- Ez a meglepetés. A szállodákban nincs 13-as szoba. Hogy a babonás vendégek ne féljenek tőle. De várj, még nincs vége apu játékának.

A két szoba előtt középen megállt Balogh bácsi, és azt mondta Józsinak: - Tegye csak itt le a csomagokat, majd mi elosztjuk. Fogja, ez a magáé! - és odanyújtott valami fémpénzt Józsinak. Ő megköszönte, és elsietett.

- No, kedves Éva néni, nézze meg, melyik szobát választják! - szólalt meg Pötyi apukája, amikor Józsi lement a lépcsőn.

- A tanító néni bátortalanul benyitott mindkettő szobába, majd azt mondta: - Teljesen egyformák. Megyünk ide, a 12-esbe.

- Rendben, Pötyi, fogd a cuccod, a miénk a 14-es. Hadd segítsek! - és felkapta Rozi bőröndjét (a két hetes cuccal) és bevitte a 12-esbe. - Találkozzunk fél óra múlva a presszóban!

- Lehet, hogy késni fogunk. - mondta Éva néni. - Kicsi rendbe szeretném rakni ezt a sok papírt, és kiokosodni belőle.

- Jó, én azért félóra múlva lemegyek, Pötyi, majd eldönti hova megy. - mondta Balogh bácsi, és kiment a szobából.

A 12-es szobában

- Rozi! Én kipakolok, te, meg, ha ráérsz, keresd ki a papírokból az "Élvezzük az órát" címût, és olvasd el! - mondta Éva néni, és kinyitotta a szekrényajtót.

"Élvezzük az órát!"
Nagy Éva
a budapesti békásmegyeri általános iskola III.b. osztályának tanítója.

Az elmúlt két hónapban fantasztikus változások történtek az osztályomba, amelyek alapjaiban rengetik meg a pedagógia ósdi épületét. Ezeket a változásokat egy 9 éves kislány indította el, akit remélem el tudok vinni bemutatni Önöknek Békéscsabára. Engedjék meg, hogy csak felsoroljam a fõbb változásokat, címszavakban:

A hagyományos	Az új
A tanár magyaráz	A diák magyaráz, a tanár kiegészít.
A diák felel, egyedül	A diákok szerepelnek, mindig többen.
A súgást büntetjük	A felkészítés legális
Tanulópárok	Hármasok Klubja
A tanár osztályoz	A diákok a tanárral együtt osztályozzák a szereplést, ha kell, vitáznak, a részvevõk elosztják maguk között az összpontszámot
A diák megtanulja	A diákok megértik
Száraz, elméleti feladatok	Életszerû, valós helyzetek
A diák stresszes, fél a feleléstõl	A diákok felkészülnek a szereplésre
A tehetség elkülönül	A tehetséges segít a gyengébbnek, és ez neki is hasznos.
Az osztályban klikkek vannak	Az osztály egységes közösség

Élvezzük az órákat én is, a gyerekek is. Az osztály egy környezetismeret-óráját felvettük videóra. A gyerekek 5 nap alatt sokszorosították, hogy Önöknek eladhassák. Mindent maguk csináltak, miközben osztályzatokat szereztek, tanultak.  Minderrõl beszélnénk ketten a kezdeményezõvel Békéscsabán, hogy Önökkel és tanítványaikkal  együtt

"Élvezzük az órát!"

- Éva néni, ez nagyon szép. De mit fogok itt én mondani, vagy csinálni? - kérdezte megszeppenve Rozi.

- Én be foglak mutatni, azután átadom a szót. Azt mondasz, csinálsz, amit akarsz. Ha nagyon nem megy, legfeljebb kérdezek. Igen, még egy dolog. 4 órától 50 percre kaphatunk itteni tanulókból egy osztályt, hogy bemutassuk, nálunk milyen egy óra. Szeretném, ha sikerülne nekik is élvezni ezt az órát. Gondolkozz, hogy készítenéd fel õket! No, lemegyünk? Meghívlak egy fagyira.

- Azt hiszem, inkább egy forró kakaó, vagy tea kellene, mert elõre fázom a délutántól.

A presszóban

A szálloda presszója egyben cukrászda is volt. A fal kis részekre volt osztva, aranyos leveles  ágakkal, kis kerek márványlapos asztalok voltak benne, körülöttük hajlított fából készített háttámlájú  kedves székekkel. Kopottan is nagyon díszes, hangulatos volt a presszó. Hátul, a bejárattal szemben kis dobogón egy zongora és egy dob-felszerelés állt.

Amikor Roziék beléptek, Pötyi már a második adag fagyit ette. Balogh bácsi élvezettel szívta a cigarettáját és itta a kávét.

Éva néniben feltámadt a tanár: - Ejnye! Csak nem akar itt a gyerekekre füstölni?

Pötyi úgy érezte, hogy meg kell védenie az apját. - Amikor leültünk, apu benyálazta a mutatóujját és feltartotta. Ezzel szokta megvizsgálni, hogy merre megy majd a füst. Úgy ült le, háttal az ajtónak, hogy ne felénk füstöljön.  Engem nem zavar.

- Engem sem,  - mondta Rozi, - Az én szüleim is dohányoznak.
- Dehát, a dohányzás káros az egészségre! - mondta Éva néni.

- Biiztos! Meg az éhség és az idegeskedés is! - válaszolta Balogh bácsi. - Mégsem írják rá a munkaszerzõdésekre, és a munkanélküliek könyvére. A dohányzás viszont csökkenti az étvágyat, és levezeti az idegfeszültséget. Mi jobb? Az idegességtõl infarktust kapni, vagy megelõzni egy rágyújtással? Nem tartom kötelezõen bevezetendõnek a dohányzást. De, aki már rászokott, azt jobb békén hagyni, mert különben idegességében még többet fog szívni.

- Hát, ez nagyon szokatlan szemlélet! - kételkedett Éva néni.
A pincérnõ szakította meg a vitát. - Mit parancsolnak a hölgyek?

- Nem vagyunk hölgyek! - lett ingerült a tanító néni. - Én egy dolgozó ember vagyok, õ meg egy kislány. Kérem, hozzon egy pohár hideg rostos üdítõt, és egy forró csokoládét tejszínhabbal. Jó lesz. Rozi?

- Igen, köszönöm. - merült bele Rozi a csokoládé és a hab összekeverésébe.

- Tudja, az édes serkenti az agymûködést. - magyarázta Éva néni Pötyi apukájának.  - Rozinak ma nagy szüksége lesz rá.

- Én csak azt tudom, hogy, amikor megpróbáltam leszokni a cigarettáról, nassolni kezdtem, tömtem magamba az édességet. 10 kilót híztam, elmeszesedtek az ereim.  De látom, hogy ön hideg gyümölcslével vezeti le a feszültségét. Pedig, mit tudja, hogy milyen nehéz egy kiadót vezetni. Egyfolytában figyelni, hogy mikor akarnak becsapni a munkatársaim! Fegyelmezni õket! Kételkedni a saját döntéseim helyességében! Állandóan ideges vagyok, ezért is kell a cigaretta.

- Látja, ez szomorú. Én is ideges voltam még két hónapja is. A gyerekek rosszalkodtak, leveleztek óra alatt. Nem figyeltek a magyarázatomra, a felelésnél makogtak, vagy megkukultak. A többiek  meg súgtak. Azt hittem, hogy velem akarnak kitolni. Már az idegösszeroppanás szélén voltam.  Azután ezeknek a kislányoknak a hatására megváltozott minden. Megnyugodtam, elkezdtem élvezni az órákat, új értékeket fedeztem fel a gyerekekben. Kiderült, hogy új elképzeléseikkel nem nekem akarnak ártani, hanem többet, jobban akarnak tanulni.

- Ez a fõpróba? - kérdezte Balogh bácsi. - Ezt fogja délután elmondani?
- Tényleg, Éva néni, így kellene kezdeni. - kapott észbe Rozi.

- Nem ezért mondtam, de tényleg így volt. Talán az a közös az ön idegeskedéseivel, hogy egyikünk sem bízott, bízik azokban, akikkel együtt dolgozik. Nálam szerencsére már a múlt idõ érvényes. Pedig önöknél értelmes emberek vannak, akik feltehetõen szeretik a munkájukat. Akárcsak az én gyerekeim, akik  szeretnének minél többet tudni.  Miért gondolja, hogy a munkatársai be akarják csapni?

- Mert látják, hogy jobban értenek hozzá, mint én, és én vagyok a fõnök. - válaszolt a vezérigazgató úr szomorúan. - A könyvkiadás, olyan szakma, ahol az embereknek együtt kell mûködniük. Tárgyalni az íróval, a grafikussal, a nyomdával, a kereskedõkkel. Mindegyik a könyvhöz kötõdik. Van törekvés a minõségre, és ott elfelejtõdik a gazdaságosság. Nekem mindig résen kell lennem.

- Hány könyvet adnak ki, készítenek elõ egyszerre? - kérdezte Rozi.

- Talán tíz is összejön egyidõben. - válaszolt meglepõdve Balogh bácsi. - Miért kérdezed?

- Csak eszembe jutott a Hármasok Klubja. - mondta Rozi. - Ott mindenki segít a másiknak, miközben neki is segít valaki. Nem tanár és diák, fõnök és beosztott viszony van köztönk. Az egymásnak segítés miatt jó barátok vagyunk, mindenki megérti, amit nem értett, és még büszkék is vagyunk, hogy tudtunk segíteni.

- Úgy gondolod, hogy hagyni kellene önállóan dolgozni a szakembereket? - kérdezte Pötyi apukája.

- Nem! - szólt közbe Pötyi. - Rozi arra gondolt, hogy közvetlenül a különbözõ szakemberek jobban tudnak együtt dolgozni, mint, ha van közöttük egy, vagy több fõnök.  Honnan tudja meg az, aki megtervezi a könyv szép papírját, hogy az mit jelent a költségében?

- Hát, õ ad egy papírminõséget. Ezt a csoportvezetõje közli a velem, én átadom a  gyárttatók fõnökének, aki árajánlat-kérést ír a nyomdának, amit én aláírok, ha bejön hozzám, továbbadom a kalkulátorok fõnökének, aki kiadja a kislánynak, aki elkészíti a kalkulációt, eljut hozzám, én odaadom a kereskedõk fõnökének, aki kielemezteti, hogy a vevõ elfogadja-e majd a várható árat, én döntök, hogy kell-e az a papírminõség.

- Ez hasonlít a KAPTÁR-hoz. Van, aki megcsinálja a könyvet, a nyomda, van, aki idehoz, az árajánlatot kéri, aki tervez, aki vizsgálja a költséget, és aki odamegy a vevõhöz megkérdezni, hogy megveszi-e. - sorolta Pötyi - De te, apukám, mint rendezõ, nem gyorsítod ezt a munkát, hanem lassítod. Mindenrõl tudni akarsz, minden levél a te kezeiden megy keresztül. Az elõbbi példádban négyszer vagy postás, és egyszer döntesz. A mi KAPTÁR-unk összeül, mindenki elmondja a maga szempontját, döntünk közösen. Nálatok nem lehetne ilyen csoportokat csinálni?

- De akkor rám nem is lenne szükség! - hökkent meg Balogh bácsi.

- Dehogynem! - szólt Rozi - Én vagyok nálunk a Rendezõ. Akkor megy jól a munka, ha nekem nincs dolgom. De azért én állandóan figyelek, és, ha kell beleszólok.

- Inkább kérdezel, Rozi! - mondta Pötyi. - De ezzel segítesz helyre tenni a dolgokat.

- Hát, már látom, hogy többet kell veled lányom beszélgetnem! - mondta Balogh bácsi. - Most viszont fizetek, mert lekéssük az ebédet. Legyen szíves! Fizetni szeretnék!

Pötyi a gyerekeknél

Ebéd után Rozi és Éva néni beültek a színházterembe. A Balogh páros belépett a Kultúrházba. Az apuka szóba elegyedett a bejáratnál a fiatal nénivel. Rövidesen gyors léptekkel elindult hátra, a folyosóhoz, ahol az irodák voltak. Elõtte még rámutatott egy ajtóra Pötyinek, amely mögül zsibongás hallatszott. Pötyi összeszedte magát és belépett. Legalább 50-60 felsõtagozatost látott, akik elég nagy zajt csaptak. Oldalt egy TV volt, amin egy rajzfilm ment éppen videóról. Mint nálunk a szünetben a folyosón. - gondolta. Majd meglátott hátul egy bácsit, aki tornatanár lehetett ránézésre, és éppen egy sportújságot olvasott rendületlenül. Pötyi odament hozzá és megszólította:

- Csókolom!
A bácsi csodálkozva nézett fel:
- Szerbusz kislány. Hát, te mit keresel itt?

- A szakvásárra jöttünk a tanító nénimmel, Budapestrõl. Ezek a gyerekek lesznek a bemutatásokon?

- Igen, miért kérded?
- Szeretnék elõre megbeszélni valamit azokkal, akik nálunk lesznek.

- Nem tudom, hányan lesznek nálatok. Egyszerre öt bemutatóra lesz lehetõség, de, hogy hányan kérnek gyerekeket, nem tudom elõre. Úgy számoltunk, hogy mindenhova jusson legalább 10 fõ. Ha kevesebb helyre kérnek, mehet több is.

- Az én tanító nénim fog kérni. 3 óra után lesz a harmadik elõadó.

- Akkor ti a balett-terembe kerültök. Jó hely, nagy, és lehet benne rendezkedni. - nézett meg egy papírt a bácsi.

- Ki dönti el, kik lesznek nálunk? - kérdezte Pötyi.
- Természetesen én.
- És már el tetszett dönteni?
- Még nem. De nem mindegy, hogy kik lesznek ott?
- Kellene egy kis elõkészület hozzá. Ezért jöttem.
- Te akarod a gyerekeket elõkészíteni? Át kell öltözniük?
- Nem, dehogy. Csak fel kellene készülniük az órára.

- Nem is tudom.  Nem az lenne a lényeg, hogy idegen gyerekekkel is bemutatható legyen a program?

- Én sem tudom, de nálunk a gyerekek elõre felkészülnek az órákra.
- Világos, a felelésre. Csak nem akar a tanító nénid feleltetni!
- Mi ezt inkább szereplésnek hívjuk.
- Színdarabot adtok elõ? Szerepjátékot?

- Nem. A színészek elõre betanulják a szerepüket, és egy  szót sem téveszthetnek. Nálunk a leckét tudni kell, mert soha nem lehet tudni, hogy a másik szereplõ mit mond.

- És te mondanád meg az ötödikeseknek, hogy mi lesz a lecke? Hányadikos is vagy?

- Harmadikos. De én csak elmondanám, hogy nálunk milyen egy szereplés, és õk maguk készülnének fel.

- De akkor meg a tanító néni nem fogja tudni, hogy mit fog hallani!
- Igaz, de ez õt már nem zavarja.
- Ezt nem értem.

- Volna egy ötletem. Látom, van itt egy video, és senki sem nézi. Behozhatnék egy kazettát, amit a gyerekek megnéznének, és akiknek kedvük van hozzá felkészülnek?

- Tudod, mit, ez jó ötlet. Már kezd fájni a fejem ettõl a lármától, legalább egy ideig csönd lesz. Az elsõ bemutatók csak egy óra múlva lesznek.

- Mindjárt jövök. - mondta Pötyi, és kiment az elõcsarnokba.

Kint már apukája rendezkedett. A nagy asztal alatt már ott voltak a kazettás kartonok, a tábla még lefelé fordítva feküdt az asztalon, Balogh bácsi meg a TV-t állította be. Pötyi odament hozzá.

- Már végeztél? - kérdezte az apukája.
- Még nem, de egy jó ötlet jutott az eszembe, bent is van video.

- Vidd ezt a kazettát! - vette ki a gépbõl Balogh bácsi, - és szaladj! Ragyogó az ötleted.

Pötyi átvette a kazettát, és visszament a gyerekek termébe.

- Már itt is vagyok, be tetszik tenni, vagy én tegyem be? - kérdezte a tanár bácsitól.

- Ha már ott  vagy tedd is be.

Pötyi megnézte, hogy az elején van-e a szalag, és betette a kazettát a videóba.

- Késõbb visszajövök! - mondta, és sietett apukájának segíteni.

Az előadások

Éva néni és Rozi bent ültek a teremben. Rozi kissé csodálkozott, hogy egyedül volt gyerek, de Éva néni nyugtatgatta, hogy ezen a többi résztvevõ is csodálkozik.

- A gyereknek nincs köze a pedagógiai módszerekhez - mondta.
- Akkor miért tetszett elhozni engem? - kérdezte Rozi.

- Mert a mi mondanivalónk tõled, a te kezdeményezésed alapján született. - magyarázta a tanító néni. - A tanárok látják, hogy valami nem jól megy, és megpróbálják kitalálni, hogy mit kellene csinálni. Eszükbe sem jut, hogy megkérdezzék a gyerekeket.

- Akkor az összes elõadás felesleges? - kérdezte Rozi.

- Egyrészt, ezt õk még nem tudják, másrészt mi tanulhatunk belõlük. - súgta Éva néni. - Egyébként a világ a mi irányunkba megy, csak nehezen mondanak le a tanárok arról a hitükrõl, hogy õk jobban tudják, mint a gyerekek. De jót akarnak, és ez a lényeg.

- Akkor most azt figyelem, hogy mit tudunk használni. - szögezte le Rozi.

Érdekes ötleteket látott, hogy próbálják a tanárok beindítani a gyerekek gondolkodását. Volt egy rajztanár, aki a tengerparton rajzoltatta a gyerekeket, zene mellett. A kész mûveket nem mutatta meg. Mivel hatalmas vásznak voltak, Rozinak rögtön támadt egy ötlete. Meg is súgta Éva néninek:

- Ilyen nagy helyen sokkal többen elférnének, és azt lehetne nézni, hogy mennyire tudnak a gyerekek közös képet csinálni. Olyat, amit akár egy is csinálhatna. És ehhez még nem is kell a tengerpartra utazni.

Egy angol tanár néni a földre képeket szórt és a gyerekek válogathattak, hogy melyikrõl beszélnének.

- Ez nem rossz, - mondta Rozi - csak kérdés, hogy azokat a szavakat tudják-e már. Elõre kellene ismerni a képeket, hogy fel lehessen készülni. Lehetne belõle szereplés, ha nem külön külön mondanák el, hogy mi jut eszükbe róla. Tényleg, miért nem beszél senki az osztályzásról?

- A tanárok sem szeretik az osztályzást. Az a szükséges rossz. Érzik, hogy valahogy meg kell tudniuk, hogy a gyerek megtanulta, megértette-e a leckét, a magyarázatot. A következõ rész az elõzõre épül. Ha valamelyik kiesik, nehéz pótolni. A késõbbiek nem lesznek érthetõek. Ha viszont egy gyerek felel, azt értékelni, osztályozni kell. De mihez viszonyítsak? A saját tudásomhoz? A másik felelõhöz? A saját eddigi tudásához? Vannak tanárok, akik oda sem figyelnek a felelésekre, olyan jegyet adnak, amilyet annak a gyereknek szoktak adni. Ezt nevezik beskatulyázásnak. Olyan ez, mint a színészeknél. Van, aki csak vígjátékban játszik egész pályafutása alatt, pedig szívesen kipróbálná magát komoly szerepben is. A rendezõnek eszébe se jut ilyen. Ezért lesz sok színészbõl rendezõ.

- És akkor lemossa magáról a piros festéket?
- Bizony, még a krumpliorrát is leveszi. - nevetett Éva néni.

Az elsõ szünetig nagyon elfáradt Rozi. Éva néni azt javasolta neki, hogy maradjon kint a következõ órában Pötyivel, majd õ beszámol neki, ha valami használhatót hall.

Kimentek az elõtérbe.

Az első szünet

Az elõtérbe kitóduló tömeg elõször a kávés termoszokat támadta meg. A megterített asztal ott állt a TV mellett. A készülékben egy fekete hajú kislány beszélt éppen. Orsós Piri volt. A tanárok hömpölygése megtorpant. A TV-ben cigánygyerek csak rongyosan sírva tudott megjelenni. Itt viszont határozottan értelmes volt, és arról beszélt, hogy élvezi az órákat. Ez a legtapasztaltabb tanárokat is megdöbbentette. Az iskolában a cigánygyerekek szótlanok, visszahúzódók, vagy éppen ellenkezõleg, verekedõk és rendetlenkedõk voltak. Unatkoztak, vagy dobálóztak. Feleltetéskor meg sem szólaltak vagy remegtek, vagy durcásan összeszorították a szájukat. És most? "Minden gyereknek ez a vágya: Élvezzük az órát!"

Azután megjelent a felírat is. "Élvezzük az órát!" A tanárok elkezdtek tolakodni. A hátul állók közelebb akartak jutni, az elõl állók meg akarták õrizni a helyüket. Mielõtt kitört volna a verekedés, a hátuk mögül csengõ gyerekhang szólalt meg: - - Élvezzük az órát!

Megfordultak. Hatalmas felirat, azon is ez van: "Élvezzük az órát!" A tábla alatt egy 9 éves kislány hívogató mosollyal áll a nagy asztal mögött. Elõtte mintha az óbudai Amfiteátrum  állna kazettákból. Mellette szerény kis tábla:

Élvezzük az órát!
csak 1000 Ft

Három perc múlva, amikor szóltak a szervezõk, hogy kezdünk, a Amfiteátrum romjai is eltûntek, az asztalon egyetlen kazetta sem volt. Az elõtér is pillanatok alatt kiürült. Pötyi széles mosollyal kezdte el a számolást. A kassza stimmelt, kereken 50.000 Ft volt a bevétel. Rozi végre odafért az asztalhoz. - Szia! Mi újság?

- Ötven rongy! Az elsõ szünetben! De te, miért maradtál kint? - kérdezte Pötyi.

- Tudod nagyon egyedül voltam. Kétszáz felnõtt között én vagyok az egyetlen gyerek. Csak engem bámulnak, hogy mit keresek itt. És még õk akarják kitalálni, hogy mi lesz jó nekünk! Kisebb ötletek nem mondom voltak, de a lényeggel, hogy jól érezzük magunkat az órán, és élvezettel tanuljunk, senki sem törõdik.

- Azért ne hamarkodd el, még csak 5 elõadást hallottál! - figyelmeztette Rozit Pötyi.
- Jól van, majd megnézzük Éva nénivel a leírásokat, és válogatunk. És te, hogy állsz?

- Tényleg, elfeledkeztem a gyerekekrõl! Gyere velem! - kapott észbe Pötyi, zsebre gyûrte a pénzt, és kézenfogva Rozit a szemben lévõ ajtóhoz rángatta.

Beléptek, és a nagy csöndbe hatalmas üdvrivalgás csattant: - Éljen a KAPTÁR! Az ötven gyerekhang mellett egy férfidörmögés is hallatszott.

- Mindenki itt van? - kérdezte Pötyi.
- Igen, az elsõ elõadók nem kértek bemutatót. - mondta a tanár bácsi.

- Pontosabban nem akartunk menni, amíg nincs vége a filmnek. - súgta egy szõke kisfiú Pötyinek.

- Pontosabban itt ragadtunk. - mondta egy néni, akiben a tengerparti rajztanárnõt ismerte fel Rozi. - Kár, hogy csak a  kazetta végére értünk ide. Tíz percet láttunk mindössze.

Kint az elõtérben még csak az elsõ tíz perc ment le, de mindjárt visszatekerem. - ajánlotta Pötyi, és kikísérte az öt tanárt.

Odajött egy szervezõ néni. - Sajnos senki nem érdeklõdött, hogy hol vannak a bemutatók.

Az  öt volt elõadó rá sem hederített, lecövekelték magukat a TV elõtt, amelyben újra megjelent Piri arca.

Pötyi visszasietett a gyerekek szobájába. Már Rozi beszélt.

Összeesküvés

- Tudjátok, ezek a tanár bácsik, nénik nem akarnak nekünk rosszat. - magyarázta Rozi a gyerekeknek. - Csak, hát nem kérdezik meg a gyerekeket. Azt gondolják, hogy ez a tanárok ügye. Kitalálnak valamit, ami jobb, de nem jó.

- Várj csak! - szólt közbe egy magas, Rozinál egy fejjel magasabb szemüveges lány. - Még nem tanultátok a melléknév fokozást. A jobb jobb, mint a jó!

- Gondolod? - kérdezte Rozi. - Tényleg ilyesmit nem tanultunk, de szerintem  a rossznál a jobb még nem biztos, hogy jó is. Apukám szokta kicsi furcsa hangon mondani: Valami van, de nem az igazi!

- És a legjobb? - kérdezte a nagylány.

- Az jobb, mint a jobb, de még mindig nem biztos, hogy jó. - mondta Rozi. - Gondold el! Most volt öt elõadás. Volt köztük legjobb, de jó, igazán jó nem volt.

- Érdekes, amit mondasz kislány. - szólt közbe a tanár bácsi, aki vigyázott a gyerekekre. - Azért ez nem mindenre igaz, ugye, szerinted sem.

- A pirosnál pirosabb a pirosabb, és az ott levõ pirosak között lehet legpirosabb is. Azt hiszem, ez a "leg" csak akkor igaz, ha az összehasonlíthatók közül kell kiválasztani. Ha késõbb nézzük, vagy máshol, akkor már más a leg.

- Na, jó. - mondta a tanár bácsi - van valami igazság abban, amit  mondasz. Mit akartál mondani az elõbb?

- Azt mondtam, hogy az elmondott módszerek kitalálói nem kérdezik meg a gyerekeket. - mondta Rozi. - És kellene tenni valamit, hogy megértsék, valami közünk nekünk is van ahhoz, hogy mit, hogyan tanítanak nekünk.

- Lázadjunk fel? - kérdezte az egyik fiú.
- Igen! Lázadjunk! - kiabálták többen is.
- És ezt hogyan gondoljátok? - kérdezte Pötyi.

- Sztrájkolunk! Nem veszünk részt benne! Ülünk, mint a kukák! Kiröhögjük õket! - röpködtek az ötletek.

- Várjatok! - szólt közbe a szemüveges lány. - Ez éppen az õ malmukra önti a vizet!

- Hogy érted ezt, Jutka? - kérdezte egy kis fekete lány.

- Rozi azt mondta, hogy nem rosszat akarnak nekünk, csak nem kérdeznek meg minket. Ha most nem csináljuk, amit kérnek tõlünk, pláne nem fognak soha megkérdezni. Inkább éljük bele magunkat a játékba. Próbáljuk megérteni, hogyan lehetne tényleg jóvá tenni a jobbat! Csak van egy bökkenõ. Nem tudjuk, mire készülnek. Mi nem mehetünk be az elõadásokra.

- Nem is kell! - szólt bele a tanár bácsi. - Itt van nálam minden elõadónak a rövid összefoglalója. A jelentkezési lapokon mindenki beírta, hogy kér-e a bemutatóhoz gyerekeket.

- Hányan kérnek háromtól? - kérdezte Jutka, a nagylány.

- Várj, ez most nem olyan fontos. - szólt közbe a szõke kisfiú, és Pötyihez fordult. - Azt mondjátok meg, mit tudunk mi csinálni!

- Mi nem tudjuk, de rá fogtok jönni. - mondta Pötyi. - Rozi azzal kezdte nálunk, hogy kérdezett. Nem azért, hogy húzza az órát, hanem, hogy jobban értsük, mirõl van szó. Amint a videón láttátok, ez eljutott addig, hogy mi mondjuk el, mit tudunk az új témáról. A tanító néni csak azt mondja el, ami kimaradt. A másik a felelés helyett szereplés. Biztos lesz olyan, aki produkáltatni akar titeket. Ha megegyeztek, és átformáljátok a válaszadást vitává, beszélgetéssé, nem a tanár, hanem egymás felé fordultok, sokkal jobbá tehetitek a bemutatókat.

- A lényeg az, - mondta Rozi - hogy érezze a tanár, hogy azt akarjátok, hogy amit õ be akart mutatni, timiattatok jobb lesz, mint amilyenre számított! Ha a tanár bácsi elõkeresi nektek a bemutató témáját, és megbeszélitek, ki fogjátok találni, mit lehet csinálnotok. Nekünk mennünk kell, mert még a szünet elõtt sok dolgunk van. Sok sikert!

Rozi kituszkolta Pötyit az elõtérbe.

- De, Rozi! - méltatlankodott már kint Pötyi. - Nem értelek. Jó, nekem fel kell építenem az Amfiteátrumot. De te maradhattál volna! Nem akartál segíteni nekik? Meg különben is, el akartam hozni a kazettát.

- Sejtettem. - válaszolt Rozi. - Éppen ezért jöttem ki veled. Ezt a harcot nekik kell megvívniuk. Elmondtad, mit csináltunk mi, ennyi elég volt. Ha látják, hogy mirõl szól a bemutató, kitalálják, mit fognak csinálni. Ha segítségre lesz szükségük, megkérdezik a tanár bácsit, vagy újra megnézik a videót. Anyukám mondta ultizáskor, hogy "Kibicnek hallgass a neve!" Ha nem játszol, ne szólj bele!

Együtt Jobbat!

- Na, kezdjünk neki! - mondta Pötyi. - Az Amfiteátrum pont 50 kazettából van. Te pakold ki a kartonból, én meg összerakom.

A mûvészi munka elkezdõdött  Egyszer kellett félbeszakítani, amikor az öt elsõ elõadó odament hozzájuk. Megvettek egy-egy kazettát, és egyikük megkérdezte, hogy ki ez a Kovács Tomi, és Szabó Andikó. Amikor megmondták, hogy õk is másodikos gyerekek, nem hitték el nekik.

Pötyi visszatekerte a kazettát az elejére. Rozi éppen lebújt az öt új kazettáért, amikor Éva néni nézett ki az elõtérbe.

- Már szünet van? - kérdezte idegesen Pötyi. - Még nem vagyunk kész!

- Nem, csak most kezdõdik egy izgalmas elõadás. Küldd be Rozit légy szíves! - mondta Éva néni.

- Már itt vagyok! - bújt ki Rozi az asztal alól, és sietett az ajtó felé.
- Gyere Rozikám!  Siess! - sürgette a tanító néni.

- Halkan a helyükre óvakodtak. Szerencsére a sor szélén ültek, és nem kellett kellemetlenkedniük másoknak.

- Mirõl lesz szó? - kérdezte súgva  Rozi.
- Figyelj, most fogják bejelenteni.

- Kedves kollégák! Most, ami következik, úgy nevezhetném, hogy egy revolverlövés a pedagógusokra.

Egy kis szakállas, farmeros bácsi jelent meg a színpadon. Nem volt tanártípus.  Halkan beszélt, de a bemutatás után olyan csönd támadt, hogy érthetõ volt a leghátsó sorban is.

- A bemutatást nem én találtam ki. Az tény, hogy nem vagyok pedagógus. Szeretem a gyerekeket, és kitaláltam egy foglalkozás-sorozatot, aminek az "Együtt Jobbat!" nevet adtam. Csináltuk mûvelõdési házakban, nyári táborokban. Meghívtak a TV-be, bekerült az Általános technika tantervbe. 15 csoportban 159 gyerek vett részt benne három év alatt.

Mirõl van szó? Közös kitalálásról. A gyerekek megfogalmazzák, hogy mi az, ami hiányzik, vagy nem igazán jó. A sok ötlet közül kiválasztanak kettõt. Két csoportra válnak. A továbbiakban egymás mellett dolgoznak, versenyezve egymással. Megnevezik, hogy ki a vevõje annak, amit ki fognak találni. A következõ kérdés, hogy mit várnak ezek a vevõk  a kitalálandó "termék"-tõl. Ezután azt nézzük, hogy mit kell csinálnia a terméknek, hogy ezeket az elvárásokat teljesíteni tudja. Mondanék egy példát. Öntözõt választottak a gyerekek. Az egyik vevõ a növény volt, amit öntözni kell. Igényei között volt, hogy nem szereti az erõs vízsugarat, mert eltörik tõle. A feladat tehát, hogy permetezni kellene a vizet. A következõ lépés a megoldáskeresés volt. Hogyan lehet a vizet permetezni? Az egyik gyerek azt mondta, hogy "megdarálja". Elmagyarázta, hogy érti. Egy zuhanyrózsát képzelt el, alatta egy forgó fémcsíkot, amelyik apróbb cseppekre bontja a rózsából kifolyó vizet. Egy kislány azt mondta, "késsel elvág". Õ is elmagyarázta, hogy amikor mosogat, és a folyó vízalá tartja a kést, a víz hártyaszerûen egy vonalban esik le. A másik lány rögtön rávágta, hogy akkor sétáljon a szórófej. A késes sétáló szórófej reményteljes találmány volt, világújdonság. 6 évig nem jegyezték be, és nem utasították el a Találmányi Hivatalban. Végül az akkorra már munkanélküli fiatalok nem tudták fizetni a fenntartási díjat. A verseny témája az egyes szakaszokban kialakult számszerû eredmény volt. Melyik csapat talált több vevõt, igényt, feladatot. Mindig a másik csapatnak kellett eldöntenie, hogy elfogadja-e a megfogalmazást.  Voltak viták, de nem volt indulat bennük. Komolyan vették. Az ötletgyûjtés elõtt máskor is tapasztalt dolog történt. Abból idézek. A két csoport szóvivõje felállt, és megkérdezte: "Tessék mondani nem lehetne közösen gyûjteni az ötleteket? Szükségünk van ezeknek a hülyéknek a gondolataira is!" Innentõl eggyé vált a két csoport. Az ötletekbõl kiválogatták, hogy mit használnak fel a megoldáshoz, megrajzolták, leírták, hogyan fog mûködni. A végén idõ-, és munkatervet csináltak, hogy, ha vége a tábornak, ki, mikor, mit fog csinálni az ügyben. A csapatok jól megvoltak együtt. Szerették ezt a munkát. A játékban is együtt maradtak. Három egymást követõ évben szerveztünk tábort, az elsõn 14, a másodikon 39, a harmadikon 49 fõ volt ott. Aki korábban volt, többnyire eljött újra.

 A gyerekek meg voltak gyõzõdve arról, hogy õk maguk találták ki terméküket. Az öntözõnél egy menedzsernek jelentkezõ egri Kft. javasolta, hogy 10 % tulajdonrészt adjanak nekem. A szülõk fel voltak háborodva, hiszen a gyerekek találták ki. Én örültem ennek, hogy ennyire háttérben tudtam maradni.

A gyerekek kreativitása csodálatos. Szeretik a komoly feladatokat. Ha úgy gondolják, szívesen látom önöket a bemutatómon, az ötös teremben. Köszönöm, hogy meghallgattak.

A második szünet

A kijövõ tanárok részére Pötyi megint beindította a videót. Ismét sokan álltak elé, fõleg olyanok, akik az elõzõ szünetben nem látták. Ez is úgy  mûködött, mint a turistáknál a fényképezés. Életveszélyes mutatványokat csinálnak egy-egy kép kedvéért, majd szépen elcsomagolva a gépet, zsebre tett kézzel unatkoznak. Megszereztem, már az enyém, majd megnézem otthon. Most már nem érdekes.

Pötyinél új vevõk jelentkeztek, az Amfiteátrum most is eltûnt.
Rozi megkereste a szakállas bácsit. Az egyik sarokban csendesen pipázott.

- Nagyon érdekes volt, amit el tetszett mesélni. Nekem is van egy mesém, szeretném a bácsinak elmondani.

- Mondjad, kislány! Hogy hívnak?
- Rozi vagyok. Ez tényleg mese! Sárkányok is vannak benne.
Oké, mondjad, Rozi! Nem ijesztettél meg.

Rozi elmesélte, hogyan találták ki az agyagkanalat a sárkányokkal. Ezt most nem írjuk le újra, aki nem emlékezik rá, lapozzon a 26. fejezethez. A címe: "Találjuk ki!"

A bácsi meghallgatta a mesét, és csak egyet kérdezett:
- Ezt most találtad ki, vagy már régebben?
- Régebben, két hete.

- Gratulálok. Nagyon jó mese volt. Szinte élt. És nagyon rokon volt az enyémmel. Hányadikos is vagy?

- Másodikos. - mondta Rozi.

- Volt egy másodikos csoportom. Képzeld el, hogy õk azt akarták megoldani, hogy a gyertyák leégése után ne kelljen új gyertyát venni. Terveztek egy olyan gyertyatartót, amelyiknek az aljánál volt egy ferde, oldalt szétnyitható csöve. Bele lehetett elõre tenni egy vastagabb fonalat, ami hosszában végighúzódott a közepén. Ahogy ég a gyertya, az olvadt viasz belecsurog a csõbe, és amikor végigég,  a csõ is megtelik, egy mozdulattal szétnyitható, és kivehetõ belõle az új gyertya. Hogy tetszik?

- Hol lehet kapni? - kérdezte mohón Rozi.
- Sajnos sehol. De kérdeznék valamit. Te a bemutató csoportban vagy?
- Nem, elõadó leszek.
- Akkor te leszel az egyetlen gyerek elõadó. Mi az elõadásod címe?
- „Élvezzük az órát!"
- Igen ezt sajnálom a legjobban.
- Miért tetszik sajnálni?

- Mert akkor lesz, amikor én a bemutatómat tartom. Már otthon kinéztem ezt a témát magamnak. Bemutatót tartasz?

- Igen. Négytõl.

- Ott a helyem. Most sietek a bemutatómra, késõbb találkozunk, és beszélgetünk. Jó?

- Én is nagyon szeretném folytatni.
- Oké! Szia.

- Csókolom! Szia! - mondta kissé megzavarodva Rozi. Úgy érezte, hogy ezzel a bácsival úgy tud beszélgetni, mint akármelyik barátjával.

Még odament Pötyihez, aki megint pénzt számolt.

- Képzeld el, már 105 ezer forintunk van! És már csak 95 kazettánk. A következõ szünetre két Amfiteátrumot építek.

- Apukád hol van?

- Õ csak bepakolt, beállította a TV-t és elment. Szerintem a presszóba, a szállodába. Hagy engem egyedül dolgozni. Azt mondta, hogy a kirándulást élvezi, de a pult mögé nem áll be, csak, ha fizetjük. Nézd, mennek a gyerekek a bemutatóra.

- Kezdem sajnálni az "Együtt Jobbat!"-os bácsit. Remélem, nem szúrnak ki nagyon vele.

- Ahogy láttalak vele beszélgetni, nem úgy néz ki, mint aki fél a gyerekektõl.

Előadások 3 után

Rozi és Éva néni már bent ültek a teremben. Izgatottak voltak, hiszen a harmadik elõadás az övék volt.  Az elsõ elõadást egy énektanár tartotta, hogyan használja fel a playback divatot az énektanításban. Lejátssza videóról a világhírû énekessel a dalt, a felelõnek tátognia kell. Azután leállítja a videót, és a gyereknek hanggal kell folytatnia. A gyerekek szeretik ezt a módszert, mert a dalokat ismerik, és szívesen utánozzák a nagy sztárokat. A fiatalabb tanárok megtapsolták az  elõadást.

A következõ témára sem Éva néni, sem Rozi nem emlékezett utólag. Ez megbocsátható, hiszen utána õk következtek. Éva néni volt az idegesebb. Attól félt, hogy mi lesz, ha Rozi nem találja fel magát. Vagy megjátssza magát. Hírtelen megbánta, hogy ilyen felelõsséget vállalt. Lehet, hogy kinevetik a kollégák? Hiszen itt csak felnõttek ülnek. Nem az izgatta, hogy baj volna azzal, ami kialakult az osztályában, hanem, az, hogy hogyan fogják ezt elmondani. Rozi elkérte tõle az elõzetes bemutatkozó szöveget, azt nézegette. Hogy lehet ilyen nyugodt? Éva néni, bár soha nem dohányzott, szeretett volna rágyújtani. Most értette meg Balogh apuka védõbeszédét a dohányzás mellett.

És akkor, egy udvarias taps után, a Pedagógiai Intézet munkatársa, aki minden elõadás elõtt mondott egy pár szó bevezetõt, azt mondta: "Élvezzük az elõadást!"

Mint egy holdkóros állt fel és Roziba kapaszkodva felment a színpadra.

- Kedves kollégák! Én vagyok a hibás. Csúnya dolgot mûveltem a gyerekekkel, az lett a büntetésem, hogy engedelmeskednem kellett nekik. Életem, nem csak pedagógusi pályám legszebb két hónapját köszönhetem ennek a hibámnak. Ez a kislány itt mellettem, Tõsi Rozi indította el a változásokat. Arra kértem, hogy õ mondja el, mi is történt nálunk. Átadom neki a szót. Te jössz,  Rozikám!

- Én nem tehetek semmirõl! - kezdte Rozi. A  tanárok nevettek, és nagy taps tört ki. - Én csak kíváncsi voltam. Kérdeztem, ha nem értettem valamit. Az elsõ kérdésem akkor volt, amit a tanító néni a saját hibájának mondott. Kaptam is egy intõt. Utána az igazgató bácsi kérdezgetett tõlem, és azt mondta, hogy azt csinálok a tanulás érdekében, amit jónak látok. Hetekig törtem a fejem, közben mindig történt valami. A gyerekekkel beszélgettünk a felelésrõl, az osztályzásról, a súgásról, az új témák magyarázásáról. Kértem, és kaptam tõlük segítséget, ötleteket. Amikor Éva néni kihívott felelni fogalmazás órán, felajánlotta, hogy úgy  feleljek, ahogy én gondolom. Öt perc volt rá, hogy felkészüljek. Két barátnõmmel eljátszottunk egy vásárlást. Ez olyan jól sikerült, hogy azóta csak közösen szerepelünk. A többiek, meg osztályoznak. Ha nem mindenki akarja ugyanazt a jegyet, megvitatjuk. Hátha neki van igaza. Éva néni is szavaz, és ha kell, elmondja, hogy miért döntött másképp. Néha meg is tud gyõzni. Úgy gondoltam, hogy, mivel a kérdezés az erõsségem, megkérdezném, hogy mirõl beszéljek bõvebben. Itt van nálam az a papír, amit mindenki megkapott. Én felolvasnám a változásokat, és, amire rá tetszenek kérdezni, arról beszélnék. Hátha az én összevissza beszédem unalmas.

- Mirõl beszéljek: A Hármasok Klubjáról? Jó. Ezt Andi találta ki, õ is szervezte meg. Az úgy kezdõdött, hogy a szünetben, dolgozatírás elõtt Andi panaszkodott, hogy nem ért valamit. Én véletlenül azt értettem, elmagyaráztam neki. Julcsi meg egy másik részletet nem értett, már majdnem neki is elmondtam, de Andi közbevágott, hogy azt õ érti, és inkább õ mondja el. A dolgozatuk ötös lett. És rájöttünk, hogy az a  jó, ha valaki, aki segítséget kap, rögtön utána ad is segítséget, abban, amit õ tud jobban. Tehát valakitõl kapok, és valakinek adok segítséget. Ez három gyerek. A tanulópároknál van egy jó tanuló és egy rosszabb. Itt mindenki egyenlõ. Ad, és kap. Nem szégyelli, hogy kérnie kell, mert ad is. A másik, hogy itt többnyire a gyengébb tanulók vannak, akik ki szeretnék javítani a hármasukat. Andi köröz egy körlevelet, ahová mindenki felírhatja, hogy mibõl kér segítséget, és odaírhatja a kérések mellé a nevét, hogy mibõl tud adni. Azután délután valamelyikük lakásán megbeszélik a kérdést. Ennyi az egész.

- A súgás? Súgás mindig is volt. Büntetni szokták. Nálunk a kitûnõk felkészítik azokat, akik szerepelni fognak. Elõre. Mindenkit más. Nem tudjuk elõre, hogy a másik mit fog mondani. Ezért meg kell értenünk az egész leckét. Ez sokkal hasznosabb, mintha bemagolnánk. Oszi azt mondja, neki is hasznos, ha beleverheti a fejünkbe. Sokkal többet tanul belõle így. Rendet  csinál a fejében, ami olyan belülrõl, mint egy krumpliszsák.

- Miért jó a közös osztályzás? Mert ahhoz is készülni kell. A két hónap alatt egyre csökken a dolgozatok száma. Nincs értelme mindenkinél megnézni, hogy készült-e. Tetszik tudni, milyen ciki, ha be kell vallani, hogy azért adtam más osztályzatot, mint a többi, mert nem készültem?

- Ha nincs több kérdés, itt a reklám helye. Csináltunk egy videófelvételt egy környezetóráról. Itt kint az elõtérben meg lehet venni. Csak 1000 forint, a bolondnak is megéri. Abban látszik a közös szereplés, az osztályzás és az új anyag megbeszélése. Élvezzék az órát, ahogy mi élvezzük! Lejárt az idõnk. Köszönjük, hogy meghallgattak, és várunk mindenkit a bemutatónkra a 3. terembe, a szünet után.

Roziék a szünetben

A  szünetben Éva nénit körülvették a kollégák. Voltak, akik meg akarták tudni, hogy mi volt az a hiba, amit elkövetett, ezeket elhessegette. Sokan gratuláltak neki a tanítványához. Erre azt mondta, hogy 23 ilyen talpraesett diákja van. Kezdi úgy látni, hogy jó oktatási rendszerben minden gyerek talpraesett, és okos.

- Nem azt nézem, hogy kit akarok büntetni valamiért, mert nincs is miért, hanem, hogy ki szerepelt kevésszer. Bár ezt õk is tudják, hiszen ismerik saját osztályzataikat. Eszerint is készülnek, és jelentkeznek szereplésre. Eddig még nem tévedtek. Megmondom õszintén, bár lehet, hogy szokatlan, de szeretem a gyerekeket. Élvezem a lelkesedésüket, a tudásvágyukat, a tudásukat. És ehhez csak az kellett, hogy õk kezdeményezzenek. Ha valaki kérdez, kíváncsi a válaszra. Ha magamtól, vagy a tanterv alapján elkezdek magyarázni, lehet, hogy többeket nem érdekel. Kezdem azt gondolni, hogy, ha a tanterv valamelyik része nem tehetõ érdekessé, nem is lehet  olyan fontos.

- Tudod, drágám, - szólalt meg egy idõsebb tanárnõ, - valamennyien azért vagyunk itt, mert azt gondoljuk, hogy az általunk kitalált módszerekkel segíteni, érdekesebbé tudjuk tenni a tanulást. Mi a különbség?

- Talán az, hogy nálunk a gyerekek határoztak így. Nem a mi akaratunkat kell elviselniük, vagy akár "élvezniük", hanem a sajátjukat. Régen voltam 8 éves. Nem tudom, merem, akarom helyettük kitalálni, hogy mi nekik a jó! Meg merem kérdezni õket.

A kör elkezdett ritkulni, egyre többen vonultak félre és látszott, hogy nagyon törik a fejüket.

Közben Pötyi aratott. Már a második Amfiteátrumot bontogatta.

Rozi megkereste a szakállas bácsit, és megkérdezte, hogy sikerült a bemutatója.

Józsi bácsi nevetve közölte vele, hogy nem sikerült az összeesküvés. - Én csak kérdeztem, nem volt mibe belekötni. Viszont nagyon okosak voltak, kitalálták a kulcstölcsért.

- Az mi? - kérdezte Rozi.

- Egy olyan eszköz, ami a sötétben bevezeti a kulcsot a zárba. Rászerelhetõ a zár lemezre, mûanyagból van.

- Józsi bácsi, bemutathatom a tanító nénimnek? - kérdezte Rozi.
- Persze, nagyon fogok örülni. Csak nem kellene a bemutatóra készülnie?

- Azt én elintézem. - mondta Rozi, majd kézen fogva Józsi bácsit, odahúzta Éva nénihez.

- Éva néni! Itt van Józsi bácsi, aki az "Együtt Jobbat!"-ról beszélt.

- Igazán nagyon örülök, Nagy Éva vagyok. A revolverlövés nagyon tetszett. Engem nem talált el, mert olyan védõpáncélom van, amit nem fog a golyó. Roziék csinálták. - mondta a tanító néni és meg akarta simogatni a szöszke fejecskét, de Rozi már eltûnt.

- Kedves, okos kislány. Óriási a fantáziája.

- A többiek is ilyenek. Amióta - 2 hónapja - elkezdõdtek a változások, nem gyõzök csodálkozni rajtuk. Magabiztosak lettek, és nagyon tudnak. Látta már a videófelvételt?

- Futólag. Nem szeretem a forgatókönyveket.

- Itt nem volt. Bementem az osztályba, az egyik kisfiú vállalta az operatõrködést. Teljesen szokványos óra volt.

- Majd megnézem a bemutatójukat, és ha tetszik, veszek a kazettából. - mondta óvatosan Józsi bácsi.

- Csak majd igyekezzen, mert elfogy! - figyelmeztette Éva néni, és odamutatott Pötyire, aki alig gyõzte a nagy rohamot. - Képzelje, a kazetták sokszorosítását is a gyerekek maguk végezték. Az egész osztály dolgozott benne.

Rozi közben besurrant a gyerekek szobájába.
- Sziasztok! Hányan jöttök a mi bemutatónkra? - kérdezte.

- Szia! 25-en leszünk. Az énekórára kértek még gyereket, oda megy a csapat másik fele. - mondta Jutka.

- Hallottam hogy nagyot csalódtatok Józsi bácsinál.

- Megérte! Képzeld el, percek alatt kitaláltatott velünk egy új terméket. Fantasztikus volt. Csak kérdezett. És nem azért, hogy csõbe húzzon, hogy kiderüljön, mit nem tudunk, hanem, hogy kihozza belõlünk az ötleteinket. De a következõ bemutatóktól nagyon fel vagyunk dobva. Az énekórára mindent bedobunk. Téged sem hagyunk cserben. Azt tervezzük, hogy ...

- Ne mondd el. Nem akarom még tudni. Majd helyben kiderül. - szakította félbe Rozi Jutkát. A kazettát megnéztétek még egyszer?

- Egyes részeit háromszor is.
- Elvihetem?

- Kérlek, ne vidd el! Holnap újabb 50 gyerek jön, délután megint újabb csapat. Hadd lássák õk is!

- Én már megvettem a kazettát, itt marad. - mondta a felügyelõ tanár bácsi szigorúan.

- Az más! - mondta Rozi, és már nyitotta is az ajtót. - Akikkel nem találkoznék azoktól elköszönök, sziasztok.

Énekbemutató

Négy órakor elkezdõdtek a bemutatók. 25 gyerek ment az énektanár nénihez. A fiatalabb tanárok jó része is idejött zenét hallgatni. Lehettek õk is, vagy húszan. A tanárnõ elmondta, mirõl lesz szó. Be fogja kapcsolni a videót. A híres számot, a "We are the World" -öt fogják világsztárok énekelni. A felszólított felelõnek úgy kell csinálnia, mintha õ énekelne. Amikor leállítja a szalagot, próbálja meg énekelni, vagy legalábbis szöveg nélkül vinni a dallamot.

A kis szõke fiút választotta ki a szerepre. Elindult a zene. A gyerek tátogott. A zene leállt. És akkor csoda történt. A 25 gyerek egyszerre kezdett el énekelni. A lábukon, a széktámlákon doboltak, fésûn zenéltek. Többen felálltak, és elkezdtek táncolni. A szólóknál mindig más világsztár hangján más és más szólalt meg. A refrént megint együtt énekelték. A tanárnõ elõször szóhoz sem jutott. Azután csendet akart parancsolni. A tanárok elkezdtek fészkelõdni, érezték, hogy itt valami szokatlan dolog történik. Mint amikor a bûvészinas kiszabadítja a szellemet a palackból, és nem tudja a varázsigét a visszaparancsoláshoz. Késõbb a zene, az ének  hatására a tanárok is bekapcsolódtak. Énekeltek a refrénnél, és táncoltak. Verték az ütemet. Az egyik bácsi a két kezével trombitált. És akkor, mintegy vezényszóra a gyerekek abbahagyták. Leültek a székûkre, és hátratették a kezüket. A varázs megtört. A tanárok észbe kaptak, lassan, egyenként abbahagyták a dobolást, a táncot, az éneket, majd a trombita is egy végsõ trillával elhallgatott. Teljes lett a csend. És ekkor a gyerekek elkezdtek ütemesen tapsolni. A tanárok csatlakoztak hozzájuk. Az énektanárnõ, pedig meghajolt.

A mûsor szép volt, és hatásos. Mindenki a tudása legjavát  adta. A taps végén a tanárok kérdezni kezdtek. Ez mindig így sikerül? Hogyan jött rá, hogy ezzel megmozgatja az egész osztályt? Mikor tanította be a gyerekeket? Mennyi ideig tartott? Próbálta már más zenével is? Azzal is ilyen jól ment? Õ is békéscsabai? Az õ tanítványai? Röpködtek a kérdések. A tanárnõ lehajtotta a fejét, és csendet intett. - Kedves kollégák! Ilyen még soha nem történt velem. Szigorú fegyelem van az óráimon. Ezt a számot már vagy hússzor játszottam az óráimon, különbözõ osztályokban. Mindig csak a kihívott egy gyerek énekelt, ha egyáltalán el merte kezdeni. Nem tudom, mi történt.

Az egyik fiú jelentkezett. - Tessék mondani, jól csináltuk? Vagy nagyon rossz volt?

- Nem. Nagyon szép és hangulatos volt. - mondta a tanár néni.

- Azért kérdem, mert úgy gondoltuk, hogy egy kicsit feldobjuk a bemutatót. Tessék elképzelni, milyen kényelmetlen lehet annak az egy gyereknek ott kint állnia, és folytatnia egyedül a dalt. Amikor mi elkezdtünk vele énekelni, az õ hangja is elõjött. Az ének közös öröm. Abban csak osztozni érdemes. Az osztályaiban biztos szívesen énekeltek, zenéltek, táncoltak volna a többiek is. Ha engedte volna. Mennyivel élvezetesebb lett volna az óra.

- Igazatok van, és annak a Rozi gyereknek is. Csak így szabadna énekelni. Felszabadultan, saját akaratból. Köszönöm nektek a bemutatót.

Roziék bemutatója

A szomszéd teremben voltak Roziék. Már a 25 gyerek is sok volt, de csaknem 100 tanár szorongott hátul, a fal mellett. Éva néni sápadtan állt a körberakott székek által szabadon maradt helyen, középen, és megkérdezte a gyerekektõl: - Milyen óra is van most, gyerekek?

- Angol. - mondták a gyerekek. Érkezés a londoni repülõtérre.
- Kik a szereplõk?
Egy fekete göndör hajú fiú lépett elõ. - Én vagyok az utas.
- Én a légikisasszony - állt fel egy szép szõke hosszú hajú kislány.
- Én a határõr - Egy nagyobb, izmos fiú jelentkezett.

- Én vagyok a pultos a vámmentes boltban. - mosolygott egy vörös hajú szépség.

- Én vagyok az utas felesége - mutatkozott be a szemüveges szigorú arcú Jutka.

- És most angolul fogtok beszélni? - kezdett már kétségbe esni Éva néni.

- Nem. - mondta Jutka. - De nem használhatunk olyan szót, amit nem tudunk angolul. Bárki, bármikor rákérdezhet akármelyik szóra, hogy hogy van angolul.

- Kezdhetitek. - szólt kicsit megnyugodva Éva néni.

A gyerekek kiraktak két széket egymás mellé, az utas és felesége leültek.

Az utas oldalra kikiáltott: - Kisasszony!
- Parancsol valamit a kedves utas? - sietett hozzá a légikisasszony.
- Most hol szálltunk le?
- Londonban, természetesen.

- Jó szöveg, - morogta Jutka - Párizs óta már voltunk Amszterdamban, Hágában, még Marsaillesben is.

- Sajnos a köd miatt London nem fogadott elõbb.

- Mit akarsz, milyen régóta akarsz a Riviérára menni! Most ott is voltunk.

- Két órát, a dühöngõ napsütésben, a betonon. A tengert csak felszálláskor láttuk.

- Viszont valódi kommandósok kutattak a táskádban bomba után.

- Az a szõke csinos volt! Akár azt is megengedtem volna, hogy megmotozzon.

- Kisasszony! Ön is szõke, nem kérhetnénk öntõl az elmaradt motozást?
- Tõle nekem nem kell! - mondta Jutka.
- Akkor nekem kétszer! - kacsintott az utas.

- Hölgyeim és uraim, kikapcsolhatják a biztonsági öveiket, ki lehet szállni. - szólt hangosan a légikisasszony.

- Na, a motozás elmarad. - sóhajtott az utas, és felnyúlt a csomagtartóhoz, levenni a felesége táskáját és a saját aktatáskáját.

- Menjünk már, szeretnék egy jó angol teát meginni. - mondta az asszony.

- Kérem, hogy mutassák meg az útleveleiket! - szólalt meg tisztelegve a határõr.

- Magának? - csodálkozott az utas.
- Nem látja, hogy tányérsapkám van? - mutatott a határõr a fejére.
- Én úgy látom,  hogy nincs a fején semmi. - mondta az asszony.
- Hogy lehet tisztelegni tányérsapka nélkül? - vitatkozott a határõr.

- Na, jó, essünk túl rajta! - sóhajtott az utas. Benyúlt a zakója belsõ zsebébe, és kivette az útlevelet és odaadta a határõrnek.

- Ön Mrs Kovats? - kérdezte a határõr.
- Nem! Én Mr. Kovats vagyok. - vörösödött el az utas.
- Akkor miért a felesége útlevelét adja ide? - mutatta a határõr.
- Ja, bocsánat! Itt az enyém is. - vette elõ az utas a másik útlevelet is.
- Hol a szemüvege? - kérdezte szigorúan a határõr
- Soha nem volt szemüvegem! - mérgelõdött az utas.

- Ja, tényleg, ez Mrs. Kovats útlevele. - vette észre a határõr. - Elnézést, még csak 5 perce vagyok határõr.

- Rendben vagyunk? Mehetünk? - kérdezte az utas felesége.
- Parancsoljanak, a tranzitba fáradni. - mondta a légikisasszony.

- Na végre! Sóhajtott fel az utas, és a feleségéve együtt sétáltak egy kört. Amikor megint a székekhez értek, szembe fordította az egyiket a másikkal. Hanyagul elvetette magát rajta. Az asszony leült a másik székre, és kis tükörben kezdte nézegetni az arcát.

- Kisasszony! - kiáltott az utas, mire odasietett a vörös szépség.
- Tessék parancsolni! Mit hozhatok?

- Két jó angol teát kérünk! - mondta az utas, majd a feleségéhez fordult - Te kérsz még valamit?

- Van rúzsuk? - kérdezte az asszony, miközben a táskájában kotorászott.

- Kiváló francia rúzsunk van, ha velem tetszik jönni, megmutatom a választékot.

Az asszony felállt, és elindultak  a kör másik oldalára.
- A teáról nem feledkezik meg ugye? - kiáltott utánuk az utas.

- Azonnal hozom uram! - szólt az eladó. Leültette az asszonyt, kezébe adott egy dobozt, amiben feltehetõen a rúzsok voltak. - Tessék csak nyugodtan válogatni! Ide hozzam a teáját?

- Látja, ez jó ötlet  Harminc év után egy kis szabadság, egy tea idejére.

A kisasszony tálcán egyensúlyozva viszi a teát az utashoz. - Tessék uram, a teája.

- És az asszonyé? - kérdezte az utas.
- Õneki ott szolgálom fel. Hadd válogasson nyugodtan.

- Kis ciánt nem tudna bele tenni? - kérdezte az utas, és még a kisasszony után kiáltott. - Legyen szíves egy Scots pipadohányt is hozzon! És mutassa meg, milyen pipák vannak!

- Sajnos pipáink nincsenek. - mondta a kisasszony, amikor visszatért a csomag dohánnyal.

- Akkor meg minek hozta a dohányt, ha nincs mibõl elszívni? - morogta az utas - Na, nem baj, elõveszem a régi pipám.

- Tessék talán megnézni itt mellettünk, a shopban - adta a tanácsot a kisasszony.

- Fizetnék! - mondta az utas.
- Parancsoljon, hozom a számlát.
- 150 font? - hökkent meg az utas. - Aranyból volt a tea?
- A hölgy vett három rúzst is. - magyarázta a kisasszony.

- Tessék! A többi a magáé. - állt fel az utas, majd karonfogva felemelte a feleségét, és elindultak kifelé.

Éva néni kiállt középre, és megszólalt. - Most osztályozás következik. Háromra az osztályból mindenki emelje fel a kezét, és mutasson annyit az ujjával, ahányast ért szerinte a jelenet. Egy, kettõ, hááárom! És õ is felmutatta a kezét nyitott tenyérrel, ötöst mutatva. A felhívásra néhány vendégtanár  is feltartotta a kezét.

- Most csak a gyerekek értékelését kérem! - mondta a tanító néni.

- A gyerekek többsége négyest mutatott. Volt még két ötös Éva nénién kívül is.

- Ti miért adtatok ötöst? Jancsi? Julcsi? - kérdezték többen a gyerekek közül.

- Nekem tetszett a szereplés. - mondta pirosan Jancsi.

- Azt nem vetted észre, hogy a szótárból a fele szót nem használták? - kérdezte az egyik kislány.

- Te Julcsi?
- Tudjátok, hogy beteg voltam!
- Éva néni?
- Én nem tudok angolul.
- Akkor most osztályozzunk újra! - mondta Rozi: Egy, kettõ, hááárom!

- Most mindenki négyest mutatott. Az öt szereplõ a kör közepére ment, összedugták a fejüket.

- Kis idõ múlva a vörös szépség bejelentette:

- Az utas és a felesége megérdemli az ötöst, a határõr négyest, mi a légikisasszonnyal hármast kapunk. Így döntöttünk.

- Rendben van, köszönöm. - mondta Éva néni, majd a tanárokhoz fordult: - Kedves kollégák. az ilyen szereplések nálunk mindennapos dolgok. Hogy a békéscsabai gyerekek hogy tudták ilyen profi módon ezt kitalálni, eljátszani nem tudom, talán látták a videónkat.

- Megnéztem az elõzetes leírásunkat, - mondta Rozi. - A közös szereplés az egyéni felelés helyett talán nem eléggé jól szerepelt benne. Ezért talán nem kérdeztek rá az elõadásunkon. Érdekel ez valakit, mert akkor elmondanám, hogy miért  van ez így?

- Engem érdekelne. - mondta Józsi bácsi.

Az egyik osztálytársunk, amiikor a felelésrõl kérdeztem, azt mondta, hogy úgy érzi magát kint a táblánál egyedül, mintha egy lakatlan szigeten volna. A közös szereplésnél nincs izgulás, félelem. Egymással foglalkozunk, nem azzal, hogy mit fog szólni a tanító néni. A leckét megtanuljuk, mert jöhetnek váratlan kérdések a társunktól, amikre válaszolni kell. De nem vagyunk egyedül. Az osztályozásnál a közös játékra kapjuk a jegyet, mint most a négyest. Öt szereplõ kapta, az 20 pont. Egymás között már maguknak kell elosztaniuk, mert õk tudják, hogy ki mit tudott, kit kellett kisegíteni. Itt a bemutatón azt lehetett látni, hogy nagyon különbözõ  osztályzatok születtek a csoporton belül. Szokásunkká vált, hogy az hirdeti ki a megosztást, aki a legrosszabb jegyet kapta. Csak a közösen megbeszélt, mindenki által elfogadott megoldást lehet kihirdetni. Ezeket a szabályokat mi hoztuk, magunkra. Nekünk így igazságos. Az elsõ hetekben annyira új volt a közös szereplés, hogy mindenkinek nagyon tetszett, mindenki ötöst adott. Ma már jobban meggondoljuk, mert már nem annyira nem új nekünk ez a forma.

- Aki még nem vett a kazettánkból, sürgõsen pótolja, mert azt szeretnénk, ha minél több gyerek és tanár élvezhetné az órákat.

- A címlistán megtalálnak, ha késõbb valamit meg  szeretnének vitatni, kérdezni, beszélni velem. - mondta Éva néni. - Most át kell adnunk a termet, ezért a bemutatónk véget ért.

A száz tanárvendég, mintha álomból ébredt volna, nagy tapsba kezdett.

Kupaktanács

- Éva néni! - kezdte Rozi a szobájukban, amikor lerogytak a fotelekbe. - Meg kellene beszélni a holnapi napot. - De ehhez kellene Pötyi, és az apukája is.

- Tudod, mit? Délben õk fizettek a presszóban, most én fogok, menjünk le oda.

- Jó. Én megyek szólni nekik. Ugye tetszik hozni a holnapi elõadások elõzetesét?
- Persze, ha jönnek, szólj be, én addig összeszedem.
Rozi bekopogott a 14-es szobába.
- Tessék! - hallotta Balogh bácsi hangját.
- Csókolom, szia Pötyi.  Meghívjuk a tisztelt Balogh családot a presszóba.
- Mikorra? - kérdezte Balogh bácsi.
- Most, öt perc múlva, mert hétkor kezdõdik az állófogadás.
- Köszönjük a meghívást! - mondta Pötyi.

- Most akkor, igen, vagy nem? - kérdezte Rozi. - Köszönjük elfogadjuk, vagy köszönjük, de nem kérünk belõle?

- Jó, igazad van, öt perc múlva megyünk. - nevetett Balogh bácsi.

Végül egyszerre léptek ki a szobákból, együtt mentek le a földszintre. A presszóban viszont nem találtak üres asztalt, így a  szálloda elõterében ültek le a nagy kényelmes fotelekbe. Józsi odament hozzájuk, és megkérdezte, hogy segíthet-e valamiben. Balogh bácsi megkérte, hívja át a pincért a presszóból. Miután kértek két kávét, és két gesztenyepürét, Rozi kezdte a beszélgetést.

- Beszéltem anyukámmal, telefonon. Azt mondta, ne nagyon éljem bele magamat a gyulai kirándulásba, gondoljunk azokra, akiket esetleg látni, hallani szeretnénk, és azokra, akik minket szeretnének látni, hallani. Pötyi azt mondta, "a másfajta gondolkodást is meg szeretnék érteni." Nem tudom, mi lesz holnap. Én mindenesetre megígértem a helyi gyerekeknek, hogy reggel bemegyek hozzájuk.

- Összeszedtem a leírásokat. - mondta Éva néni - Érdekesek, de nem falrengetõek. Óvatos kis lépések, praktikák ugyanebbe az irányba. Fõleg a megértést, a magyarázatot teszik színesebbé. A "szentségek"-hez, a feleléshez, osztályozáshoz nem nyúlnak. Ezeket amúgy sem szeretik nagyon, a tanárok többsége azért választja ezt a pályát, mert itt kibeszélhetik magukat, a gyerekek, meg kénytelenek meghallgatni. õket. Ezek miatt nem kell maradnunk. Amit viszont Pötyi, meg az anyukád mondott, érdekesebb. Ezt én is tapasztalom, sok embert érdekelnek a mi tapasztalataink, a részletek. Négy óra óta most pihenek elõször.

- Nekem, mindegy. - szólt Balogh bácsi. - Én már voltam Gyulán. Mint üzletember viszont igazat kell adnom a hölgyeknek, addig kell a vasat verni, amíg meleg.

- Igaza van! - szólt közbe Józsi bácsi, aki akkor jött le a szobájából. - Van is két javaslatom.

Rozi felugrott. - Tessék ide leülni, mi Pötyivel egy fotelben is elférünk. Hadd mutassam be Balogh bácsinak új barátomat!

- Örvendek, Balogh László.
- Én is, Gábor József.
- Milyen javaslatai vannak? - kérdezte Éva néni.

- Az egyik, hogy az állófogadáson körbeszimatolom a hangulatot, rákérdezek egy-egy megjegyzésre, felcukkolom õket. A másik, hogy javaslatot teszek programmódosításra. - mondta Józsi bácsi. - Vagy lehet, hogy a kettõ egy?

- Semmiképpen sem szeretnék erõszakos lenni. - szögezte le Éva néni. - Ha igénylik, rendelkezésre állunk, de nem fosztanék meg senkit, hogy az ötletét elmondja, akármi is róla a véleményem.

- Akkor ezt megbeszéltük. Hozathatok még egy adagot? - kérdezte Józsi bácsi.

Állófogadás

A Kultúrházban nagy nyüzsgés volt. A Szakvásár résztvevõi elegáns ruhában gyülekeztek 7 óra elõtt az elõtérben. Roziék is megérkeztek, Éva nénivel, Józsi bácsival és Pötyivel. A Pedagógiai Intézet munkatársa, aki minden elõadás elõtt mond pár szót, az ajtóban fogadta õket is.

- Itt a teljes fegyvertár. - mondta.
- Ezt nem értjük. - nézett rá Éva néni.

- A revolver, és a nagyágyú. Sõt, látom, a durranás is itt van. - mutatott Pötyire. - Ilyen jól felépített reklámkampányt nem láttam.  Nagyot durrant.

- Nem túlzás ez egy kicsit a fegyverekkel? - kérdezte Józsi bácsi.

- Annyira nem az, hogy kaptam olyan kérést, hogy a második napot szenteljük ennek a két új megközelítésnek. Szeretnék Önökkel beszélgetni errõl.

- Most rögtön? - kérdezte Éva néni.

- Dehogy! Most nekem fogadnom kell a vendégeket. Egyenek, igyanak, érezzék jól magukat! Beszélgessenek, ismerkedjenek a többiekkel! Gondolom, olyan 8 óra felé megkeresem önöket.

- Baj, hogy eljött a két kislány?

- Nem baj. De gondolom, tízig nem fogják bírni. Régi duma, hogy "Gyereknek nyolckor ágyban a helye", de lehet, hogy nekik jó lenne. Sokat dolgoztak ma, nagyon fáradtak lehetnek.

- Jó értem, nélkülünk szeretne a bácsi Éva néniékkel tárgyalni. - szólt közbe Rozi. - Nyolckor elmegyünk, csak elõtte eszünk valamit, mert éhesek vagyunk.

- Tudod, vannak dolgok ... - kezdte a bácsi, de Pötyi folytatta:

- ... amik nem gyerekeknek valók. Semmi gond! Holnap megtudjuk, hogy mit döntöttek. Nekünk is van megbeszélni valónk.

A két kislány elegánsan odavonult az asztalhoz, és körülnézett. Találtak üres kistányérokat, evõeszközöket, szalvétákat, egyet-egyet magukhoz vettek, majd elkezdték vizsgálni a roskadásig telt tálakat. Rozi úgy röpködött, mint egy kis veréb. Innen is, onnan is csipkedett, hamar megtelt a tányérja. Pötyi megfontoltabb volt. Elõször csak megnézte a választékot, majd ezután  szedett néhány féle finomságot. Füstölt nyelvet, krumplissalátát, egy szelet Stefániát. Találtak császárzsömlét, vettek belõle majd elkezdtek enni. Rozi hamar rájött, hogy a kaviár nem ízlik neki, és a tatár bifsztek sem volt igazán jó.

- Ez ízetlen nyers hús! - mondta.

- Persze! - válaszolt Pötyi. - Ott vannak a fûszerek mellette. Azokkal ízesíti mindenki, a saját ízlése szerint. Van, aki 6 félét is tesz bele. Finom lehet, csak pirított kenyér kellene hozzá.

Miután megették, amit a tányérjukra szedtek, elkezdték az édességeket válogatni. Ittak egy kis gyümölcslevet, és sok teasüteményt, tortát, mignont elpusztítottak. Miután ezeket is leöblítették, úgy érezték, hogy mér az ujjukkal elérnék a torkukban az utolsó falatot. Elhatározták, hogy ledolgozzák a felesleget, és kimentek az elõtérbe fogócskázni.

Bekukucskáltak a terembe, és látták, hogy Éva néni és Józsi bácsi körül sokan ácsorognak, bõszen vitatkoznak. Úgy gondolták, hogy már nem is mennek vissza, inkább hazamennek a szállodába és megvárják a felnõtteket. Kíváncsiakvoltak, mit mondtak a tanárok. Az elhatározást tett követte. Felmentek a 12-es szobába, leültek a fotelba, hogy kipihenjék az evés fáradalmait.

A nagy megbeszélésbõl nem lett semmi, mert úgy, ahogy voltak, a fotelekben elaludtak.

Nevetés és az Élet

- Átmehetnénk a szomszéd irodába? - kérdezte 8-kor a Pedagógiai Intézet munkatársa Éva nénitõl és Józsi bácsitól, miután kihívta õket a beszélgetõk gyûrûjébõl. - Ott nyugodtabb lenne.

- Semmi akadálya. - válaszolták. - Mehetünk.

- Pipázni lehet ott is? - kérdezte még Józsi bácsi.

- Természetesen, én is dohányzom.

Miután leültek az igazgatói iroda kényelmes foteljeibe, a bácsi bemutatkozott.

- Boldizsár vagyok, javaslom, hogy tegezõdjünk, ahogy kollégák szoktak.

- Nem probléma. - válaszolta Éva néni.

- Ha nem kizáró, hogy nem vagyok tanár, benne vagyok. - mondta Józsi bácsi.

- Köszönöm. Én úgy érzem, hogy kollégák vagyunk. Kettõs minõségben. Egyrészt, mint pedagógia fejlesztéssel foglalkozók, másrészt, remélem, hogy fogunk is együtt dolgozni. Sajnos van egy harmadik oldala is a dolognak. Mint állami alkalmazottnak, el kell mondanom a hivatalos helyzetet is.

- Ne kímélj! Támogatjátok, Tûritek, vagy Tiltjátok? - kérdezte Józsi bácsi.

- Azok az idõk elmúltak. Mostanában az járja, hogy demokrácia van, mindent szabad, és az Állam nem támogat semmit. Ha megy valami önerõbõl, vagy magántámogatással, ám legyen.

- Tehát két eset van: Vagy eladhatóvá tesszük, vagy elszigetelt kísérlet lesz örökre. - gondolkodott Éva néni.

- Ennél azért jobb a helyzetetek. Az indulás nagyon jó volt. A fórum, ahol bemutattátok, a videókazetta ötlet. Kétszáz tanár viszi szét a hírét, ötven gyerek, és ahogy én Rozit megismertem, még a holnapi száz, megfertõzõdik. A Szakvásár állami rendezvény. Nekem jelentést kell készítenem róla a fõnökömnek. Eddig is voltak jó kezdeményezések, de ezeket a tanárok csinálták.

Nem kaptak támogatást, elhaltak, vagy saját osztályaikkal csinálják. A megvalósításuk nem érintett politikai érdekeket. Gyakorlatilag csak a magyarázás módszereit változtatták, a beszámoltatás, értékelés érintetlen maradt.

- Hogy jön ide a politikai érdek? - értetlenkedett Józsi bácsi.

- Minden politika, ami a hatalmat veszélyezteti. - figyelmeztetett Boldizsár. - Ha a gyerekek nem szigetelõdnek el, nem egyedül felelnek a táblánál, oda a tanár tekintélye. Ha az értékelést közösen végzik, és, még ráadásul meg is lehet vitatni, pláne. Ha mindezeken felül az osztály átveszi az új anyag magyarázásának feladatát is, az már forradalom. Akkor a tanár nem ülteti el az engedelmesség, az alárendeltség alapjait a gyerekekben, az Államra nem tartanak igényt.

- Ez nekem kicsit magas. - mondta Éva néni. - El lehetne ezt érthetõbben is mondani? Én csak egy alsó tagozatos tanító vagyok.

- Én megpróbálom. - szólt Józsi bácsi. - Mi volt ezelõtt, és van még most is sok helyen? A gyerek fél a feleléstõl, a tanár úgy osztályoz, ahogy neki tetszik. A tanár magyaráz, mert "õ tud mindent". A gyerek feleléskor visszaadja, amit a tanár, vagy a tankönyv tanított neki. Nem az a lényeg, hogy értse, hanem, hogy elismételje. A legtöbb idõ a fegyelmezéshez kell. És nálatok? A gyerek kérdez, a válaszból tanul. Hogy kitõl kapja a választ, szinte mindegy neki. Kitalálja, hogyan tudja bemutatni a tudását. Együtt szerepelnek. A jobbak segítik õket a felkészülésben. Az osztály értékeli a csoportot, a csoport tagjai értékelik egymást. Fegyelmezésre nincs szükség, mert mindenki érdeklõdik, szerepel, élvezi az órát. Mi van a felnõtt életben? Vannak fõnökök, akik megmondják, hogy mit csináljunk. Vagy jól, vagy rosszul. Mindenesetre engedelmeskedni kell. A teljesítményt õk értékelik, ettõl függ, hogy mennyit fizetnek nekünk, egyáltalán alkalmaznak-e. Õk félnek tõlünk, hogy nem fogunk engedelmeskedni, mert jobban értünk a saját munkánkhoz, mint õk. Vannak magasabb szempontok, mondják. Azt, hogy mit jelent ez, nem részletezik. Ez nem a mi ügyünk. A mi dolgunk az engedelmesség. Vezetõinket tisztelni kell. Nem bírálni a döntésüket, vagy visszakérdezni. A demokráciában 4 évenként dönthetünk, ki legyen a vezetõnk. Majd négy év múlva újra dönthetünk. Addig, meg szabad a gazda. Van egy vonzó program, aminek alapján választasz, majd kiderül, hogy a párt nem tud (akar) egyedül kormányt alakítani. Hát, sajnos, tekintettel kell lenni a partnerre, a kormányprogram már köszönõ viszonyban sincs a választási programmal. A megvalósítás meg a kormányprogramhoz nem hasonlít. Erre mondják, hogy nem tudták, mi várja õket. Clinton elnök fél évvel a megválasztása után jelentette be, hogy nem csökkentheti a fegyvergyártást, ami a programjának egyik alapja volt. Vissza nem hívhatod a küldöttedet, képviselõdet, mert nincs rá jogod. Négy évig azt csinál, amit akar. A nyugati országokban a politikus lemond, ha rajtakapják valamilyen disznóságon. Itt beperel a személyiségi jogai megsértéséért. Ha ott letelt egy miniszter megbízatása, állásajánlatok várják a gazdaságban. Nálunk nem így mûködik. A volt hatalmon lévõ politikus nem kell senkinek. Meghalt. Mi tehát a teendõ? Négy év alatt meg kell teremteni a család jövõjét. Bármilyen módon. Tisztelni nem lehet, mert nincs miért. Akkor legalább engedelmesek legyünk. A mi változtatásaink ezt az alapelvet támadják meg. Miért tiszteljenek engem? Mert kérdezgetek? Õk kitalálnak valamit. Nem én adtam nekik. Az õ sikerük, büszkeségük. Téged miért tisztelnek? Egyáltalán tisztelnek-e?

- Azt hiszem, szeretnek., de nem tisztelnek. Nem is esne jól. A tudást tisztelik. De, hogy ez tõlem jön, vagy Oszitól, vagy akármelyiküktõl nem fontos. A lényeg az új tudás. Emlékeztek a videóra. A növényke a neki szükséges természeti hatásokra megerõsödött. Termést érlelt. Nem azért, mert ráparancsoltak. Gyökerei vannak, a szél nem tudja elfújni, a nap nem szárítja ki. A gyerekeim megváltoztak. Belegyökereztek a közösségükbe. Kiállnak egymásért. Segítik egymást. Együtt tanulnak, sõt, dolgoznak. Igazi gyerekek. Nem lettek kis felnõttek. De Rozi ki mert állni a 200 tanár elé. Úgy illett volna, hogy szégyenlõsen pironkodjon. Nem, õ kérdezett, és a kérdésekre válaszolt. A munkanélküli apukája barátaival javító-szerelõ szövetkezetet hozott létre a lakótelepen. Nagyon csalódnék, ha nem lett volna benne ebben is Rozi kis kérdése. Nincs az osztályban másmilyen gyerek. Rozit  emlegetem, mert õ van itt.  De láttátok a tökéletes kis kereskedõt, Pötyit. A videón a többieket. Mind megváltoztak. És most, hogy együtt élvezzük az órákat, köztük vagyok én is. Nem fölöttük, köztük.

- Most gondold el, mi lesz ezekkel az önálló palántákkal, ha kikerülnek az életbe? Hogy fognak mindig beleütközni a falakba? Melyikük lesz a keményebb? A fal, vagy a fejük? - kérdezte aggodalommal Boldizsár.

- Maradjunk ennél a  palánta példánál. Hiába temetted be földdel, újra kidugja a fejét. A fényre törekszik. Kiharcolja magának, mert szüksége van rá. 9 évük van az érettségiig. Ha nem vágjuk le az ágaikat, a gyökereiket, megerõsödnek, és ellenállnak a romboló erõknek. És az  öntudatos ember már fel tudja mérni, hogy mit miért akarnak vele elhitetni, elfogadtatni. És dönteni fog. - mondta Józsi bácsi.

Délben

- Szia Zoli! - ment oda Pötyi a hosszú asztalhoz. Előtte jót nevetett, ahogy meglátta a filctollal írt feliratot a táblán, "Csak ma!" - Mi újság?

- Szia! További 30 darabra előrendelés. 15 ezer forint előleg.  - mondta Zoli, ragyogó arccal. - A bemutatókon, meg bombasiker. Képzeld, az egyik tanár megkérdezte,  melyik gyerek jött Roziék osztályából. Nem akarta elhinni, hogy a mieink ilyen jól átvették a ti módszereiteket. Mindenki akart bemutatót tartani, mindenkire felkészültünk, és mind a 15 tanár rendelt 2-2 kazettát. Egyet az igazgatójának, egyet az osztályának. Nekem mind ezt mondta. Itt a lista, még egy szünetnyi ráfér, de már megrajzoltam az újat. Igen, ezt a saját bőrükön kellett érezniük. Most mesélnek a többiek a délutáni csapatnak. Minden rendben megy. Ne izguljatok! Pihenjetek nyugodtan, megérdemlitek.

Éva nénit megint körbefogták, amint megjelent az előtérben. - Nem hittünk neked. Azt hittük, hogy a kislányt, Rozit betanítottad. A mai bemutatón nem voltatok itt. A csabai gyerekek is újak, mégis fel tudták javítani a programjainkat. Igazat mondtál. Tényleg a gyerekek csinálják, maguktól. És jót csinálnak. Nem kitolni akarnak velünk, hanem segíteni, hogy jobb legyen. Sokat tanultunk a gyereklélekről.

Rozi bement a gyerekekhez. Úgy volt, ahogy Zoli mondta Pötyinek. A délelőttiek lelkendezve meséltek az újaknak, akik tátott szájjal figyeltek.  Jutka vette észre Rozit, odament hozzá. - Szia! Mit szólsz hozzá? Nekem már meg sem kell szólalnom. Az élmények beszélnek, és sokkal meggyőzőbbek, mintha én mondanám. A kazettát most tekerjük az elejére.

- Ne is mutassál be! - mondta Rozi. Tényleg így a legjobb. Nem az a lényeg, hogy ki kezdte. A friss élmény az igazi.